A szöveg először az Élő-halott zenei zin április-májusi számában jelent meg.
Ha valaki csak egy kicsit is komolyan vette az angolszász popkulturális sajtót az elmúlt néhány évben, annak úgy tűnhetett, hogy a panelek előtt melegítőben pózoló szláv tinédzsereknél nem volt menőbb dolog a világon mostanában. Gosa Rubcsinszkij a posztszovjet lakótelepek öltözködési kultúráját másoló cuccaival letarolta a divatvilágot, a Vice és a Dazed magazinokban pedig túlzás nélkül havonta jelent meg lelkes tudósítás egy-egy kijevi, minszki vagy éppen taskenti rave-ről. Eközben a harminc évvel ezelőtti melegítős-suhogós szereléseket idéző új kollekcióival az Adidas, a FILA és a többi hasonló márka is kiveszi a részét a divathullámból.
Magyarországról nézve persze teljesen érthetetlen, sőt már-már komikus ez az egész: mégis miért lett hirtelen a kilencvenes évek szedett-vedett esztétikája a kúlság netovábbja? Miért őrül meg a teljes nyugati divatsajtó egy 1993-as lengyel piac kínálatát idéző cuccoktól? És tényleg annyira más egy technobuli Kijev külvárosában, mint bárhol máshol a világon?
FEHÉR NÉGEREK
Mielőtt megválaszolnánk a fentieket, érdemes tisztázni néhány alapvetést. Először például azt, hogy a popkultúrában általában az lesz divatos, ami úgymond autentikus. Hogy ez egészen pontosan mit jelent, az persze időről-időre és divathullámról-divathullámra változik, de van a dolognak néhány állandó jellemzője. Autentikus például az, ami őszinte és valódi. De autentikusnak számít az is, ami ösztönös, féktelen, sőt akár veszélyes. A bőrkabátban, torzított gitárokkal játszott korai rockzene, vagy az elhagyott gyárépületekben végigtáncolt és végigkábítószerezett technobulik mind ilyenek voltak a maguk idején. A megjelenésük, a hangzásuk és a rítusaik látványosan szembementek az akkori normákkal, felrúgták az unalmas és kiszámítható hétköznapok szabályait és emiatt elképesztően vonzóak és menők voltak.
A legtöbb autentikusnak gondolt szubkultúrának azonban van egy másik közös jellemzője, ami az előzőből következik: ez pedig a tény, hogy bár az esetek túlnyomó többségében fehér művészek teszik igazán ismertté és sikeressé őket, a popkultúra divathullámai sokszor mégis más kultúrákból táplálkoznak.
Mindenki tudja, hogy a rockzene a fekete rhythm’n’blues műfajból nőtt ki és hogy Elvis és Mick Jagger minden egyes mozdulatukat fekete nőktől lesték el. A diszkó, a techno és a house mind fekete és latino közösségekben bukkantak fel először – a sort pedig hosszan lehetne folytatni. Hogy ez miért van így, arra nagyon egyszerű a válasz: a feketékre (és latinókra, melegekre, cigányokra stb.) sokszor tekintünk úgy, mint tőlünk alapvetően különböző Másikra.
Általában az a leegyszerűsítő kép él róluk a fejünkben, hogy őket az eszük helyett elsősorban a szívük és az érzelmeik vezérlik; azt gondoljuk, hogy szenvedélyesebbek nálunk és emiatt kevésbé tudnak uralkodni a szexualitásukon és az ösztöneiken; mindezek miatt egzotikusnak, izgalmasnak és veszélyesnek tűnnek. Ebből a logikából pedig az következik, hogy ha autentikus élményekre vágyunk, akkor csak meg kell merítkeznünk tőlünk idegen népek és társadalmi csoportok kultúrájában.
Ennek a logikának az egyik leghíresebb példája Norman Mailer 1957-ben írt A fehér néger című esszéje, amiben amellett érvel, hogy azoknak, akik ki akarnak szabadulni az ötvenes évek Amerikájának fullasztó mindennapjaiból, kvázi négerré kell válniuk, azaz el kell sajátítaniuk a feketék marginalizált, szexuálisan túlfűtött és erőszakos kultúráját. Ha nem is ennyire explicit formában, de lényegében ugyanennek a jelenségnek lehetünk tanúi, amikor mondjuk Diplo reggaetont játszik, vagy Justin Bieber dancehall ritmusokra énekel.
És hogy hogy kapcsolódik mindez napjaink posztszovjet-fétiséhez? Hát úgy, hogy a Nyugat szemében most éppen az egykori keleti blokk is valami távoli, egzotikus és veszélyes helynek látszik, ahol emiatt kulturálisan izgalmas és autentikus dolgok születnek.
Kelet-Európát a földrajzi és viszonylagos kulturális közelség miatt persze soha nem tekintették annyira egzotikusnak mint más kultúrákat – inkább afféle szürkezónában vagyunk és a másságunk bizonyos tényezőktől függően hol felerősödik, hol gyengül.
Ennek a hozzáállásnak megvannak a maga történelmi gyökerei: a 20. század elejének Amerikájában például a csóró kelet-európai bevándorlóknak keményen meg kellett dolgozniuk azért, hogy fehérnek tekintsék őket, mert eleinte valahol a teljesen megvetett feketék és az úgymond „rendes, fehér amerikaiak” között helyezkedtek el a társadalmi ranglétrán. De a hidegháború alatt is meghatározó volt az a nézet, miszerint Európa vasfüggöny mögötti részén élők valamelyest hasonlítanak, ám a legtöbb tekintetben alapvetően mégis eltérnek nyugati társaiktól – ez természetesen a kultúrában is lecsapódott annak idején, erről Agata Pyzik írt érdekes könyvet pár éve.
Hogy ez a Nyugat-Kelet törésvonal miért erősödött föl most újra, és hogy a Kelet miért tűnik megint valami távoli, vad helynek, az elsősorban az utóbbi évek nemzetközi politikai történéseiből érthető meg.
A nyugati közvélemény előtt Kelet-Európa mostanában szinte kizárólag úgy jelenik meg, mint sötét, tekintélyelvű, fura hely, ahol virágzik az illiberalizmus, erőszakosan támadják a politikai progresszió vívmányait és ahol újabban a háborús fenyegetettség is felütötte a fejét.
Ez a távolról veszélyesnek, alapvetően irracionálisnak és ezért ép ésszel már-már kiismerhetetlennek tűnő közeg pedig a fent elemzett divatlogikának köszönhetően az „autentikus” kultúra melegágya. Ha megnézünk néhány kelet-európai rave-ről szóló beszámolót, tisztán látszik mindez: az egyik első dolog, ami feltűnik az az, hogy szinte az összes cikk a 2014-es véres kijevi forradalomtól és az azt követő ukrajnai háborútól számítja az „izgalmas” posztszovjet szubkultúrák kialakulását.
Ebben a mitikus kontextusban az olyan hétköznapi dolgok, mint egy kilencvenes évekből itt maradt melegítő, vagy egy régi szocialista gyárépületben zajló átlagos buli különös, veszéllyel dacoló, hallatlanul izgalmas kulturális jelenségnek tűnik. „Ezeken a helyeken, ahol a klubokat, bárokat és mozikat rendszeresen ellenőrzi a rendőrség, a bulizásnak különösen nagy tétje van” – írja az Electronic Beats a „titkos üzbég buliszcénáról” szóló beszámolóban.
Egy kijevi rave-eket dokumentáló fotósorozatról szóló cikkben a Dazed újságírója úgy fogalmaz, hogy
„itt többről van szó mint szimpla bulizásról. A válság során rengeteg ember elvesztette a munkáját és a megtakarításait. A rave-ek azok a helyek, ahova el lehet menekülni egy kis időre a problémák elől és ahol a fiatalok jól érezhetik magukat”.
Egy másik cikk egyenesen olyan idézetet közöl egy orosz kamasztól, miszerint
„a technobulikon bemutatunk a társadalomnak, ez a lázadás egy formája, mint amilyen régen a punk volt.”
Nagyrészt tehát azért irányul mostanában ekkora figyelem a posztszovjet ifjúsági kultúrára – annak is egy végletekig eltúlzott és leegyszerűsített változatára -, mert a Nyugat viszonylag steril és kiszámítható szubkultúráival és klubjaival szemben a mitizált, barbár Kelet kontextusában még egy szimpla technobuli is autentikus élménynek, sőt lázadásnak tűnik.
Ez a fals hozzáállás azonban egyáltalán nem kivétel – sőt a divatipar normális működése ez, csak most éppen azért tűnik átlátszónak és nevetségesnek, mert történetesen egy hozzánk közel álló, nagyon is ismerős kultúra áll a figyelem középpontjában.
ÖNGYARMATOSÍTÁS ADIDAS-MELEGÍTŐBEN
Kinevetni az autenticitásra éhes nyugati divatipar ostobaságát, amiért valami eszelősen kúl dologként állít be néhány Fila-melegítős kelet-európai tinit szórakoztató dolog ugyan, de ennek a jelenségnek van egy érdekesebb aspektusa is. Mégpedig az, hogy hogy viszonyulnak mindehhez az egészhez az érintettek, azaz a keleti régió fiataljai – vagyis mi magunk.
Vannak, akik elmennek a falig és már nem csak a zavaros kilencvenes évek lakótelepi romantikáját idézik meg, hanem egyenesen a sztálinizmusig nyúlnak vissza. Az első lengyel Vogue magazin címlapján 2018 márciusában például a két leghíresebb lengyel modell, Małgorzata Bela és Anja Rubik a sztálinista építészet egyik emblematikus darabja, a varsói Kultúrpalota előtt pózolnak, egy – a kor titkosszolgálatai által is használt – nagy fekete Volgának támaszkodva.
Ez a szimbolika már nem elégszik meg az aktuális „puha diktatúrák” megidézésével, hanem a múlt totalitárius elemeit használja a keleti kúlság díszleteiként.
Ettől némileg eltérő módon áll a dologhoz a posztszovjet divathullám szupersztárjának számító, moszkvai származású Gosa Rubcsinszkij. Az ő kollekcióiban is megjelent már a sarló és kalapács (ahogy a grúz Demna Gvasalia által alapított Vetements is használta már a leghíresebb bolsevik szimbólumot néhány éve), de Gosa leginkább ironikus túlzásokkal operál.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy ő tisztában van azzal, hogy a nyugati divatszakma ki van éhezve a szokatlannak és nem konvencionálisnak tűnő kulturális formákra és nagyon tudatosan adagolja ezeket az erre fogékony közönségnek. Ahogy arra Anasztaszija Fjodorova egy cikkében jogosan hívta fel a figyelmet, ez nem sokban különbözik azoktól a szuvenírboltoktól, amik a Váci utcában próbáltak KGB-s és sarló-kalapácsos pólókat, valamint vörös csillagos usankákat rásózni a hülye nyugati turistákra. Gosa és társai – mint a már említett Demna Gvasalia, vagy az ukrán Julia Jemifcsuk – éppilyen számító tudatossággal játszanak rá a Kelet-Európával kapcsolatos nyugati előítéletekre.
Végül pedig ott van a nyugati médián és kultúrán szocializálódott, az angolszász sajtóra fő igazodási pontként tekintő nagyvárosi fiatalság Szentpétervártól Budapestig, akik erre a divathullámra is ugyanolyan lelkesen vetették rá magukat, mint bármelyik másik trendre az elmúlt tíz évben a house reneszánsztól az atlantai hiphopig.
Ez a vonal természetesen Magyarországon is felütötte már a fejét: láthattunk magyar modelleket is pózolni tipikus posztszocialista városi terekben, született több izgatott cikk is a kijevi divat- és bulikultúráról és Budapest belvárosában is egyre több fiatal flangál háromcsíkos Adidas melegítőben és turkált Sergio Tacchini felsőben. De a jelenség egyik csúcspontja talán a Toldi Rave Rotation volt, egy rövid videó, ami valószínűleg jópofának gondolt módon promózott egy bulit, amin nem mellesleg Spy the Ghost lépett fel. A videóban természetesen a rendszerváltás utáni kelet-európai bulikultúra minden kiegészítője felbukkan, csak éppen végletesen ironikus csomagolásban.
Végső soron mindegy azonban, hogy valaki számító módon, a nyugati divatipar elvárásait ügyesen kiszolgálva alakítja a Kelet-Európáról alkotott képet, mint Gosa Rubcsinszkij, vagy őszintén és naivan ugrik rá erre a divathullámra mint a budapesti szcéna egy része, egy közös pont mindenképpen van köztük: mindkettő nyugati szűrőkön keresztül tekint a saját kultúrájára.
Kicsit leegyszerűsítve: ami Nyugaton menő, az itthon is menő – és minden más ciki.
Ez persze nem kelet-európai sajátosság. Jace Clayton írja nagyszerű Uproot című könyvében, hogy a brazil nagyvárosi fiatalok sokáig értékelhetetlen, visszataszító prolizenének tartották a baile funkot, egészen addig, amíg a kétezres évek elején kúl brooklyni kiadók elkezdtek baile funk válogatásokat megjelentetni. Ettől kezdve ők is komolyan vették a stílust, hiszen az általuk mérvadónak tekintett nyugati véleményformálók menővé tették azt. A kilencvenes évek divatkultúrájával ugyanez a helyzet: eddig az ízléstelenség netovábbjának számított, ha valaki olcsó Kappa galléros pólóban és Nike gumipapucsban ment utcára, sőt neadjisten buliba, a nyugati divatsajtónak hála azonban mára a budapesti és szentpétervári menő fiataloknak is „megengedett” fölfedezni és élvezni ezeket a kulturális gyökereket.
Na de mégis mi ezzel a baj? Hát leginkább az, hogy a nyugati szűrőkön nem megy át a lényeg, azaz ezeknek a kulturális formáknak a kontextusa.
A nyugati közvélemény szemében ugyanis mindez nem több, mint szimpla esztétika: teljesen mindegy, hogy az adott jelenség pontosan mit is jelent a helyieknek, most éppen ez néz ki jól, úgyhogy erre pörögnek, amíg nem jön valami más. Az nem fontos, hogy helyi szinten egy csomó bonyolult sztori és jelentés kapcsolódik hozzájuk.
A menő belvárosi arcoknak például a Nike márkájú frottírzokni és a FILA-felső tényleg idejétmúlt, nosztalgikus dolgok, a társadalom nagy részének viszont kőkemény valóság. A trendérzékeny fiataloknak ezek a dolgok a mámoros kilencvenes éveket juttatják eszükbe. Gosa Rubcsinszkij például így fogalmazta ezt meg:
„emlékszem a ruhapiacokra a ‘90-es évek elejéről. A standokat elöntötték a nyugati cuccok: Benetton, Mango, Chanel szemüvegek, Fila pulcsik, nagy logók mindenütt. Szintén emlékszem a Transformers játékokra, a Tini nindzsa teknősökre és VHS kazettákra vett hollywoodi filmekre.”
De idézhetnénk az egyik magyar nyelven megjelent kijevi beszámolót is:
„a kilencvenes évek volt az utolsó, amikor mi és ők, és a többi, Szovjetunióból frissen kiszabadult ország szabadnak érezhette magát. Elindult a szabad piac, behozták a tetriszt, a Nutellát, az a kazi pöröghetett a walkmanben, ami csak jólesett.”
A társadalom azon részének azonban, amelyik nem a trendérzékenység miatt, hanem mondjuk megszokásból öltözik úgy, mint egy Gosa Rubcsinszkij-modell, a kilencvenes évek nem feltétlenül a szabadságot, hanem inkább a nyomasztó káoszt és kiszolgáltatottságot jelentették. Hogy mást ne mondjunk, a rendszerváltás után a gazdaság szétesése miatt 7 évvel esett a várható élettartam az orosz férfiak körében és hát a magyar társadalom jelentős részének is nagyobb problémái voltak annál, mint hogy hogy vannak felöltözve.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy a brazil menő arcok baile funkhoz fűződő viszonyához hasonlóan a kelet-európai nagyvárosi fiatalok is azért nem mertek eddig a suhogók és melegítők által fémjelzett öltözködéshez nyúlni, mert az úgymond a prolikultúra része volt és hát ugye prolinak lenni meg ciki.
Ezzel szemben, ami valójában ciki, az a körülöttünk élő lecsúszott társadalmi rétegek zenéjének és öltözködésének hosszabb-rövidebb ideig tartó körberajongása az aktuális nyugati divatoknak megfelelően, anélkül, hogy ezeknek a társadalmi rétegeknek a sorsát akár csak egy percre is figyelembe vennénk.
Amíg ez nem változik és a saját kultúránkat és társadalmunkat csak és kizárólag nyugati kulturális kódok mentén leszünk képesek leírni, megérteni és értékelni, addig a kelet-európai – és ezen belül is a magyar – nyugatos ifjúságnak továbbra sem lesz semmi fogalma arról, hogy mi és miért történik körülötte.
A címben szereplő „Csóró, de szexi” Agata Pyzik könyvének címe. A kifejezést nem ő használta először, eredetileg a 80-as évekbeli Berlinre használták.
