Szinte biztosnak vehető, hogy Andrés Manuel López Obrador (népszerű rövidítése: AMLO) nyeri meg a vasárnapi mexikói elnökválasztást. A közvélemény-kutatásokban a második helyezettre 17-20 százalékot verő Obradornak egyfordulós választásokon kell első helyen végeznie a győzelemhez, így statisztikailag nem látszik esély arra, hogy ne nyerjen.

A latin-amerikai ország lakói nem csupán az államfőt, de a törvényhozás alsó- és felső házát is megválasztják, illetve döntenek több önkormányzati és regionális vezető pozíció sorsáról is.

AMLO 2000-ben került a mexikói nagypolitika színpadára, amikor Mexikóváros főpolgármesterévé választották, akkor még a mérsékelt baloldali Demokratikus Forradalom Pártja (PRD) színeiben. 2006-ban és 2012-ben is harcba szállt az egyetlen hatéves ciklusra megválasztott államfői bársonyszékért, ám mindkétszer kikapott. Igaz, 2006-ban csupán 1 százalékkal maradt el a jobbközép Felipe Calderóntól, és a kiterjedt választási csalások miatt támogatói nem fogadták el a választások eredményét, több hónapos tüntetéshullámot indítva el.

Szétcsúszott mainstream

Hogy harmadjára már nem kell a vereségtől tartania, abban óriási szerep jut a mexikói politikai rendszer hagyományos pártjainak. A leköszönő elnök, Enrique Peña Nieto óriási népi hullámon úszott be az elnöki hivatalba, ám mára népszerűsége alig éri el a 12 százalékot.

Pártja, az Intézményes Forradalmi Párt (PRI) – mely 1929 és 2000 között 71 évig megszakítás nélkül, autoriter módon irányította az országot – rengeteg korrupciós botrányban érintett, és teljes káoszba kormányozta az országot.

Az 50 százalékos szegénységi rátával semmit nem tudott kezdeni a párt, a százezrek életét követelő drogháborúk áldozatainak száma tavaly történelmi rekordot döntött. Emellett a párt erőteljes szabadpiaci átalakításokkal óriási társadalmi konfliktusokat gerjesztett, az oktatási rendszer átalakítása pedig erőszakos lázadásokat szított az ország több pontján.

A PRI hagyományos ellenzéke pedig épp ebben az időszakban döntött úgy, hogy inkább belesimul az elnök politikai agendájába. A 2000-2012 között kormányzó jobbközép Nemzeti Akció Párt (Partido Acción Nacional – PAN), illetve a balközép Demokratikus Forradalom Pártja (Partido de la Revolución Democrática – PRD) aláírta a Peña Nieto Paktum Mexikóért névre hallgató szakpolitikai csomagját, amelynek célja az ország társadalmi problémáinak megoldása lett volna – a végeredmény, mint láthattuk, alulmúlta az elvárásokat.

A PAN és a PRD most közösen indítja a nem igazán karizmatikus, bevallottan neoliberális Ricardo Anayát, aki jelenleg is vizsgálat alatt áll pénzmosás vádjával. Anayát jelenleg 21-27 százalékra mérik a közvélemény-kutatók.

A PRI José Antonio Meadet indítja, aki egy technokrata, szakértői platformon indul a választásokon 19-22 százalékos támogatottság mellett. Negyedikként versenyben maradt még a független Jaime Rodríguez Calderón, akinek egyetlen emlékezetes politikai állásfoglalása azon kampányígérete volt, miszerint levágatná a korrupt politikusok kezét.

A hatalom maffiája ellen

AMLO programját sem nevezhetjük túlzottan konkrétnak, de az elmúlt másfél évtizedben felépített outsider profilja, és az átlagemberek problémái iránti érzékenysége óriási hitelességet és népszerűséget kölcsönöz neki az alsóbb társadalmi rétegek között.

Kimondottan populista keretben képzeli el a politikát, leggyakrabban használt politikai kategóriája a „hatalom maffiája”, amely révén sikerrel állítja szembe a korrupt elitet és a népet.

Az elitellenesség dacára AMLO választási koalíciója nyitott a hagyományos pártokból menekülő politikusok felé, és olyan erősen jobboldali tömörüléseket is magába foglal, mint a neoprotestáns evangéliumi keresztényeket képviselő Társadalmi Találkozás Pártja (Partido Encuentro Social – PES).

AMLO platformja ki is váltotta a befolyásos elitek ellenkezését, Mexikó két leggazdagabb embere is felszólalt ellene, mondván: politikája tönkretenné a mexikói gazdaságot, és pénzt szórna szét azok között, akik ezt nem is érdemelték ki munkájukkal.

Mivel sok konkrétumot nem tartalmaz választási programja, így nehéz is jobb- vagy baloldalra besorolni, sokan a mexikói Trumpot, mások épp ellenkezőleg, a mexikói Bernie Sanderst látják benne. Az tagadhatatlan, hogy Trumpénál sokkal erősebb az elkötelezettsége a hagyományosan baloldali, újraelosztó, egyenlőtlenségeket csökkentő társadalompolitika iránt. Ám sok mexikói radikális baloldali gyanakodva tekint AMLO retorikájára, amely szerintük szolgálhatja a régi elitek fű alatti visszacsempészését is.

Nagy kérdés, hogy vajon milyen viszony alakulhat ki Mexikó és északi szomszédja, az Egyesült Államok között AMLO megválasztása után. Trump hatalomra kerülése óta meglehetősen jeges a viszony a két ország között, AMLO azonban jelezte, nyitott az USA-val való jó együttműködésre.

(via Jacobin)