A hollywoodi botrányok után új fordulatot vett a #MeToo mozgalom: ezúttal nem Amerika leggazdagabbjai közé tartozók nők, hanem szakszervezeti mozgalmak tűzték ki célul a szexuális zaklatásmentes munkahely megteremtését.
A McDonald’s dolgozói például, akik egyúttal a tizenöt dolláros minimálbérért is küzdenek, így fogalmaznak:
„Kedves McDonald’s,
A munkahelyi szexuális zaklatás nem elkerülhetetlen. Olyan döntések eredménye, amilyeneket az Önök cége is hoz.
…
Tapogatás. Szexista megjegyzések. Kéretlen ajánlatok. És amikor a dolgozók nem megfelelő viselkedésről számoltak be, a vállalat gyakran semmit nem tett — vagy, ami még rosszabb, kirúgta őket vagy más módon állt bosszút.”
Magyarországon a #MeToo-t gyakran illették azzal a kritikával, hogy a rendszer lényegéről, vagyis a kapitalista termelési módról nem állít semmit; a McDonald’s dolgozóinak felhívása ennek cáfolata.
Nem mintha ez a fajta kritika valaha őszinte vagy válaszra méltó lett volna: olyanok is felrótták, akik Botka László minimalista szociáldemokrata programjában is vörös veszélyt láttak. Mégis, a #MeToo baloldali kritikája rávilágít a hazai rendszerkritika hibáira; nem kapitalizmus-, hanem globalizációkritikusként határozza meg magát, ezzel pedig lemond minden olyan társadalmi jelenség kritikájáról, amit kisebb vagy nagyobb részben nem globális, hanem hazai rendszerek tartanak életben. Ilyen például a nemi egyenlőtlenség.
Magyarország vezetői többször bebizonyították, hogy hisznek az „irracionális női lélek” mítoszában, vagyis abban, hogy a magyar nők társadalmi szerepe természetes és magától értetődő. Ez a gondolkozásmód, a közhiedelemmel ellentétben, nem csak a közbeszéd minőségére van hatással (Orbán Viktor: nem foglalkozom nőügyekkel), hanem a magyar nők anyagi helyzetére is.
A magyar újraelosztási rendszer valójában nem a családokat, hanem a „családfőket” támogatja. A „családfő” pedig leggyakrabban férfi, így a nők kiszorulnak az újraelosztásból. Ez a „leszivárgó családtámogatási modell” a családon belüli erőszak méregfoga; és ezért lehet biztosan kijelenteni, hogy a kapcsolati erőszak lényegesen jobban érinti a nőket: akiket az állam alávetett szerepbe kényszerít, azokat olyan menekülőutaktól zárja el, ami mások előtt nyitva áll.
A magyar kormány tehát a kiszolgáltatottság által kívánja mesterségesen összetartani a családokat, miközben azokat az értékeket, amik valóban összetartják azokat — a szeretetet, a gondoskodást — nem becsülik meg: az ápolási díj pl. jóval a minimálbér alatt van.
Nem véletlen az sem, hogy a legalulfizetettebb szakmák női szakmák: ápolók, tanárok, bölcsődei dolgozók stb. Aki a családban alávetett, az alávetett a munkahelyen is — ha a családban természetesnek, magától értetődőnek tekintjük a nők feltétlen gondoskodását, akkor magától értetődőnek tekintjük azt a munkahelyen is; és ami magától értetődő, azt nem jutalmazzuk magas bérekkel.
Ezért is félrevezető és álságos a „munkások” ügyét fontosabbnak tartani a nők ügyénél. Bár a „munkásosztály” kifejezés szó szerint egyetlen nemre se vonatkozik, akaratlanul is férfi munkások archetípusát idézi fel. Ennek fényében ideje tisztázni ki is a munkás; az egyre gyorsuló digitalizáció miatt egyre kevesebb „munkás” van, vagyis férfias, fizikai munkát végző dolgozó, miközben egyre több a „nőies”, rosszul fizető munkahely. Ennek felismerése a férfiak érdeke is: nem lenne szabad olyasmit elvárni tőlük, ami eltűnőfélben van: a férfias kenyérkereső és a nőies háziasszony archetípusai nem csak visszamaradottak, de a gazdasági feltételei sincsenek meg.
A magyar „globalizációkritika” nemcsak, hogy képtelen lényegeset állítani a hazai jelenségekről, a magyar vadkapitalizmust külföldi importnak láttatja, és akár szándékosan, akár nem, de az Európai Unió és a szabad kereskedelem, vagyis a Nyugat által ránk erőszakolt társadalmi rendként beszél róla. Így lesz a nők ügye is a nyugati import része: a feminizmust „kulturális baloldalinak” bélyegzik, hiába vannak materiális alapjai, hiába részei a nők a nagy magyar valóságnak, hiába áll a politikai változás éppen a legkiszolgáltatottabb nők érdekében.
A női kérdést kulturális kérdésként beállítani ahhoz hasonlít, amikor Orbán Viktor Budapestet irodalmi kérdésnek minősítette.
Még valami: az újhullámos feminizmus történetesen radikálisan liberalizmus ellenes — a nyugati baloldalon a feministák a legfőbb kritikusai az emberi jogokat „védő” pubertás-blokkoló hormonszereknek, vagy a meleglobbiba csomagolt béranyalobbinak.
Jóllehet, a #MeToo-nak így is megvannak a maga hibái. Hiba volt pl. nem igazat adni azoknak, akik Marton László tetteit normálisnak tartották: igen, normálisak voltak — és pont ez volt velük a baj. Normálisak voltak, mert mindenki tudott róluk, mégse érdekelt senkit, ahogy a magyar elit többségét most sem érdekli. Ezért sem beszélhetünk egyedi és kivételes esetekről, hanem rendszerszintű problémákról. Hiba volt nem követelni politikai tetteket — nem elvárni a felettünk rendelkezőkről, ahogy ezt elvárják tőlük az amerikai szakszervezetek, hogy ők is tegyenek valamit. Azonban Magyarországon ennek hiányoznak a filozófiai feltételei — míg a magyar rendszerkritika csak a külföldi tőkére vonatkozik, soha nem lesz valódi lázadás a rendszer ellen.
