Akit foglalkoztatnak a társadalmi viszonyok, a társadalmi struktúra, az osztályviszonyok kérdései, annak mindenképpen érdemes elolvasnia Vastagh Zoltán Társadalmi struktúra és állami redisztribúció című kiváló könyvét (Budapest: Napvilág, 2017). Különösen érdemes elolvasnia, ha a mai magyar társadalom osztályszerkezetét, egyenlőtlenségeit és a magyar állam erre gyakorolt hatását kívánja mélyebben megérteni.

A szerzőt talán nem kell bemutatnunk: Az igazságos növekedés nyomában címmel az Új Egyenlőségen is olvashattunk már tőle remek elemzést. Itt tárgyalt könyvében egy „régi” kérdést tett fel és fogalmazott újra: hogyan formálja az állam (azon belül is az állami újraelosztás) a társadalom szerkezetét, osztályviszonyait? Mit tudunk a mai magyar társadalom osztálystruktúrájáról, és milyenné alakítja ezt az állami redisztribúció (17–19. old.)?

Könyve elején Vastagh Zoltán érdekes megfigyelést tesz: úgy látja, hogy a korábbi struktúrakutatások nem szenteltek kellő figyelmet az állam és a politika osztályszerkezetet formáló szerepének. Mintha e társadalomszerkezet-vizsgálatok túlságosan is gazdaságközpontúak lennének: az osztályszerkezetet elsősorban − vagy kizárólag − a gazdasági természetű „alapra” (a termelési viszonyokra, a termelőmódra, a piaci helyzetre) vezetnék vissza, s eközben elfeledkeznének az állam újraelosztó és szabályozó szerepéről. Vissza kell hát térni az állam társadalomformáló, az osztályszerkezetet alakító hatásainak vizsgálatához – érvel Vastagh Zoltán. Az állami újraelosztás ugyanis – mint írja – olyan osztálypozíciókat is létrehoz, amelyek sehogyan sem következnek a termelési viszonyokból, a piaci helyzetekből, vagyis nem vezethetők le közvetlenül a gazdasági „alap” marxi koncepciójából.

Polányi Károly és a magyar társadalomkutatás eleven hagyománya

Minden innováció, minden újítás visszatér valamilyen módon a hagyományokhoz, hogy alkotó módon újraértelmezze, új módon kombinálja a hagyományban már fellelhető elemeket. Könyvében Vastagh Zoltán is visszatér egy fontos hagyományhoz: Polányi Károly (1886–1964), Magyarországról elszármazott gazdaságantropológus és történész, valamint az ő nyomába lépő, „polányista” elemzők tradíciójához, amely a társadalmak integrációját, szerkezetét e társadalmak gazdálkodásának formái, integrációs mechanizmusai felől vizsgálták. Polányi – mint emlékezhetünk – a közösségek és társadalmak gazdasági integrációjának négy tiszta típusát különítette el: a természetes önellátást, a reciprocitást (vagy viszonosságot), a redisztribúciót (vagy újraelosztást) és a piaci árucserét.

Polányi hangsúlyozta: gazdasági értelemben minden közösség és minden társadalom e négy tiszta típus valamilyen empirikus kombinációjaként szerveződik (azaz: integrálódik és differenciálódik egyidejűleg). A valóságos integráció minden esetben mozaikszerű, melynek alkotóelemei e sokrétűen egymáshoz kapcsolódó, egymást átható-alakító tiszta formák.

Nincs kizárólag piacilag integrált társadalom: a szabadpiac fikciójának megvalósulása az adott társadalom pusztulásához vezetne. De nincsen kizárólag redisztributíve vagy egyedül viszonossági alapokon integrált társadalom sem.

Tapasztalataink szerint a valóságos közösségek és társadalmak integrációja mindig több komponensű, mozaikszerű. A kérdés inkább az, mely integrációs forma elsődleges, melyik az uralkodó, a többi hogyan és milyen területeken egészíti ki e domináns mechanizmust.

A modern társadalmakban is jelen van a naturális önellátás és a szolidaritás mikrohálózatait megteremtő és fenntartó viszonosság (amikor a felek úgy tesznek szívességeket egymásnak, hogy azt nem ellentételezi pénzforgalom: a felek inkább kölcsönösen „beszámítják” az egymásnak tett szolgálataikat). Gazdasági értelemben a modern társadalmak jobbára piacilag, illetve redisztributíve integráltak. (Ez utóbbi központi újraelosztást jelent, javak elvonását, majd annak valamilyen logika szerinti visszaosztását.) Polányi Károly e fogalmakat archaikus társadalmak integrációját vizsgálva alkotta meg.

Polányi célja annak kimutatása volt, hogy a piaci árucsere nem „természetes” és nem „eleve adott” formája közösségek és társadalmak gazdasági integrációjának. A piac és az árucsere természetesen uralkodó integrációs forma is lehet, de sohasem egyeduralkodó, sohasem kizárólagos.

Ennek megteremtése a társadalmakra nézve életveszélyes neoliberális vágyálom csupán. (Polányi Károlyról bővebben itt olvashat az Új Egyenlőségen.)

Államszocializmus és kapitalizmus, redisztribúció és piac – a hetvenes-nyolcvanas évek társadalomkutatói hagyománya Magyarországon

Emlékezhetünk: az 1970-es, 1980-as években hazai társadalomkutatók (mindenekelőtt Szelényi Iván) éppen Polányi Károly újrafelfedezésével kezdte értelmezni a hidegháborúban versengve együttműködő két „tömb”: a „kapitalista nyugat” és az „államszocialista kelet” társadalmainak gazdasági alapjaiban fellelhető különbségeket. A (fél)perifériás államszocialista társadalmakat gazdaságilag elsődlegesen az állami redisztribúció integrálta (az állami tulajdon uralma melletti állami újraelosztás egy párt irányítása alatt), a centrumkapitalista társadalmakat pedig elsődlegesen a piaci mechanizmusok (a magántulajdon uralma melletti árucsere és a többpártrendszerű parlamentarizmus politikai felépítménye).

Szelényi Iván és munkatársai ugyanakkor természetesen nem hagyták figyelmen kívül, hogy a tőkés világgazdaság centrumának kapitalista társadalmaiban a második világháború után különféle jóléti államok épültek ki, amelyek az ott uralkodó piaci integrációt redisztributív-jóléti mechanizmusokkal ellensúlyozták (az uralkodó magántulajdon mellett a termelőeszközök egy része ráadásul állami-közösségi tulajdonban volt). A közép- és kelet-európai államszocialista félperiféria társadalmaiban is látszott ugyanakkor, hogy a hatvanas évektől több helyütt piaci mechanizmusok ékelődnek az elsődlegesen újraelosztó rendszerekbe. Elég, ha az Új Gazdasági Mechanizmusra, a hatvanas évek Csehszlovákiájának reformjaira („Prágai Tavasz”), vagy – szintén a szocialista Magyarországon – a „második gazdaság” jelenségvilágára gondolunk. Kornai János nevezetes fogalmai: a „puha”, valamint a „kemény költségvetési korlát”, a „bürokratikus”, valamint a „piaci koordináció” nem véletlenül rímelnek Polányi és Szelényi redisztributív, valamint piaci integrációt megkülönböztető elemzéseire. (E kérdéshez Szelényi Iván egy korábbi, az Új Egyenlőségen megjelent írását ajánljuk.)

Vastagh Zoltán e fogalmi hálót és elemzési eszköztárat a rendszerváltás, valamint a 2010-es fordulat után is jól használhatónak látja. Hiányolja a folytatást: mintha a hazai társadalomkutatás nem aknázta volna ki kellően az elemzési lehetőséget. Mintha nem mondtunk volna el mindent az elmúlt 30 év történetéről, ami pedig e nyelven – érvel Vastagh Zoltán – elmondható és elmondandó lenne.

Vajon hogyan alakul piac és állami redisztribúció viszonya 1989 után? – teszi fel a kérdést. És hogyan alakul 2010 után? Hogyan formálja a magyar társadalom osztályszerkezetét e két intézményesített integráló-strukturáló mechanizmus? Vajon jóléti-e a magyar állam? Olyan újraelosztást végez, amilyet a második világháború utáni centrumkapitalista társadalmak jóléti intézményrendszerei? Esélyt teremt állampolgárai számára, egyben kárpótolja őket a piaci versenyben elszenvedett hátrányaikért? Mit mutatnak a számok?

Elméletileg tájékozott empirikus társadalomkutatóként Vastagh Zoltán e kérdésekre keresi a válaszokat. Nem elégszik meg pusztán teoretikus fejtegetésekkel: az adatokhoz fordul, a rendelkezésére álló statisztikákat faggatja.

A könyv eredményei és következtetései

A bevezetés és a történeti áttekintést kínáló első fejezet után a szerző három empirikus fejezetben vizsgálja meg az állami redisztribúció egyenlőtlenségformáló szerepét. Előbb a társadalmi transzferek szerepét vizsgálja (II. fejezet, 53–91. old.), aztán a közszolgáltatások térbeli egyenlőtlenségeit formáló hatásokat (III. fejezet, 93–126. old.), ezt követően pedig a munkaerő állami szabályozásának és finanszírozásának szektorát (IV. fejezet, 127–149. old.). A zárófejezetben ezek alapján vonja le következtetéseit és vázolja fel a magyar társadalom osztálytérképét (V. fejezet, 151–201. old.).

A konklúzió lehangoló: az újraelosztó magyar állam nem csökkenti, hanem részben konzerválja, részben pedig növeli a tőkés magánpiac strukturálta egyenlőtlenségeket.

Mint írja:

„A magyarországi újraelosztás itt vizsgált különböző területein láthatóvá vált tendenciák mind egy irányba mutatnak. Az állami redisztribúció közszolgáltatásainak alapellátásai a kedvezőtlenebb strukturális (piaci) helyzetben lévőknek kevesebb és alacsonyabb színvonalú szolgáltatásokat nyújtanak. Az állami foglalkoztatásban pedig éppen a közszolgáltatásokat biztosító munkavállalóknak folyósít a redisztribúció forrásaiból alacsonyabb béreket […].”

A magyar állam így egyrészt önmaga is lehetetlenné teszi, hogy az előnytelen pozíciókba tartozók gyerekeinek az előnyösebb gyermekekhez hasonló esélyekkel fejlődhessenek ki a képességeik […], így maga is hozzájárul a társadalmi egyenlőtlenségek újratermeléséhez…” (155–156. old.).

Vastagh Zoltán kritikai elemzése rávilágít: a redisztribúció e szerkezete lesújtó ugyan, de sem nem természetszerű, sem nem szükségszerű – és nem is megváltoztathatatlan. Az állami újraelosztás szerkezetét bíráló elemzésével burkoltan azt is állítja:

e szégyenteljes gyakorlat másképpen is lehetséges volna, azaz megváltoztatható, sőt megváltoztatandó. Ami a rendszerváltás után Magyarországon kialakult, nem más, mint egyfajta „antiszociális szociálpolitika”, „negatív irányú újraelosztás” (165–170. old.).

Mindezt részben tudhattuk – mások mellett Ferge Zsuzsa, Szalai Júlia, Ladányi János munkáiból. A szerző is jelzi, hogy szomorú diagnózisa nem teljesen új felfedezés. Annál fontosabb azonban, hogy mindezt empirikus elemzések révén (újra) kimutatja.

Tapasztalatait összegezve a redisztribúció 1990 és 2010 közötti rendjét „színlelt jóléti államnak” nevezi. Majd egyértelműen jelzi: 2010 óta még e színleltséget is megsemmisíti az új, kétharmados hatalom, amikor újra és újra kimondja: vége a jóléti államok „korszakának”, „munkaalapú társadalmat” építünk (163–170. old.).

Adódik máris a következő kérdés: vajon ez a valaha volt magyarországi „színlelt” jóléti állam beilleszthető a kapitalizmusok és jóléti államok összehasonlítására kialakított nemzetközi tipológiába?

Vastagh Zoltán szerint a magyar modell 2010 előtt sem volt elhelyezhető Gøsta Esping-Andersen eredeti tipológiájában, amely a jóléti államok három világát különböztette meg (a szociáldemokrata-északi, a konzervatív-kontinentális, valamint az angolszász liberális modellt). Dorothee Bohle és Greskovits Béla még értelmezni tudták a 2010 előtti magyar tendenciákat a visegrádi országok „beágyazott neoliberális” modelljének egyik alváltozataként. A 2008, de főleg 2010 utáni magyarországi átalakulások azonban már komolyabb értelmezési nehézséget támasztanak: nem könnyen illeszthető be az eddigi tipológiába (160–163. old.). Amint azt Vastagh Zoltán írja:

„Valószínűbbnek tűnik azonban, hogy a magyar »jóléti« állam tipizálhatatlan […], hogy meghatározhatatlan az ország jóléti profilja.” (161. old.)

Ami biztosnak tűnik: a „nemzeti”-(neo)konzervatív kormányzat 2010 után folytatta, sőt felerősítette a magyar jóléti modellt már 2006-tól, de különösen 2008-tól neoliberalizáló kormányzati tendenciákat (160–165. old.).

Szó sincs már tehát arról, amiről a hetvenes-nyolcvanas években Szelényi Iván és munkatársai írtak: hogy az egyenlőtlenségek állami újraelosztás által meghatározott rendszerét a második gazdaság piaci mechanizmusai kompenzálnák. De, mint látjuk, ennek „tükrözése”, ellentettje (a jóléti állam klasszikus modellje) sem helytálló a hazai viszonyokra nézve: hogy az egyenlőtlenségek piacon létrejövő rendszerét a jóléti állam újraelosztó mechanizmusai kompenzálnák. A jóléti (welfare) állam színlelése helyett az állam vezetői nyíltan a „munkaalapúnak”, illetve „munkaközpontúnak” nevezett – valójában inkább munkakényszeren (workfare) alapuló – modellt építik.

A magyar társadalom osztálytérképe felé

Hogyan jellemezhető mindezt figyelembe véve a magyar társadalom osztályszerkezete? Vastagh Zoltán meggyőzően érvel amellett, hogy „…nemcsak a tőkés termelési mód, hanem az állami újraelosztás is létrehozza a maga sajátos osztályhelyzeteit…” (171. old.). Gondolatmenetében ezt az állami-redisztributív struktúrát politikaiként, a tőkés-piaci struktúrát pedig gazdaságiként határozza meg. Az elválasztás analitikus, célja az állami redisztribúció struktúraformáló hatásainak elemzői elkülönítése a tőkés-piaci hatásoktól. Politikai és gazdasági összetevők elválasztása már azért is csak analitikus lehet, mert valójában nincsen önmagában vett piac állami szabályozás és beavatkozás nélkül – ezt éppen Polányi Károlytól tudjuk. A politikai gazdaságtan is ezen az előfeltevésen alapul: gazdasági és politikai empirikusan szorosan egybeszövődik, elválasztásuk mindenkor csak mesterséges lehet.

Hogy miért választja el akkor gondolatilag mégis a társadalomszerkezet tőkés-piaci és állami redisztributív komponensét? Vastagh Zoltán elemzői céllal teszi ezt. Annak érdekében különbözteti meg őket, hogy ez által

• felmérhesse az elosztási küzdelmek valódi tétjét és következményeit;
• elkülöníthesse az állami újraelosztás nyerteseit és veszteseit;
• láthatóvá váljon: ellensúlyozza-e az állami újraelosztás a piacon kialakuló egyenlőtlenségeket;
• a társadalmi egyenlőtlenségek kérdése újra átpolitizálható legyen.

Erre valóban nagy szükség is van, hiszen itthon annak ellenére is erős „a piac” jótékony hatásába vetett (vak)hit (miszerint a „több piac” automatikusan csökkenti az egyenlőtlenségeket, növeli a hatékonyságot, jobb és nagyobb teljesítményre ösztönöz), hogy időközben mindenki számára világossá válhatott: a piac természettörvényként kezelt jótékony hatása csak nagyon szigorú szabályozás mellett érvényesül.

Az egyenlőtlenségkutatás 2008 utáni konjunktúrája a közgazdasági főáram számára is világosan megmutatta: megfelelő állami szabályozás és kompenzáló újraelosztás, azaz közösségi-állami beavatkozás nélkül az egyenlőtlenségek szükségképpen növekednek, a társadalmak polarizálódnak.

Elég, ha csak Thomas Piketty vagy Branko Milanović elemzéseire gondolunk.

Vastagh Zoltán könyve tehát nagyon érdekes és invenciózus kísérlet a magyar társadalom osztálytérképének felvázolására. A kötet fontos lépéseket tett meg ezen az úton, még ha egyelőre nem is érte végcélját: a szerző elméleti modelljének empirikus „feltöltését” is tervezi, várhatóan egy következő lépésben.

Az osztályformálódás és az osztálydinamika elemzésének ráadásul nem is kell kimerülnie a „szomorú jelen” diagnózisában. Vastagh Zoltán könyve is távlatosabb: kimondatlanul ugyan, de a szakmaiak mellett politikai célok felé is mutat. Ama kérdések megválaszolása felé, hogy hogyan lenne átformálható a társadalomszerkezet tőkés-piaci struktúrája az állami szabályozással, valamint hogy miként lenne átalakítható az állami-redisztributív struktúra egy igazságosabb, egyenlőbb és fenntarthatóbb világ megteremtése érdekében.

Egy igazságosabb, egyenlőbb és fenntarthatóbb világ felé, aminek elérését az Új Egyenlőség is célul tűzte magának.

A könyvről részletesebb recenzió is olvasható a socio.hu folyóirat 2018. (8. évfolyam) 2. számában.

(Címoldali kép: MTI Fotó: Czeglédi Zsolt)