Kim Dzsong Un és Donald Trump szingapúri találkozóját sokan két szeszélyes vezető jóformán előkészítés nélküli találkozójaként aposztrofálják világszerte, váratlan, kiszámíthatatlan eseményként utalva a megbeszélésre, amelynek utóélete, következményei is hasonlóan kiszámíthatatlanok. Az utóbbi állításon nincs nagyon mit vitatni, azonban felvetném a lehetőségét annak, hogy a találkozó nagyon is racionális, logikus megfontolásokból jött létre. Két, a hagyományos szabályokat ugyan felrúgó, de tudatos vezető érdekeinek egybeeséséről lehet szó, ami mögött egy nukleáris baleset és a világgazdaság átrendeződése áll.

Egy baleset, ami mindent átírt?

Észak-Korea váratlan pálfordulása a nukleáris fenyegetőzés felől a teljes nukleáris leszerelés irányába nem feltétlenül valamiféle megvilágosodás következménye. Tavaly szeptemberben Phenjan történetének legnagyobb méretű kísérleti robbantását hajtotta végre az ország észak-keleti csücskében (a kínai határtól 100 kilométerre) elhelyezkedő Mantap-hegyi telepen. Ezt követően kínai kutatók olyan szeizmológiai jeleket észleltek, amelyek alapján azt feltételezik, hogy a kísérleti telep részlegesen vagy teljesen összeomlott, és nagy valószínűséggel használhatatlanná vált. Az eredményeket a kínaiak április végén publikálták. Ez azt jelentheti, hogy Észak-Korea tavaly szeptember óta elvesztette a legfontosabb ütőkártyát, nukleáris programjának folytatását, ami kifelé zsarolási potenciált biztosított neki nemzetközi kapcsolataiban.

A telep elvesztése kellő ok lehet arra, hogy az észak-koreai kormány új külpolitikai stratégiát kovácsoljon. Erre utal az is, hogy az információ áprilisi nyilvánosságra kerülésére, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogják tudni fenntartani a nukleáris hatalom látszatának blöffjét, Kim Dzsong Un azonnal reagált.

Az észak-koreai diktátor hirtelen nyitottá vált a nukleáris kísérletek felhagyására, a leszerelés végigvitelére, kezdeményezőként lép fel, mielőtt a globális diplomáciai piacon beáraznák a nukleáris ütőerő, vagy legalábbis fejleszési képességének elvesztését.

Ezáltal ugyanis országa pontosan akkora súlyt kapna, mint bármelyik másik szegény, elszigetelt, gazdasági és politikai jelentőség nélküli diktatorikus rezsim. Azaz nem sokat. Ebben a helyzetben Kim számára az előremenekülés lehet az egyetlen, nagyon is racionális, reálpolitikusi út, amellyel a helyzetből a lehető legkisebb veszteséggel kerülhet ki. Hogy hogyan folytatja, az persze nyitott kérdés. Észak-Korea ettől még egy emberi jogokat elnyomó, szélsőségesen diktatorikus rezsim marad, de az, hogy az elmúlt másfél hónap gesztusai, külpolitikai lépései egy kiszámíthatatlan, szeszélyes vezető pillanatnyi hangulatát tükröznék, nem szükségképpen az egyetlen magyarázat. Nagyon is kiszámítható, racionális megfontolások is húzódhatnak mögötte.

Küszöbön az új gazdasági rend

Trump esete kicsit bonyolultabb. Az észak-koreai fejleményekről nyilvánvalóan biztos tudása van az amerikai kormányzatnak, választhatnák azt is, hogy most tekernek még egyet a présen, és akkor szorítják Kim rezsimjét sarokba, amikor elvesztette az egyetlen valós fegyverét, amivel visszavághatna. Trump mégis menekülőútvonalat kínál a koreaiaknak, lehetővé teszi számukra, hogy minimalizálják a veszteségeiket. Ennek oka valószínűleg kevésbé a már létező, bár erősen korlátozott észak-koreai nukleáris csapásmérő potenciál visszatartó ereje.

Persze ez is benne lehet: az USA megpróbálja békés úton elvenni tőlük, amit eddig felhalmoztak, számítva arra, hogy a Koreai NDK anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé azt, hogy újjáépítse nukleáris programját. Ennek anyagi terhétől megszabadulva Korea talán javíthat a lakosság ellátásán is, és lassan akár a térség kereskedelmi kapcsolataiba is integrálható. Ez sem kevés, mégis azt gondolom, hogy Trumpot más mozgatja, ami legalább olyan racionális lehet, mint Kim motivációi.

Az amerikai elnök G7-es fellépése, az Európával vagy Kínával szemben hirdetett kereskedelmi háború nem csupán hiszti – bár az előadásmód összetéveszthetetlenül jellemzi Trumpot, és a következmények sem lesznek simák. A világgazdaságban azonban az elmúlt évtizedekben jelentős átrendeződés zajlott, amelyet az amerikai külpolitika eddig csak részben követett le. Kína felértékelődése, az új gazdasági hatalmak felemelkedése az a része ennek az átalakulásnak, amiről sokat beszélünk, és amire a kormányok jól-rosszul, de reagálnak is.

Van azonban egy alapvetőbb változás. Ez pedig a kereskedelmi árucsereviszonyok radikális átrendeződése. A domináns világgazdasági hatalmak mindig úgy formálják a globális kereskedelmi viszonyokat, hogy az általuk legversenyképesebben előállított termékek megfelelő haszonnal való továbbadását tegyék lehetővé. Nagy-Britannia a XIX. században olcsó textilipari termékekkel árasztotta el a világot, súlyos csapást mérve mindenekelőtt például India gazdaságára. A XX. században az ipari termékek és a fogyasztási javak előállításában tett szert komparatív versenyelőnyre immáron elsősorban az Egyesült Államok. A század második fele az ezen termékek kereskedelme előtt álló akadályok lebontásáról szólt, az egész szabadkereskedelmi politika célja az volt, hogy megakadályozzák ezen termékek globális kereskedelmének korlátozását, miközben azokon a területeken, ahol immáron kevésbé voltak versenyképesek – mindenekelőtt a mezőgazdasági illetve egyes könnyűipari termékek esetében – fenntarthassák a belső piacokat védő támogatási és vámrezsimeket.

Csakhogy mára a fejlett világ elvesztette versenyelőnyét a fogyasztási javak, ipari termékek előállítása terén Kínával és más országokkal szemben. A hagyományos szabadkereskedelmi rezsim nem az ő érdeküket szolgálja már, hanem mondjuk az USA-val szemben őrületes kereskedelmi többletet felhalmozó Kínáét.

Csoda-e, ha Amerika hirtelen a szabad kereskedelem kritikusaként mutatkozik meg? Hisztérikus, kiszámíthatatlan vezető-e az, aki páros lábbal száll bele ebbe a rendszerbe? Vagy csak teszi, amit az amerikai gazdaság érdekei diktálnak, annak érdekében, hogy az átalakuló világgazdasági térben megőrizze országa gazdasági dominanciáját, amely épp elveszni látszik? Mára a fejlett országok az innováció, a technológiai újítások, a know-how, a szellemi hozzáadott érték területén rendelkeznek még mindig jól látható versenyelőnnyel. A jövő világgazdasági rezsimje ennek megfelelően várhatóan nem a gépjárművek, vagy elektronikai termékek szabad kereskedelmét fogja szolgálni elsősorban, hanem a fentiekhez kapcsolódó szellemi tulajdonjog-védelmet, a technológiai tudáselőny, a szellemi hozzáadottérték megőrzését és gazdasági kiaknázását.

Egy barátságos kép Trumpról

Az átmenet nem fog konfliktusok nélkül menni. Nem csak Kína érdekeit sérti. Jelenleg még Európa (főképp Németország) gazdasága is nagyobb arányban húz hasznot az ipari termelésből és az áruk szabad kereskedelméből, mint az USA. Angela Merkelnek nem érdeke a német autóexport korlátozása. Trump (vagy legalábbis a csapata) tudja, hogy kemény harcok állnak előttük, ha a világgazdaság viszonyait úgy akarják átalakítani, hogy azok tovább szolgálják az amerikai gazdasági dominanciát. Az első frontokat megnyitották.

De azt is tudják, hogy Amerika sem tud minden fronton konfliktusokat menedzselni. Valahol meg kell mutatniuk a kooperatív, konfliktusokat rendezni képes arcukat is. Ebben jött kapóra Észak-Korea.

Trump egy 60 éve befagyott, és nukleáris háborúval fenyegető konfliktus megoldójaként tetszeleghet az atompotenciálját vesztett Kim Dzsong Un oldalán.

A Trumpot durcás óvodásként ábrázoló, kudarcba fulladt G7-es hírek és képek néhány napig dominálták a világsajtó nyitóoldalait. Az amerikai elnök pusztán 2 nappal később a nagy béketeremtő szerepébe bújt – mire kettőt pislogunk, a Béke Nobel-díjat is megkapja érte. A háttérben pedig tovább folyhat a világgazdaság szabályainak átszabása, ami véget vet a globális szabadkereskedelem klasszikus korszakának. Persze nem azért, amiért a rendszerkritikus mozgalmak harcoltak ellene, hanem pont azzal szemben: az egyenlőtlen csereviszonyok, az amerikai gazdaság uralmának fenntartása érdekében. Hogy a végén sikerrel járnak-e, azt persze ma még nem tudjuk. Elég sok az ellenérdekelt fél, hogy késleltessék, vagy átmenetileg meg is akasszák a folyamatot.

Mindez persze nem zárja ki, hogy valójában tényleg csupán két narcisztikus vezető önfényező nyilvános színjátékáról van szó, aminek a többiek fizetik meg az árát, ahogy például Anne Applebaum véli. De ne zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy a nyilvános bohóckodásnál mélyebb okok, messzebbre mutató tervek, és átfogóbb következmények kapcsolhatók a találkozóhoz. Ez esetben sem kell szeretni Trumpot és Kimet, és ez sem teszi feltétlenül helyessé, amit csinálnak. De érdemes egy racionális magyarázatot is találni arra, ami történik. Már csak azért is, hogy ha ez a helyzet, akkor az igen súlyos következmények ne érjenek minket váratlanul.

(Címoldali kép: Draopsnai flickr)