Minden új, csak a társadalmi igazságtalanság felett érzett düh a régi. Az átfogó társadalomelmélettől és az elmúlt 50 év társadalomtörténetétől a marxi elidegenedés-fogalom újraértelmezésén keresztül az elitek szociológiájáig, a politikai pszichológiáig, az önéletrajzi esszéig terjed Szalai Erzsébet új könyvének horizontja; mégis szoros egységbe fűzi a heterogén szöveg-együttest az a szellemi attitűd, amit ő jobbára „rendszerkritikus baloldaliságnak”, míg a Szabad Kezdeményezések Hálózatának történetét felidéző írásában „radikális demokratának” hív. Én baloldali humanizmusnak, vagy Bibó nyomán realista lényeglátásnak nevezném.

2018. április 8. óta egymást érik a konferenciák és ellenzékkritikus dolgozatok, amelyek a Fidesz győzelmének okait firtatják. Hosszú tanulmány tárgyalja például azt a paradoxont, hogy a magyarok attitűdjei, értékválasztásai baloldaliak, szavazni mostanában mégis jobbra szavaznak. E paradoxon feloldására a baloldali kínálat hiánya a bevett magyarázat. Kétféleképpen. Az ellenzéki pártok önigazoló diskurzusának központi eleme az a – csak részben valós – tény, hogy az üzenetük el se nagyon jutott sok-sok kistelepülésen élő választóhoz; míg e pártok kritikusai egyszerűen az ellenzék hitelességét hiányolják, vagy, itt a Mércén is, a gyávaság, önzés, szűklátókörűség három vádpontját olvassák a fejére. Szalai Erzsébet nem politológus, hanem – képzettségét tekintve – közgazdász, szakmáját tekintve szociológus. Őt nem a puszta attitűdök, a pártpolitikai felszín, hanem maga a valóság, a társadalmi tények (és intézményesült diskurzusok) sűrű szövedéke érdekli. De érdekli a mindenkori hatalmi elit eredete és struktúrája is. E két főtéma köré szerveződik a kötet.

Kevés olyan makacs baloldali és kevés olyan boldog outsider létezik ma Magyarországon, mint ő. Könyvében az elmúlt években (2015 és 2018 között) megjelent tanulmányait és publicisztikáit gyűjti egybe (közülük kettő e lap virtuális hasábjain jelent meg, 2015-ben, illetve 2018-ban), kiegészítve egy kiadatlan szöveggel, mely az ugyancsak itt zajlott, több tucat szerzőt felvonultató, több hónapon át zajló baloldal-vita elemzését tűzte ki célul. Szalai Erzsébet régi témájához tér vissza: a létező újkapitalizmust elitkritikai szempontból vizsgálja. Ugyanakkor hiányzik belőle a próféták szent dühe, de a posztmodern játékosság is: írásai véresen komolyak, de nem hordozzák a világmegváltás márkavédjegyét, viszont minden drámaiság dacára valamiféle antropológiai optimizmus és derű lengi be őket. Lát kiutat, de nem saját utópiáját tukmálja rá az olvasóra. A fiatalok világrengető erejében hisz, legyenek azok civil aktivisták vagy a Helyzet Műhely tagjai. Meg persze a szolidaritásban, beleértve az elnyomott kelet-európai népek, illetve munkásosztályok nemzetközi szolidaritását.

A kötet első és bizonyosan legfontosabb írása a refeudalizáció tételét fejti ki. Nem azért fontos ez az írás, mintha valami radikálisan újat állítana. Ellenkezőleg. Valami radikálisan régit. Valami fontos, már-már elfeledett tudást elevenít fel. A társadalomtörténészek és szociológusok számára ismerős, de a nagyközönség számára kevésbé ismert elméleti hagyományt idéz meg, az Erdei Ferenc-féle kettős társadalomét. És ez történeti, kritikai perspektívába helyezi azt a jelenséget, amelyet az elemzők e nélkül csak felszínesen közelíthetnek meg, tudniillik a jobboldal mély beágyazottságát a magyar vidéken.

Bár Szalait itt elsősorban a társadalmi struktúra és a hatalmi elit önmagában érdekli, nem a társadalomszerkezet hatása a politikai aktivitásra (vagy ennek hiányára), mégis ez utóbbira is ad számunkra egy sok más elemzésnél meggyőzőbb magyarázatot. Szalai tehát – félreértések elkerülése végett! – nem a népi-urbánus kulturális, történeti ellentétre vezeti vissza a Budapest/nagyvárosok vs. vidék/kistelepülések választói magatartásban is megnyilvánuló kettősségét, hanem a falut és várost egyaránt kettéhasító jelenségben, a duális társadalmi struktúra továbbélésében és újraéledésében találja meg a 2010 után kibontakozó elnyomó rendszer egyik szervezőelvét. A magyar társadalom tehát részben egy hűbéri rendszer^[1]; e rendies társadalomszervező erő a 19. századtól napjainkig nyomon követhetően, más és más formában, de mindig jelen van: eleinte a feudalizmus szerves, majd mind kevésbé szerves továbbéléseként, később, a Kádár-rendszerben, a hatalmi elit rendies szerveződési módjában és a gazdasági-társadalmi berendezkedés harmadikutas (! 27. o.) jellegében.^[2]

Mindez 2010-től úgy nyilvánul meg, hogy egyrészt a „jobboldali technokrácia és értelmiség nagyobbik része az uralkodó pártok vazallusává válik” (35.o.), másrészt érvényesül „az újkapitalizmus rendies logikája (a tekintéllyel és hatalmi kiváltsággal mért hasznosság elve)” (36.o.) és „a rendies, feudalisztikus központi beavatkozások élezik az egyenlőtlenségeket”, aminek „alapja (…) a gazdaság és társadalom korábban már említett kettős szerkezete és a két szféra közötti szakadék folyamatos növekedése.”

Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy a Fidesz – holmi hatalmi önkénnyel, továbbá törvény és alaptörvény-módosításokkal – felszámolja az egyének és a közösségek autonómiáját, hanem hogy ezt évszázados társadalomszerveződési mintákat követve teszi; s épp ebben rejlik hatékonysága. Más kérdés, hogy ha ilyen erős az útfüggés, akkor mi adhat még reményt. Szalaira szerencsére nem jellemző sem a pesszimizmus, sem a determinizmus, így e kérdésekre is választ fog adni – lásd lent!

A techno-burzsoá (55.o.) fogalma elsőre egy új francia zenei stílusnak tűnhet, de nem erről van szó. Szalai a kötetben felveszi korábbi elitkritikájának fonalát, és nemcsak A hatalom metamorfózisai, de Az értelmiség útja a semmibe? vagy az 1968 – A lázadás paradigmája?^[3] című tanulmányban is ezt fejti ki újra, napjainkig tágítva az elemzés időhorizontját. Ez csak az újszülött Szalai-olvasóknak új, de attól még van olyan fontos, hogy ideidézzük hevét s nevét: „Az 1970-es évek végére a ’68-as ifjúság soraiból három ellenelit-csoport emelkedett ki: a késő-kádári technokrácia (a hatalom sáncain belül felnövekvő új, nyugatos, piacpárti szakemberek, pl. Békesi László, Bokros Lajos, Surányi György), a demokratikus ellenzék (akik a fennállót tudatosan a hatalom sáncain kívülről opponálták, legfőbb értékeik a demokrácia és az állampolgári szabadságjogok, fő reprezentánsaik többek között Kis János, Kenedi János, Haraszti Miklós) és a kettő között lebegő új reformer értelmiség (pl. Bauer Tamás, Lengyel László, Hankiss Elemér).” (206.o.). A techno-burzsoák – a késő-kádári technokratákkal szemben – jelentős tőkével rendelkeznek, de nem annyira jelentőssel, hogy ennek révén válhassanak az elit részévé; ezért lépnek politikai pályára. Mindazonáltal ethoszuk a késő-kádári technokratákéhoz hasonló, paradigmatikus képviselőjük pedig maga Gyurcsány Ferenc. De mielőtt belefeledkeznénk az aktuálpolitikába, térjünk vissza a társadalmi struktúrához!

Bár Szalainál ez az elitszociológiával szorosan összefügg: a háromosztatú magyar rendszerváltó értelmiség és hatalmi elit, valamint az ennek dominanciája ellen lázadó, de a hegemón kapitalizmusmodellnek éppúgy behódoló jobboldali elit sajátosságaiból fakadnak a hazai újkapitalizmus jellegzetességei, így például a munkásönigazgatás eszméjének és lehetőségének teljes hiánya is. Ezen a ponton csak utalunk arra a – kötetben búvópatakként fel-felbukkanó – kérdésre, hogy az elitfrakciók harca közben hogyan alakul a társadalomszerkezet, létezik-e még a munkásosztály (Szalai szerint munkásosztály nincs, de munkásság van), vagy esetleg prekariátus formájában él tovább.

Akit a társadalomelmélet kevésbé hoz lázba, mint a rendszerváltás és a politika kulisszatitkai, annak a kötet végén olvasható önéletrajzi esszét ajánljuk figyelmébe. Ebben Szalai saját magát is elhelyezi abban a – Bourdieu kifejezésével élve – értelmiségi mezőben, melynek elemzését korábban külső nézőpontból kísérelte meg. S nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy megírja az SZDSZ keletkezésének és elárulásának történetét, ahogyan ő látta. Márpedig ő úgy látta, hogy az SZDSZ bűnben fogant, mert felszámolva a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, melynek Szalai is egyik alapítója volt, a párt hirtelen létrehozásával Magyar Bálint „puccsot” (217.o.) hajtott végre: „Az Elvi Nyilatkozat tervezetét a tanácskozáson Magyar Bálint ismertette. Fő mondanivalója az volt, hogy nem létezik semmiféle harmadik út, Magyarországon a többpártrendszerű parlamenti demokrácia intézményei mellett a gazdaságban a Nyugaton már bevált, »jól kipróbált« piacgazdaság intézményi formáit és mechanizmusait kell bevezetni. Arra, hogy Nyugaton többféle piacgazdaság is létezik, sem Magyar, sem a véglegesített az Elvi Nyilatkozat nem tér ki. (Bár »hátsó sorai« – Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia nyomására – tartalmaztak némi szociáldemokrata elemet.) A késő-kádári technokrácia továbbra is jórészt a háttérben maradt, e folyamatban nyíltan nem vett részt. Mindazonáltal ez gyakorlatilag az ő programja volt.” Itt vált el Szalai radikális demokrata – avagy kapitalizmuskritikus baloldali – megközelítése és útja az ekkor és így születő SZDSZ-étől. Így maradt el az „emberarcú kapitalizmus” (219.o.) megvalósítása Magyarországon. Azóta, 1988 óta tátong az az űr, melyet immár egy új baloldali s egyúttal újbaloldali nemzedék hivatott betölteni.

Erről az új generációról szól a kötet legbizakodóbb tanulmánya, a WTF baloldal vitát elemző szöveg. Itt kényes beszédhelyzetbe kerül Szalai, ugyanis maga is részt vett ebben a vitában (sőt: írása teljes egészében szerepel e kötetben is), s van is olyan passzus, ahol magáról – kicsit furcsamód – egyes szám harmadik személyben beszél. Az olvasónak ezt a tanulmányt olvasva van némi befejezetlenség-érzése, hiszen a vitában szót kérő – jobbára fiatal – baloldali értelmiségiek tipologizálása (civilek, baloldali liberálisok, baloldali szociáldemokraták, feministák, egy [!] anarchista, egy [!] posztmodern [?!], rendszerkritikus baloldaliak és egy [!] nemzeti baloldali, 94-115.o.) után maga az elemzés már elég rövidre sikerül. Szalai erénye, de egyben néha hibája is a pszichologizálásra, illetve a társadalomlélektani magyarázatra való hajlam, ez sok esetben nagyon találó, sőt kifejezetten eredeti (ilyen a kötetben az Elidegenedés és hatalom az újkapitalizmusban, ahol például a marxi elidegenedés és árufétis fogalmától jut el a tudatalatti és a felettes én történeti evolúciójának végpontjáig: amikor e kettő helyet cserél [160.o.]), máskor kicsit ingatag lábakon áll, mint például amikor épp a Mérce-vita kapcsán megjegyzi, hogy a rendszerkritikus baloldaliak – ahová saját magát is sorolja – személy szerint (!) gyakran szociális fóbiákkal küszködnek (117.o.).

Összességében mégis azzal a jóleső érzéssel állunk fel a babzsákból, hogy kapunk néhány fontos gondolatot elvitelre. Szalai érezhető rokonszenvvel viszonyul mind a „civilekhez”, akik mindennapos gyakorlattá teszik a baloldaliságot, mind a WTF baloldal vita baloldali szociáldemokratának nevezett résztvevőinek (így Scheiring Gábornak és Pogátsa Zoltánnak) a gondolataihoz, mind az önmagában is sokszínű rendszerkritikus baloldaliakhoz, ahová, mint láttuk, önmagát is sorolja. Ezeknek a szerzőknek a radikális rendszerkritika a közös fundamentumuk, mégis eltér a diagnózisuk abban, hogy diffúz vagy empirikusan megragadható osztály- és hatalmi struktúrákat látnak, és a tekintetben is, hogy lehetségesnek (s egyáltalán: kívánatosnak) látják-e a forradalmi átalakulást. Ehhez képest, mint azt Szalai is kiemeli, Tamás Gáspár Miklós olyan programot ad a vitában, amely a kritikai baloldal újraegyesítésére is alkalmas lehet: TGM a progresszív biopolitika (amely ’68 baloldali örökségéhez tartozik) és a marxi gyökerekkel bíró osztálypolitika egyesítésére hív fel.

Szalai Erzsébet optimista összegzése és jövőképe pedig így hangzik: „A bemutatott vita még jórészt csupán egy homokhalmazt hozott létre. Mindazonáltal az abban résztvevők nagy száma és zömében fiatal életkora reménnyel tölthet el bennünket: a társadalmi baloldalon valami megmozdult, elkezdődött…”. (122.o.) Szalaiban magában is él a világ megváltoztatásának igénye, bár szemérmesen és óvatosan fogalmaz, de, Bourdieu-höz csatlakozva kiáll azért, hogy az értelmiség visszavívja a leigázott társadalmi alrendszerek és csoportok autonómiáját, s ha az elszórt budapesti tüntetések után „mélyebb társadalmi rétegek megmozdulása” következik, s nem csak idehaza, akkor „ismét meglódulhat a globális civil társadalom megszerveződése” (152.o.) Ha mást nem is, ezt az egyet mindenképp írjuk ki vörös és zöld betűkkel az ellenzéki pártok Facebook-falára^[4], az új nemzeti dölyf és a szaporodó szögesdrótkerítések korában: a baloldali ellenállás és úgy általában a rendszerkritika vagy nemzetközi, globális – vagy nincs is.