A német bulvársajtó nyomán csütörtökön számolt be arról a magyar média is, hogy egy vébéfelkészülési meccs után az öltözőben összeroskadva sírt Ilkay Gündogan, a német válogatott tagja, amiért a szurkolók hangosan kifütyülték.

Gündogan és csapattársa Mesut Özil azért kerültek bajba, mert május közepén együtt fotózkodtak Recep Tayyip Erdogan török elnökkel, és dedikált mezt is ajándékoztak neki.

Szombaton kiderült, hogy az említett meccs után megrongálták Gündogan autóját is, és mivel nem vittek el belőle semmit, csak az ablakait törték be, sokan politikai motivációt látnak a vandalizmus mögött.

A májusi fotózkodás kapcsán megszólalt a német futballszövetség elnöke, Reinhard Grindel is, aki szerint a futball és a német szövetség olyan értékeket képvisel, amelyeket Erdogan elnök nem igazán tart tiszteletben, ezért nem tartja jó dolognak, ha nemzetközi hírű focisták hagyják magukat felhasználni a török államfő választási kampánycéljaira (Törökországban június 24-én tartanak választásokat).

Özil és Gündogan azóta többször is hangsúlyozta, hogy a fotókkal semmilyen politikai állásfoglalást nem kívántak tenni, ám minden jel arra utal, hogy a két török származású német válogatott focista gesztusa épp a focivébé idejére korbácsolta fel a nemzeti identitásról és integrációról szóló vitát Németországban.

A két focistát, akik mindketten a németországi Gelsenkirchen városában születtek, hosszú ideig a bevándorló háttérrel rendelkezők társadalmi integrációjának sikerpéldájaként tartották számon. A botrányt kirobbantó eset mögött is nagy valószínűséggel inkább átgondolatlanság, figyelmetlenség, mintsem tudatos politikai állásfoglalás állt, viszont ettől függetlenül rátapintott a kortárs európai politika egyik érzékeny pontjára.

A foci hosszú ideje fontos terület a közösségi identitások megélése és építése szempontjából. Versengő jellege és népszerűsége rengetek különböző (nemzeti, regionális, osztály-) identitás közösségi megélésére, kifejezésére adott alkalmat az idők során, így nem különösebben meglepő, hogy 2018-ban is rajta keresztül tematizálódik az épp aktuális identitáskérdés: a többgenerációs bevándorlók nemzeti hovatartozása, lojalitása.

Ha a bevándorlást és a bevándorlók integrációját elutasító retorika támogatottságának erősödése nem lenne amúgy is elegendő, Németországban még egy pluszelem is hozzájárult a fotóbotrány elmérgesedéséhez.

Törökországban tavaly április 16-án tartottak népszavazást az Erdogan által javasolt alkotmánymódosításról, amely érdemben egy erős elnöki rendszer létrehozását javasolta, a köztársasági elnök hatalmának jelentős növelésével. Az alkotmánymódosítás szűk többséggel (51,41 százalékkal) átment, ám a Németországban élő török állampolgárok ennél nagyobb arányban (63%) támogatták Erdogan hatalomkoncentrációját.

Németországban hozzávetőleg hárommillióan rendelkeznek török gyökerekkel, durván felük rendelkezik török állampolgársággal (és választójoggal), 49 százalékos részvételi arány mellett tehát kevesebb mint félmillió török származású német szavazott az alkotmánymódosítás mellett. A számok tehát nem támasztják alá, hogy a németországi törökök többsége lenne Erdogan-párti, a népszavazási eredmények azonban így is kérdéseket vetettek fel a török származásúak Németország iránti elkötelezettségével kapcsolatban.

A német Zöldek akkori társelnöke, a szintén török származású Cem Özdemir például kemény szavakkal figyelmeztette az országban élő török állampolgárokat: ha hosszútávon boldog életet akarnak élni, el kell fogadniuk Németország értékeit és alaptörvényét.

A focivébé most ráerősít arra a politikai keretre, amelyet a bevándorlásellenes szélsőjobb hirdet, és amely tagadja az integráció lehetőségét, kétségbe vonja még a többgenerációs bevándorlók szülőföldjükkel szembeni hűségét. Ami persze nem teszi könnyebbé annak valódi megértését, miért is vevő a németországi törökök nem elhanyagolható hányada Erdogan politikájára.

Pedig a megfejtés bizonyára nem az, hogy ezek az emberek egyöntetűen – a származás által végérvényesen determinálva – lennének hűségesebbek a török államhoz, mint a némethez.

Jól dokumentált jelenség különböző diaszpórák esetében, hogy körükben hangsúlyosabb tud lenni a szimbolikus anyaországaik nacionalista politikusainak a támogatása. Megfigyelhető ez az örmény vagy épp a litván diaszpóra esetében is. Más diaszpóráknál (gondoljunk csak a nyugaton dolgozó magyarokra vagy románokra) ez épp fordítva van: inkább liberálisabb politikai erőket támogatnak az anyaországban.

Szóval a dolgot annyival nem lehet lerendezni, hogy a bevándorlók mindig az anyaországukhoz hűségesebbek és mindig nacionalista, tekintélyelvű politikusokat támogatnak. Inkább azt kell megérteni, hogy adott kontextusokban, adott alcsoportok esetében miért van ez így.

A németországi törökök esetében valószínűleg Essen kereszténydemokrata polgármesterének, Thomas Kufennek van igaza. A városvezető tavaly, miután kiderült, hogy a városában élő török állampolgárok szavaztak a legnagyobb arányban (75,89%) Erdogan mellett, azt nyilatkozta: azzal, hogy közvetlenül megszólítja őket, Erdogan olyan megbecsüléssel fordul a németországi törökök felé, amelyet a német társadalomtól és a német politikusoktól nem kapnak meg.