Elizabeth Warren demokrata párti szenátor augusztus közepén nyújtotta be, és egyben mutatta be törvénytervezetét a Wall Street Journal hasábjain. A törvényjavaslat, az Accountable Capitalism Act, ugyan nevével ellentétben magát a kapitalizmust nem tenné elszámoltathatóvá, de számos amerikai nagyvállalat számára a jelenleginél sokkal szélesebb körű felelősségvállalást, „elszámoltathatóságot” írna elő. Ahogy a szenátor asszony az említett cikk címében összegzi: „Companies Shouldn’t Be Accountable Only to Shareholders. My new bill would require corporations to answer to employees and other stakeholders as well.”[1]
A kapitalizmus, mint működésmód feltételezi a magántulajdont és a magántulajdonos azon jogát (sok más mellett), hogy a tulajdonolt tőkejavak felett, valamint az azok által termelt haszon (profit) felett rendelkezzen. A modern kapitalizmusban ez a rendelkezési jog nem teljesen szabad, különösen nem a XIX. századi laissezfaire (szabadversenyes) kapitalizmus gyakorlatával összevetve. Korlátozza például a mindenkori államérdek (a hatalomgyakorlók érdeke), amely korlát igen ősi, a közérdek – amely korlátot a demokrácia és a szociális és egyéb mozgalmak verekedtek és verekszenek ki ma is –, és a felismert rendszerérdek, amely a rendszert működtető apparátus racionalitásán nyugszik. Egy többé-kevésbé jól működő jóléti kapitalizmusban nem lehet teljes a tulajdonosi szabadság. Nem kereskedhet a tőkés az állam ellenségeivel (Irán elleni USA gazdasági szankciók), nem tiporhatja lábbal a munkavállalói érdekeket (sztrájkjog), nem adhatja – veheti tulajdonát bürokratikus jóváhagyás nélkül (fúziókontroll).
Warren szenátor törvényjavaslata kiszélesítené az amerikai nagyvállalatok felelősségét:
„A törvényjavaslat értelmében ezeknek az óriásvállalatoknak a jövőben az összes olyan szereplő érdekeit figyelembe kéne venniük, kiknek jelentős szerepe van a vállalat működésében. Azaz a részvényeseken túl a munkavállalók, a fogyasztók és a termelésnek helyszínt biztosító városok és közösségek szempontjai is hangsúlyosabban jelennének meg a vállalatvezetés döntéseinél” – ahogy Horváth Bence írja a 444.hu-n a Warren-javaslatot bemutató cikkében.
A Demokrata Párt bal szárnyához tartozó Warren törvényjavaslata csak innen, a félperifériáról meghökkentő. A szenátor terve a nagy amerikai vállalatok „társadalmasításáról”, azaz integrálásuk a közösségbe, környezetbe, amelyben működnek éppenséggel nem idegen az amerikai hagyománytól. Warren a XIX. század végi – XX. század eleji progresszív korszak érték- és gondolatvilágához nyúl vissza: a nagy cégek tevékenységét korlátok közé kell szorítani, mert a gazdaságban koncentrálódó hatalom (nagy iparvállalatok) magát a demokráciát fenyegeti.
Az amerikai progresszív korszak a munkások és a farmerek koalícióját képviselte, a dolgozók és a kistulajdonosok érdekeit jelenítette meg. Olyan elnökök fémjelzik azt a politikai vonalat, mint Theodor Roosevelt (1901-1909), és Woodrow Wilson (1913-1921). Olyan eredmények, mint a világ első monopólium ellenes (anit trust) törvényei (1890, 1914), olyan szabályozó hatóságok, mint az Interstate Commerce Commission, és a Federal Trade Commission. Ekkor jött létre az amerikai kereskedelmi bankok pénzteremtési képességét szabályozó Federal Reserve System (FED), került bevezetésre a jövedelem adó, és vált emblematikus alakká Henry Ford. Az a Henry Ford, aki munkásainak kétszer magasabb bért fizetett a szokásosnál, és azt hirdette, hogy „mindenkinek [a munkásoknak is! – B.F] legyen saját autója”. A progresszív korszak szellemi-politikai folytatása Franklin D. Roosevelt elnökségéhez kötődő New Deal, és annak öröksége, az amerikai jóléti kapitalizmus.
Ebben modellben egészen az 1980-as évekig megkérdőjelezhetetlen volt a tőkeérdek közösségi korlátozása, az állam által szabályozott piaci működés és a profit egy részének a munkásosztály felé való átirányítása. Az ezerkilencszáz-nyolcvanas években azonban sok minden megváltozott. Warren szenátor asszony így fogalmaz: „For most of our country’s history, American corporations balanced their responsibilities to all of their stakeholders – employees, shareholders, communities – in corporate decisions. It worked: profits went up, productivity went up, wages went up, and America built a thriving middle class. But in the 1980s a new idea quickly took hold: American corporations should focus only on maximizing returns to their shareholders.”[2]
Az 1980-as évek valóban sok tekintetben fordulópontnak számítanak. A technológiai forradalom, a nemzeti és nemzetközi pénzpiaci korlátok lebontása, a szabad tőkeáramlás által beindított globalizáció, a reagenomics[3] néven jelölt gazdaságpolitika, amelynek fő célja a jóléti kapitalizmus lebontása volt, és még sorolhatnánk. Persze a nyolcvanas évek előtti amerikai jóléti modell sem volt tökéletes, de az kétségtelen, hogy jólétibb volt, mint ami a fordulatot követő évtizedekben létrejött. Mindenesetre Elizabeth Warren és támogatói úgy vélik, hogy ideje emlékeztetni az amerikai vállalatokat, hogy nem a természet rendje szerint való az, hogy pusztán a részvényesek jövedelmével törődnek, hogy van olyan amerikai hagyomány, amely szerint a jólét megosztható. A szenátor asszony szerint a jelenlegi működésmód káros és rossz, amin ideje változtatni: „There’s a fundamental problem with our economy. For decades, American workers have helped create record corporate profits but have seen their wages hardly budge. To fix this problem we need to end the harmful corporate obsession with maximizing shareholder returns at all costs, which has sucked trillions of dollars away from workers and necessary long-term investments,” said Senator Warren. „My bill will help the American economy return to the era when American companies and American workers did well together.”[4] Nos, az túlzás, hogy Elizabeth Warren törvényjavaslata forradalmi lenne, ahogy a Washington Post írja, vagy hogy megjavítaná a kapitalizmust, ahogy egy Guardian-cikk írója fogalmaz, de az tény, hogy a javaslat erős szemléletmódbeli és gyakorlati változásokat jelentene. Ugyanakkor maga a javaslat szervesen illeszkedik abba az új diskurzusba, amit a formálódó új baloldalé (Sziriza, Podemos, Corbyn Munkáspártja, Bernie Sanders irányvonala a Demokrata Pártban), ami a tőke és a tőkések hatalmának korlátozásáról és a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek csökkentéséről folyik. Warren javaslata tényleg bevezetne bizonyos korlátozásokat, és valóban csökkentené a jövedelmi egyenlőtlenségeket, javítaná a munkások helyzetét az amerikai nagyvállalatoknál. A javaslat négy fő elemből áll: Elizabeth Warren törvényjavaslatából,- tekintettel a jelenlegi kongresszusi szavazati arányokra (republikánus többség) -, valószínűleg nem lesz törvény a közeljövőben. Baloldalinak lenni – tetszik vagy sem – ugyanis azt jelenti, hogy (minimum) korlátozni akarjuk a tőkét, a tőkés társaságokat és azok tulajdonosainak lehetőségeit. Baloldalinak lenni azt jelenti, hogy a munka pártján állunk, csökkenteni akarjuk a jövedelmi- és vagyoni egyenlőtlenségeket, megszüntetni a kizsákmányolás és az elnyomás minden formáját. Nem szégyen, ha ehhez az ötleteket egy amerikai demokrata párti szenátortól vesszük!
De nem mehetünk el szó nélkül mellette, főleg akkor nem, ha éppen azt keressük, hogy miként lehet újjászervezni a baloldalt egy olyan országban, amelyben a bal oldali térfelet „birtoklók” innovációs készsége és/vagy bátorsága baloldalinak lenni legalábbis alacsony szintű.
[1] – A vállalatok nem lehetnek csupán a részvényesek felé elszámoltathatóak. Törvényjavaslatom megkövetelné, hogy a dolgozóknak és más érintetteknek ugyancsak megfeleljenek.
[2] – Történelmünk túlnyomó részében az amerikai vállalatok döntéseik során minden érintett felé felelősséget vállaltak környezetükben: a dolgozók, a tulajdonosok és a helyi közösségek felé egyaránt. Ez a rendszer működött: nőttek a profitok, a termelékenység, a bérek, és Amerika virágzó középosztályt hozott létre. De az 1980-as években egy új eszme vette át a hatalmat: amely szerint az amerikai vállalatoknak csupán a tulajdonosi jövedelmek maximalizálására kell összpontosítaniuk.
[3] – Ronald Reagen republikánus elnökről (1981-1989) elnevezve
[4] – Alapvető probléma van gazdaságunkkal. A munkások évtizedeken keresztül óriási profitok létrehozásában segédkeztek, miközben azt látták, hogy a bérek alig nőnek. Hogy ezt a problémát megoldjuk, véget kell vetnünk annak a káros vállalati eszmének, hogy a cégeknek mindenáron a részvényesek nyereségét kell maximalizálniuk, ami dollár milliárdokat vett el a munkásoktól és a hosszú távú beruházásoktól. Törvényjavaslatom segíteni fog, hogy a gazdaság visszatérjen ahhoz a korhoz, amikor az amerikai vállalatok és munkások között még összhang volt.
