Itt a konyhaasztalon Henry George könyve: Haladás és szegénység (ford. Braun Róbert, Bp.: Athenaeum, 1914). Ez áll az előszóban: „ez a könyv… a világ legelterjedtebb közgazdaságtani műve… több vevőre talált, mint az összes addig megjelent közgazdaságtani könyvek együttesen”, szépen elfelejtették, pedig még Kelet-Európában is tízezerszámra voltak a szerzőnek hívei.

De nem ezért írok most. A saját példányomban ez áll az előzéklapon, úgy képzelem, harmincéves orvos írhatta a kis unokahúgának:

„Tudom, Mariskám, hogy korod nem alkalmas arra, hogy e könyv tartalmát megértsed, s talán jó is ez, miért lásson a fiatalság oly korán mindent sötét színben, de hitem, hogy az évek múlásával belekerülve a küzdelmes életforgatagba, teljesen átérzed majd e könyv szellemét, s mind nagyobb becse lesz akkor előtted. Szeretettel Feri. Kolozsvár, 1914. márc. 13.”

A kis Mariska azóta bekerült a küzdelmes életforgatagba, bár nem tudjuk, mekkora becse lett előtte Henry George könyvének – meg bizonyára a Huszadik Századnak meg a Nyugatnak, ezeknek az olvasói érezték át akkoriban Henry George szellemét.

Remélem, még mindig kapnak kislányok haladó tudományos könyveket a születésnapjukra az unokabátyjuktól meg a nagynénjüktől vagy a szüleiktől – pedig azt a mai kislányok is tudják (megbízható forrásaim szerint), hogy a baloldali könyvektől rosszkedvű lesz az ember. S minek lásson a fiatalság mindent sötét színben?…

Tudom, Mariskám, hogy öt hónappal később kitört az első világháború – Feri ezt még nem tudta – , tíz évvel lehettél idősebb, mint az édesanyám, aztán jöttek a forradalmak, majd Trianon, az „impériumváltozás”, a numerus clausus, a numerus Valachicus, a numerus nullus, az Anghelescu-féle törvény (le tudtál-e vajon érettségizni?), a bécsi döntés, a második világháború, a holokauszt, a fölszabadulás, Sztálin, és így tovább, Mariskám.

Biztosan meghaltál már, Mariskám, s ha szerencséd volt, akkor ott nyugszol a Házsongárdi temetőben, s ha nem, ki tudja…? Milyen komolyan és kedvesen írtak valaha a fiatal cselédkönyves orvosok az unokahúgaiknak – lehet látni a szálkás betűikről, hogy gót betűkkel sokat írtak még (németül) akkortájt – , milyen kedvesen és komolyan. Béke volt akkor is (még öt hónapig), és az emberek komolyan törték rajta a fejüket, hogyan lehetne megszüntetni a szegénységet, még ma is törik, épp oly hiába.

Tudom, Mariskám, hogy akkor és azóta is dühöngtek az emberek a politikai elnyomás miatt, aztán milliószámra kirajzottak a lövészárkokba, és hullottak el teljesen értelmetlenül és hiába, aztán föllázadtak és pusztultak, aztán jöttek a börtönök és a többi és a többi, és még mindig meg akarjuk változtatni a társadalmat, hiszen ez elviselhetetlen, ez kibírhatatlan, ezt erkölcsös személy nem tűrheti.

De tudod, Mariskám, aki végül összetartotta a világot, az a vénkisasszony volt, aki azért maradt pártában, mert ápolnia kellett a beteg édesapját, a fáradt feleség, aki szelíden elhárította az izzó szemű, szép, lelkes fiatal udvarlót, mert nem akarta bántani a fáradt férjét, a néptanító, aki elfelejtette Schillert és Kantot a kis faluban, ahol a parasztgyerekeket tanította, a csendőrőrmester, aki futni hagyta a rőzsetolvaj öregasszonyt, az olvasók nélküli író, aki csak rótta a sorokat egyedül a lámpafényben, a poros szobában, a magányos zokogók, a vasútvonal melletti ösvényen hazafelé baktatók éjszaka, a nyugdíjas villanyszerelő, aki szelíden szólt a szomszédasszonynak, „ne üsse azt a gyereket, Karola, nem akar semmi rosszat, csak pajkos”, az apa, aki azt mondta a fiának, „a mindenit, de okos vagy te, édes Ferikém”.

Tudom, Mariskám, hogy ezek közhelyek, de kétségtelennek tetszik, hogy mivel a társadalom nem látszik javulni, és az erkölcsi reformok is folyton kicsorbulnak, az elemezhetetlen jóság – amelyre azóta gyanakszanak, amióta a maga valóságos alakjában megjelent az evangéliumokban – az a kiindulópont, amelyet nem lehet kikerülni vagy átugrani, s amely persze azért is gyanús, mert nem viszi előre a világot oly gyorsan, mint a küzdelem, a vetélkedés, a verseny, az ötlet, az eredetiség, a lángelme, az erő, a lobogó fény, a dörgő ágyú, a felejthetetlen élc, a győztes elmélet.

Tudom, Mariskám, hogy anyád szívesen olvasott volna, de stoppolnia kellett a molyrágta szvettert, s ezért te olvastál föl neki – mit is tartottak sokra akkoriban? George Bernard Shaw-t, Anatole France-ot, Hofmannsthalt, Bródy Sándort, Molnár Ferenc-krokikat, A szegény kisgyermek panaszait –  „Olykor a hárs alatt egy bús sarokba/Kalácsos, tejszines, hosszú ozsonna./Vasárnap délután meg tétován,/Míg bánatommal egymagamba járok/A lányok, a buta vidéki lányok/Magyar dalt nyúznak a kis zongorán?” –  , ma már senki nem olvassa őket, nem baj. Tudom, hogy ezeket olvastad neki, Mariskám, s ő meg dudorászott, amíg fonta a derékig érő hajadat.

Aludni vágyott anyád – Freud szerint, aki akkor csak ötvennyolc esztendős volt, és még Bécsben lakott, amikor Feri a Haladás és szegénységet vette meg Kolozsvárt a születésnapodra – , ez a halálösztön megnyilvánulása. De szépen befonta a hajadat, s vajon mit dúdolt? „Wenn dein Mütterlein tritt zur Tür herein”, talán ezt.

Nem valami vidám dal.

Tudom, Mariskám, hogy a felsőbb leányiskolába, a „dezserandóba” jártál az Arany János utcában (str. Petru Maior) a Sétatér (alapította 1827-ben a Jóltevő Asszonyi Egyesület) mellett (később a Bolyai Egyetem volt ott, ma az egyesült egyetem vegyészeti kara), a nagy de Gérando Antonina volt az igazgatónő (anyai ágon Teleki lány), aki három héttel azután halt meg, hogy megkaptad Feritől azt a könyvet. Odajártak a polgárlányok a jobb családokból, ameddig még voltak jobb családok. Herbert Spencert olvastatok meg Otto Weiningert meg Bergsont meg Adyt. Átvonuló hadseregekről még nem volt szó. A Memorandum-pörről nem hallottál akkor még. Iuliu Maniu nevét még nem ismerted. Mackensen tábornokét se. Később, 1915-től már vastag harisnyákat és érmelegítőket kötöttetek a frontharcosoknak. Ápolónő-tanfolyamokra jártatok.

Tudom, Mariskám, mennyi irtózat és szenvedés járt evvel az élettel. És talán az volt a legjobb, amikor anyád fonta a hajadat, órákig tartott. A legjobb, amiért nem jár fizetség. Ingyen van.

Nem tudom, mi lett veled, Mariskám, azt se, hogy mi történt Ferivel – bár róla homályosan sejtem, hogy ki lehetett, talán mérnökhallgató volt mégis – , csak azt tudom, hogy minden összeomlott, ahogyan azóta is mindig minden összeomlik, s még a dúdoló anyák se tudják újjáépíteni, szegénység van és háború és gyűlölködő nemzetek, mint mindig, és hiába írunk társadalmi kérdésekről és világpolitikáról, csak abban bízunk, hogy találkozunk még jó emberekkel, bár ez valahogy most nem látszik túl valószerűnek.

S megfigyelhetjük – csak úgy, empirikusan – , hogy amit jóságként tartunk számon, az mind önmegtartóztatás, önkorlátozás, önföláldozás, önmérséklet, önismeret, önmegtagadás. Nem mutatják ki, hogy unják a vidéki rokonokat, a megbutult ifjúkori barátokat. Nem néznek gúnyosan az öreg, kövér, buta, csúnya ismerőseikre. Nem fáradnak bele, hogy biztassák, bátorítsák, mulattassák, vigasztalják a gyereküket, hogy érezze: „veled vagyok, ha leszakad a mennyboltozat, véreső hullik, és megnyílik a föld”.

Azt mondta nekem régen egy öreg szociáldemokrata: „Beszélni kellett ezeknek a falusi legényeknek a fejével, akik bejöttek a gyárba a harmincas évek vége felé. A rendes proli belép a szakszervezetbe – nem az a pár lejes tagdíj számít – , nem részegeskedik, tiszteli a nőket. Hozni kell kis áldozatot.”

„Miért, Géza bácsi?”

„A szervezett munkás nem önző.”

A rendes haladó polgár meg előfizet a jobb folyóiratokra, könyveket vásárol akkor is, ha nincs ideje olvasni, mert a kultúrát fönn kell tartani, adakozik a segélyalapnak és a sztrájkalapnak és a Vöröskeresztnek, kifizeti a nincstelen vádlott ügyvédi költségeit.

A jó embereknek éppúgy megvannak a perverz, romboló, szadisztikus ösztöneik, mint bárki másnak. Gőgösek, unottak, türelmetlenek. De eltekintenek ettől. Örömöktől, diadaloktól, mámoroktól. Meghallgatják régi iskolatársaik kicsinyes, érdektelen, tanulság nélküli történeteit.

Nem beszélnek le senkit róla, hogy szemügyre vegye azt a folyamatos borzalmat, azt a szűnni nem akaró ostobaságot, amit némelyek nagyzolón „történelem”-nek hívnak. De nekik a reménytelenség nem ürügy rá, hogy fölhagyjanak a lojalitással, a hűséggel, a kitartással, az apró szívességekkel, a gyakran terhes jóindulattal és segítőkészséggel.

Tudom, Mariskám, hogy milyen fárasztó és egyhangú ez, amit némelyek majd érzelgős erkölcsprédikációnak fognak tartani. S azt is tudom, hogy legtöbben milyen távol vagyunk ezektől a szerény ideáloktól a küzdelmes életforgatagban. Hogy milyen könnyen elfelejtünk téged, Mariskám, a szép hosszú hajaddal, a könyveiddel, a tűpárnáddal, a sámfáiddal, a monogramos paplanhuzataiddal, az ametiszt brossoddal, az elnyűtt kottafüzeteiddel, a széttépett szerelmes leveleiddel, a kifosztott házaddal, amelynek a mai lakói nem akarnak tudni rólad.

Az írást először a Kolozsváron szerkesztett transindex.ro közölte. 

(Címoldali kép: A kolozsvári Sétatér korcsolyapályája. 1914, forrás: Fortepan)