Minden látszat ellenére Európa sorskérdése nem a migráció, még akkor sem, ha néhány politikai szereplőt kétségkívül ez foglalkoztatja. Vagy mégis? Csak a probléma gyökerét nem akarják megérteni, ergo nem is tudják, mit kezdjenek vele? Az elmúlt évek azt igazolják, hogy kulcskérdésekre nekik nincs válaszuk, a víziójukat pedig ne is firtassuk. A következő öt-tíz év alatt alapvető változások következhetnek be, strukturális folyamatok rekedhetnek meg, korrekciós szándékok apadhatnak el, a bemerevedő egyensúlytalanságok jóvátehetetlen állapotokat eredményezhetnek.

A migráció csak egy szimptóma és fedősztori. Elkendőz mélyebb gazdasági, társadalmi, politikai és környezeti problémákat.

Azonban a migrációs jelenség mögötti komplexitásokat, problémákat érdemes fókuszba állítani, mert csak így lehet fenntartható és átfogó megoldásokat nyújtani. Ha lehet. Ha tényleg nem, akkor a migrációs cunamit se határ, se erőd nem állítja meg.

Van azonban, akit ezek a problémák nem érintenek meg. Nincs szándék politikai válaszokat kínálni. Lemondanak a kormányzás felelősségéről is, és igen, európai szinten is sokan ezt teszik.  Csillámport készülnek ismételten a szemünk elé szórni. Ez jellemzi az európai fősodratú politikai családokat, ahogy az európai „szeparatista” tendenciákat mutató törekvéseket is.

Mind az eddig ismert egyensúly fenntartása, mind a közösségi felelősség elvetése nagy valószínűséggel romba döntheti az Európa-projektet. Hogy mi jönne utána, arra senkinek sincsen válasza. De tényleg menthetetlen ez a történelmi kísérlet, valóban nincsen létjogosultsága más megközelítésnek problémáink felvetésére és megoldására? A teljesség igénye nélkül öt súlyponti kérdéssel foglalkozom.

Centrum és periféria küzdelme, avagy az integráció csődje?

Európa egyensúlytalanságba került. A legutóbbi bővítési folyamat után szinte duplájára nőt a tagállamok száma, több tízmillió új EU-polgárral, de gyenge gazdasági teljesítőképességgel és újabb alulfejlett régiókkal „gazdagodott”. Látványosabbá vált a korábbi centrum-periféria feszültség, amelyik nemcsak a 2008-as válságban nyilvánult meg. Egy olyan új problémahalmazt gördített elénk, amit a munkaerő szabad mozgása néven szoktunk emlegetni, de valójában a munkaerő elszívására gondolunk. És ez nem más, mint a legelemibb kizsákmányolása az európai periféria erőforrásainak, és egyben a liberális gazdaságpolitika csimborasszója, az európai fősodratú politika, az európai nagykoalíció terméke.

Erre a „sikerre” a kormányzó Fidesz büszkeséggel tekinthet, hiszen ügyesen befészkelte magát oda, sikerült részesévé válnia az intézményesült leosztó- és elosztórendszereknek. De ha Európában ezen nem sikerül záros időn belül változtatni, régiók, akár országok is de facto elsivatagosodnak társadalmi szempontból. Végérvényesen kiüresednek az intézményeik, előállított erőforrásaik elillannak, saját gazdasági képességeik megrekednek, távolodásuk a centrumtól is felgyorsul. Ez a centrifugális erő táplálja a kivándorlást, az elvándorlást is, de a legújabban csatalakozott országok közül nemcsak Magyarországon.

Az elvándorlás következtében szinte azonnal érezhető demográfiai deficit egyfelől munkanélküliséget teremt, másfelől munkaerőhiányt. Harmadrészt belső és külső migrációt egyaránt támogató politikai és gazdasági akaratot. Nem lenne olyan erős az agyelszívás, ha a társadalmi munkamegosztásban a demográfiai deficit miatt nem lennének óriási lyukak és torzulások. A demográfiai egyensúly tehát azt jelentené, hogy a társadalmi szükségletekhez arányos népesség utánpótlása zökkenőmentes.

Nem kell látnoki képesség, hogy a déli szomszédaink esetében is előre lássuk a még drámaibb helyzet kialakulását a napirenden lévő EU csatlakozásuk után. Ebben a régióban az elvándorlási hajlandóság már most is nyomasztó a fiatalság körében. Elég, ha a Vajdaságban körülnézünk, de tovább mehetünk nézelődni a többi nyugat-balkáni országba, ugyanezt tapasztaljuk ott is. Sürgős, európai szintű újratervezésre van szükség. A korabeli, az európai integráció alapjait jelentő gazdasági szerkezet se nem tudja már elviselni, se nem képes megtartani a korábbi gazdasági egyensúlyt. Ez az egyébként eddig sikeres projekt így tovább nem marad fenntartható.

Átjáróház

Európa gazdasági vérkeringését talán legjobban a közlekedési folyosók segítségével lehetne szemléltetni. Autópályák, légi, vasúti és vízi közlekedési hálózatok futnak szerteszét. Áruk és emberek szelik át a kontinensünket, a gazdasági termelés, a piac és a munkaerő-mobilitás dinamizmusát mindannyian láthatjuk. Autópályák tömeges építése, bővítése zajlik Magyarországon is. De mire megépülnek, netán használatba kerülnek ezek az utak, kiderül, kevés a kapacitás, további sávokra lenne szükség. És így épülnének majd a jövőben újabbak és újabbak, akár egymással párhuzamos autópályák is. Aki járt Németországban, de leginkább Hollandiában, egyből megérti, hogy erre a legkevésbé vágyhat a magyar ember.

Magyarország az egyik legfontosabb tranzitországává vált Európában, úgy működik, mint egy forgó, elosztó platform, nyugatról keletre, délről északra és vissza, erre találja meg az áthaladás útvonalát célpontjához sok mindenki. A déli szomszédaink felé történő bővítési folyamat, amelyik szintúgy a következő évtized egyik nagy projektje lehet, az így ránk nehezedő terhet csak fokozná.

Ezekre az egyre súlyosbodó problémákra válaszokat kellene találnunk mielőtt Magyarország belerokkan, mielőtt hazánk csak egy közlekedési átjáróházzá válik, annak valamennyi egészségre, természetre káros következményével, a magyar táj és vidék megcsonkításával.

A határainkon kívülről kell tehát a megoldást megtalálnunk, hogy a rajtunk is keresztül átzúduló európai áru- és emberforgalom alternatív szállítási megoldásokat találjon, vasúton, vagy víziúton. Földrajzi adottságok, szállítási alternatívalehetőségek rendelkezésre állnak, akarat és politika kérdése a megvalósítás. Az Egyesült Királyság és az öreg kontinens közötti megnövekedett áru és személyforgalom kiszolgálására olyan megoldást találtak, amelyik kevésbé terheli környezeti adottságainkat. A megépült vonatösszeköttetés – szemben az újabb komphajók forgalomba állításával, netán hidak megépítésével – kétségkívül praktikus és gyors kapcsolatot teremtett mind az áru mind a személyek számára.

De Európában léteznek más példák is a kombinált fuvarozásra, közlekedésre, Közép- és Kelet-Európát kivéve. Ha a gazdasági és politikai tendenciákat elfogadjuk, a legdinamikusabb forgalomrobbanásra Európának ebben a régiójában lehet számítani. Még nem késő újra gondolni, hogy valóban az autópályák építésével tudunk-e az igényekre helyesen reagálni.

Európa árva gyereke

Ha sikerül az előbb is említett gazdasági egyensúlytalanságot orvosolni, akkor sikerülhet egy, ugyan népességben és gazdasági teljesítőképességben nem gazdag további régiót, a nyugat-balkáni országokat felzárkóztatni az integrációs folyamatban. Mivel ezen országok EU-csatlakozása stratégiai kérdés, biztonsági és kulturális szempontból sem lehet tovább halogatni a felzárkóztatásukat. Így is haszontalanul teltek hosszú évek, maradt Európa árva gyereke ez a régió.

Természetesen ezt a térséget nem egyszerű Európa vérkeringésébe integrálni a súlyos tragédiák és háborúk után. Ugyanakkor a legutolsó bővítési folyamat is számos tekintetben figyelmeztetésre inti az Európai Uniót. Az európai értékek, amelyek közösségünk kohézióját adják, nem egy tagállamban megbicsaklottak. Igen, ez egy olyan kérdéskör, amiről intenzív vita bontakozott ki az Európai Unióban, és különösen két új tagállammal kapcsolatban. A szoros összefüggés a következő bővítéssel pedig több mint kézenfekvő és természetes.

Az úgynevezett európai értékekről készültek már és készülnek még bizonyára mély elemzések, kutatások annak értelmezéséről, tartalmáról, hogy az ezzel összefüggő aktuálpolitikai és pláne a „hitbéli” vitákról ne is beszéljünk. Itt és most nem tartom indokoltnak, hogy véleményt formáljak ezekről a kérdésekről, mivel a gondolatmenetem szempontjából nem lényeges. Tudomásul veszem, hogy vannak értékek, amelyeket alapvetésnek tekintünk, és azt is teljesen természetesnek tartom, ha az értékeinknek „megengedjük”, hogy változhassanak.

A kérdés alapvetően mindig is az marad, hogy van-e olyan minimum, amit állandónak tartunk, illetve kialakul-e olyan összhang, ami a változást engedi meg.

Európa adottsága okán, nehezebben tud mozogni. Jelenleg még 28 tag, különböző történelmi tapasztalata, eltérő társadalmi és gazdasági adottsága, jogrendje ma azt a konszenzust adja, amivel rendelkezünk. Ha nem sikerül rendszerkritikusan a kérdést megközelíteni, és csak tagállami, illetve azon belüli politikai hatalmi játszmák motiválják a változtatás igényét, akkor a jövő előre kiszámíthatóvá válik. De az is, hogy ezek rendezése és új konszenzusa nélkül nehezen lehet elképzelni a további bővítést sem. És akkor látszólag megint a Balkánon bukhat el Európa?

Hol kezdődik a biztonságunk?

Az Európai Unió mindenkori bővítése hagyományosan egy biztonságpolitikai döntés is volt. Ezzel a tagállamok eddig is tisztában voltak, rendelkeztek azokkal az eszközökkel, amelyek ehhez elégségesek, megfelelőek voltak. Az EU külkapcsolati rendszere, környezete azonban dinamikusan megváltozott az elmúlt közel egy évtized alatt. Háborúk, befagyott konfliktusok, szétesett vagy felbomló államok, rezsimváltások, polgárháborúk jellemezték az Unió közvetlen környezetében található országokat. A következmények szinte azonnal jelentkeztek Európa kapuinál, kényszerből tízezrek és százezrek indultak el a biztonság zónája felé.

Az Amerikai Egyesült Államok látható stratégiai visszavonulása a térségből új szerepkörbe kényszerítette az európaiakat.

De felkészültünk-e már erre az új nemzetközi szerepvállalásra? Átérzik-e a tagállamok ezt a felelősséget, és különösen azok, amelyek védelmi képessége az operettkatonaságéval vethető egybe jelen állapotban? Elégséges lenne, ha a közösségi költségvetésből több jutna bizonyos közös biztonsági képességek megerősítésére? Bizonyára nem, ha ezzel párhuzamosan a közös külpolitika továbbra is foglya maradna az egyhangú döntéshozatalnak.

Jól látható volt a közelmúltban is, ahogy egyes partikuláris kérdések miatt, vagy pusztán a nemzeti érdekérvényesítés kudarcos gyengesége miatt egyeseknél arra jutott csak erő, hogy visszaélve a vétójoggal, közös megoldások, stratégiák, koncepciók és megállapodások elfogadását akadályozzák, közös víziókat lehetetlenítsenek el, és tegyék ezt netán külső politikai erőnek engedve, annak kedve szerint cselekedve.

Magyarország ebben élen járt, az elmúlt években maximálisan lehetett rá nem számítani, nem is akart sem szövetségesként, sem európaiként viselkedni. Célja volt és marad láthatóan a közös megoldások elvetése, a közös szándék és akarat megbontása, hiszen politikai érdekeit a közös sikerek nem szolgálják, arra nem építheti saját fellegvárát.

Egy globális jelenség kezelésénél, mint amilyennek a migrációs válság is tekinthető, az a legkárosabb, ami a szemünk előtt épp most történik: azt akarjuk magunkkal elhitetni, hogy ezzel egyedül is boldogulhatunk.

Mindeközben a globális jelenség kiváltó okairól hallani sem akarunk, ellene közösen tenni meg végképpen nem.

A nemzetközi védelem, a nemzetközi menedékjog átfogó reformja nélkül nehéz elképzelni, hogy csillapodna Európa terhe. Bizonyára nem marad fenntartható az sem, hogy az öreg kontinens egyedül adhasson olyan minőségű oltalmat menekülteknek, amivel magához vonzana további, és tulajdonképpen sohasem lanyhuló hullámokat. Az európai jólét természetesen sokkal magasabb színvonalú ellátást tudott eddig biztosítani az érkezőknek.

De lehet-e cél, hasznos lehet-e, ha a nemzetközi közösségen belül ennyire elszakadnak egymástól az államok. És ráadásul úgy, hogy a biztonságot és védelmet potenciálisan nyújtani képes államok közössége közben erősödik. A nemzetközi közösség felelőssége, közös felelőssége, hogy sikerüljön az emberek erőszakkal, kényszerrel kierőltetett elvándorlását megakadályozni, megállítani, ahogyan az is feladata, hogy kialakítsa a válságban biztosított védelem sorsközösségét.

Európának meg kell találnia tehát közös hangját, hogy a tágabb külvilággal is meg tudja értetni magát. Meg kell alkotnia azt az átfogó keret- és feltételrendszerét, amire az Unió jószomszédsága, biztonsága épülhet. Környezetében három teljesen más megközelítést igénylő térségre, a Mediterrán térségre, Kelet-Európára (szűkebb és tágabb értelemben) és az északi sarkkörre kellene az erőforrásait csoportosítania. A klímaváltozás miatt ez utóbbi ráadásul stratégiailag egyre fontosabb térséggé is válik.

H2O

A klímaváltozás mindannyiunknak megtanította, hogy a leértékesebb kincsünknek a vizet tekinthetjük. Európa vízkészlete életünk és boldogulásunk alapát jelenti. Láthatjuk, hogy máshol, ahol az élet forrása nem – vagy csak korlátozottan – áll rendelkezésre, ahol netán rosszul bánnak, gazdálkodnak vele, ott milyen konfliktusokat, súlyos társadalmi folyamatokat, gazdálkodási, környezeti és energetikai terhelést okozhatnak.

Európa pazarolja forrásait, kizsákmányolja természeti kincseit, miközben szennyezi és mérgezi is azokat. Több tiszteletet kíván a vízkészletünk.

Jogrendszerünknek és európai értékrendszerünknek el kellene ismernie a vízhez való alapvető emberi jogot is.

Példát mutatni a nemzetközi közösségnek, ha kell, kikényszeríteni a vízhez kapcsolódó univerzális jogot, ez új mérföldkövet jelentene a nemzetközi kapcsolatokban is. Földünk népességrobbanása egyre nehezebben viseli a természeti források kizsákmányolását, egyre érzékenyebben fog reagálni a klímaváltozásra, ahogy az alapvető emberi életelmeinek, mint akár a víznek az erősödő hiányára.

Erős politikai követelés fogalmazódott meg néhány évvel ezelőtt az európai állampolgárok részéről, hogy a víz ténylegesen emberi joggá válhasson az ENSZ 2010-ben elfogadott ajánlását követően. Közel kétmillió európai állampolgár aláírásával követelte az Európai Bizottságtól és a tagállamok kormányaitól, hogy felálljon a vízhez való hozzáférés  emberi jogának jogszabályi garanciája. A liberális piaci szabályozást támogatók, ahogy a tagállamok sem mutattak egyelőre erős érdekeltséget a változásokban.

Az Európai Bizottság legalább már a jó irányba indult el, jogszabályi kezdeményezést tett, javasolta az ivóvíz fogyasztását szabályozó irányelv módosítását, összhangban a civil kezdeményezéssel, illetve az osztrák EU-elnökséggel közösen rendezik meg az 5. európai vízkonferenciát.  A vízválság megoldása nélkül megszűnik létezni az eddig ismert világ, állítják egyre többen szakértők, kutatók. Ideje, hogy a felelős politika tudomást vegyen erről a problémáról és cselekedjen.

Cinkosok és haszonlesők. De lehet más?

Aki a felsorolt problémákat nem akarja átlátni, többek között a migrációt sem értheti. Ergo a migrációval kapcsolatos válaszokat sem ismerheti. És ezzel kapcsolatban sajnos azt sem láthatja át, amit a rossz kormányzás eredményezhet, illetve ahová ez utóbbi Európát kényszeríteni szeretné. A kapát az ember a nyelénél fogja meg, és nem fordítva. Bár úgy is lehet kézben tartani, csak használni nem lehet semmire sem.

Európát az önzés, a kapzsiság és az apátia döntheti romba.

Ezek a legnagyobb környezeti problémáink is egyben, amelyeket csak közösen orvosolhatunk. Ideje rendbe tennünk Európát és a valós problémákra fókuszálnunk, mielőtt végérvényesen késő lesz. A következő öt évben bizony sok minden eldőlhet, például az is, hogy sikerül-e kiigazítani az irányt, vagy politikai haszonlesőknek szolgáltatjuk ki a jövőnket. Akik a tünetre akarják figyelmünket terelni, nem érdekeltek a gondok orvoslásában, hiszen cinkosok állapotunk, aggodalmaink és félelmeink előidézésében.