1948 valódi vízválasztó a kialakuló hidegháború, és a szocialista „béketábor” történetében. Ez az az év, amikor, hetven évvel ezelőtt az addig viszonylag egységesnek tűnő – antifasiszta érdemeinél fogva egybe is tartozó kelet-európai szocialista államok között óriási törésvonal jelent meg, amikor a Szovjetunió kizárta a Jugoszláviai Kommunisták Szövetségét a nemzeti kommunista pártokat tömörítő Kominformból.
Az országukat 1941 és 1945 között kegyetlen partizánháborúban, de valóban a Szovjet Hadsereg segítsége nélkül a náci uralom alól felszabadító délszlávok kapcsolata a nyugati szövetségesekkel, és felfogásuk a szocializmus megvalósításának módjáról persze tökéletes célponttá tette Joszip Broz Tito jugoszláv vezetőt Sztálin számára. Ma már az is ismert, hogy a jugoszlávokkal való szakítás a szovjet blokkban milyen kegyetlen tisztogatásokhoz, koncepciós perekhez és végül állami terrorhoz, és Magyarország esetében, hermetikusan lezárt déli határhoz vezetett.
Ennek jól ismert példája Magyarországon az 1949-es Rajk-per, avagy Csehszlovákiában az ugyanekkor folyó Slánsky-per.
Ennél sokkal kevésbé ismert, hogy a sokszor a létező, 1945 utáni szocializmus ideális példájaként emlegetett Jugoszlávia az elhidegülés jegyében ugyanolyan vehemens és kegyetlen boszorkányüldözést szervezett a „moszkoviták,” azaz a Szovjetunió érdekeinek képviseletével vádolt párttagok ellen.
A korabeli represszió legelevenebb példája az Adriai tenger „Terméketlen szigetén,” Goli Otokon létesített munkatábor, ide kifejezetten a sztálinizmussal vádolt politikai foglyok kerültek, ahol az őrzött börtönből jártak követ fejteni.
Goli Otokon éppen a szakítás után, 1949-ben nyílt meg a szigetbörtön. Történetének kutatás a csak mostanában kezdődött el, de a tábor túlélői és a történészek egyetértenek abban, hogy Goli Otok nem „haláltábor,” hanem „politikai átnevelőtábor” volt: voltak tehát szép számmal halálos áldozatai, de a kényszermunkások nagy része kijutott, a fogság fő célja pedig az volt, hogy hagyjanak fel politikai tevékenységükkel.
A bebörtönzöttek eleinte kizárólag a JKSZ tagjai voltak, akik 1949 és 1956 között valamilyen módon „deviánsként” tűntek fel, kétségbe vonták a Tito-féle irányvonal (decentralizált szocializmus, munkahelyi demokratizáció stb.) helyességét, centralizáltabb szisztémát követeltek.
A politikai paranoia jellegénél fogva azonban a „sztálinista” definíciója az értelmetlenségig bővült az ötvenes évek Jugoszláviájában, és a lényegi, a pártvezetők pozícióját veszélyeztető kritika elleni fegyverré vált.
Így 1951-52-től, mintegy a sztálinizmus tükörképeként, a szigeten megszaporodott a rendszerrel kritikus egyszerű állampolgárok száma is.
Goli Otok időjárási és földrajzi viszonyai emberi életre szinte alkalmatlanná tették azt: száraz, meszes sziklái miatt nem volt rajta természetes vízforrás, a hőmérséklet pedig az év nagy részében extrém meleg vagy hideg volt. A táborok őrei a foglyokkal rendkívül kegyetlenül bántak. Az átnevelés eszközei kiterjedtek a rendszeres verésre, és különbüntetésként az étel- és vízmegvonásra is.
Az intenzív munka egyébként gazdasági hasznot szinte nem is hozott, de a politikai rabok kifárasztására jó volt. Ezzel szemben a gyors kőfejtés felborította a sziget ökoszisztémáját, és mindörökre elpusztította annak élővilágát.
A börtönsziget végül 1956-ban, a Szovjetunióval való jugoszláv kiegyezés után szűnt meg politikai foglyok tábora lenni, innentől, törvény szerint csak köztörvényesek kerültek ide, noha hasonló körülmények közé.
A sziget túlélői nagyon sokáig Jugoszlávia szétesése után sem beszélhettek arról, hogy Tito az szovjetekéhez hasonló munkatáborában raboskodtak. 1991 után ezt főleg a szerb nacionalizmus miatt nem lehetett megtenni. A hosszú hallgatás eredményeként a történészek még mai is nagyon nehezen férnek hozzá a munkatábort dokumentáló szerb levéltári forrásokhoz.
Goli Otok története – főleg Brionival, Tito „luxusszigetével, és a jólétibb, sokáig irigyelt jugoszláviai társadalmi helyzettel összevetve – megmutatja azonban, hogy a hidegháború 1948-ban induló szocialista belviszálya nagyjából ugyanazt a félelmet, elnyomást és terrort eredményezte a drótkerítés egyik, mint másik oldalán.
Éppen ezért a jugoszláv-szovjet szakítás a mai napig jelentősen befolyásolja azt, hogyan is tekintünk az 1989-1990 előtti társadalmi rendszereinkre.
Milica Prokic: Human, Body, Stone: Environmental History of Barren Island as a Part of Yugoslav Political Prison Archipelago (1949-1956)
