Kiss Viktor filozófus, ideológiakutató cikkében (Lekéstük a populizmus vonatát) azt írta:

„úgy gondolom, hogy Magyarországon a baloldali populizmussal kapcsolatos vitákat tíz évvel ezelőtt kellett volna lefolytatni.” A szerző szerint a magyar baloldal elmulasztotta a populizmusról való gondolkozás folyamatát, ehelyett – a 2006-os őszödi beszédet követően – tovább erőltette a neoliberális politikát. Ezzel a baloldal betolta legfőbb ellenfelét, a Fideszt a neoliberális társadalompolitika elleni védekező pozícióba, így „a neoliberális globalizáció populista ellenpólusát kizárólag Orbán Viktor és a Fidesz építette ki.”

Hogy a szerzőnek igaza van-e vagy sem abban, hogy a baloldal mulasztást követett-e el, számunkra most nem érdekes. Kiss Viktor megállapításait csak kiindulópontként használom, hogy megmutassam: volt és lehet olyan populizmus, amely „jó” és baloldali. Egyúttal szeretném megvilágítani azt is, miért tartom nehéznek egy baloldali populista mozgalom szerveződését. Kiss Viktor az ideológia, az eszmetörténet és a jelenkori politikai filozófia felől közelít a témához, én ehhez a történelmi és azon belül politika- és társadalomtörténeti nézőpontot tenném hozzá.

Megszokhattuk, hogy a „populista” jelző eposzi jelzőként szerepel a legkülönbözőbb államfők és pártvezérek neve mellett. A „populista” elmaradhatatlan epitheton ornans-a olyan politikusoknak, mint az elhunyt Chávez és utóda, Maduro, Donald Trump és a Tea Party, Geert Wilders és az AfD, Orbán Viktor és Erdogan. Bal- és jobboldalinak titulált politikusok éppúgy akadnak közöttük, mint ideológiailag nehezen besorolhatók. Egy olyan jelző, amely mindenre és mindenkire ráhúzható, nem igazán alkalmas a vitára. Persze, Laclau egyenértékűségi láncolata, „üres jelölője” és lebegő jelölője megoldást nyújt arra a problémára, hogy különböző mozgalmak és személyek kapták meg a populista jelzőt.

Ugyanakkor feltűnő, hogy ezt a jelzőt mindig az ellenfelek osztogatták az adott irányzatokra, mozgalmakra és személyekre. Senki nem nevezi magát büszkén populistának. Nem halljuk senkitől, hogy a mellére csapva kimondja: „én egy populista vagyok.”

Felmerül a kérdés, lehet-e beszélni populistákról, ha egyébként senki nem vállalja öntudatosan és magától értetődően a kifejezést.

Míg a magyar baloldali és liberális véleményformálók körében a populizmus kifejezés divatos lett, legtöbb esetben inkább negatív konnotációban, addig a kormánypárti médiumok és véleményformálók kerülik a fogalom használatát. Magyarországon mostanában kezdik politológusok és történészek kiszabadítani a populizmust a negatív értelmezési mezőből. Utalhatunk a politológusok táborában Antal Attilára vagy Csizmadia Ervinre. Ám egyelőre nem úgy néz ki, mintha a populizmus negatív kicsengése változna a nyilvánosságban. Mindenesetre azért hasznosak a populizmusról szóló könyvek, tanulmányok, beszélgetések és viták, mert talán egyre vékonyodik a populizmus Szent Grálját körüllengő misztikus felhő.

Rögtön leszögezném, hogy magam nem szeretem a populizmus nagyon tág alkalmazását. Elfogadva Laclau koncepcióját, úgy gondolom, egy kifejezés vizsgálatakor érdemes visszamenni a gyökerekhez.

Mit jelentett tehát a populista?

A kifejezést a szakirodalom egy David Overmyer (1847-1907) nevű kansasi ügyvédnek, a farmermozgalmak és a Néppárt támogatójának tulajdonítja, aki szeretett volna egy jól hangzó nevet a néppártiak megjelölésére. Overmyer alkotta meg a „populista” kifejezést egy ókori római politikai mozgalom, a „populares” (néppárti) mintájára. Ettől kezdve felváltva nevezték őket néppártiaknak és populistáknak. A populizmus nem többet és kevesebbet jelentett, mint egy alulról építkező harmadik erőt az akkori kétpártrendszer két pártja, a Republikánus Párt és a Demokrata Párt mellett, illetve azok hátországában.

A populizmus születésekor baloldali volt. Ugyanazok a problémát hívták életre, mint a korabeli európai szociáldemokrata pártokat: a kíméletlen, taposó gazdasági verseny kárvallottjainak védelme, a veszteseké, a szegényeké.

Bár az Egyesült Államokban – ellentétben a mindmáig közkeletű mítosszal – a munkásmozgalom kezdeményező, beágyazott és harcos volt társadalmi erőként (ha politikai erőként végső soron gyenge maradt – az sem minden időszakban), a Néppárt alapvetően mégis a farmermozgalmakon alapult.

A Néppárt 1891-es megalakulását megelőzte egy csaknem negyedszázados elégedetlenség, és abból kinövő társadalmi munka. Előbb megalakultak a munkásság szervezetei, így a Munka Lovagjainak Nemes Rendje nevű szervezet, amely a nyolcórás munkaidőt tűzte zászlajára, valamint a farmermozgalmak: időben először a Grange, avagy a Mezőgazdaság Patrónusai nevű szervezet (1867), majd a Nemzeti Farmerszövetség (1877).

Negyedszázados küzdelem után ezeknek a mozgalmaknak a bázisán alakult meg a Néppárt, amely a kisemberek védelmét, a korrupció letörését, a jogállamiságba vetett hit megerősítését, a monopóliumok eltörlését, a népnyúzók, a „rablóbárók” megregulázását, a nyolcórás munkaidőt, a vasút-, távíró- és telefontársaságok tagállami felügyeletét és a kisfarmerek olcsó hitelhez jutását megnehezítő aranystandard eltörlését követelte.

A néppártiak foglalták el a korban a legbaloldalibb pozíciót az amerikai pártrendszerben, egészen az Amerikai Szocialista Párt megalakulásáig (1897), és amikor a Néppárt – kudarcok és belső széthúzások eredményeként – feloszlott, sok populista átlépett az új pártba.

Miért érdekes mindez ma, a 21. században?

Azért, mert a Néppárt nem a semmiből jött létre, hanem több millió ember napi aprómunkája révén.

A Munka Lovagjai a szakszervezeti munkában, illetve a sokféle bevándorló hátterű munkások kultúrájában, valamint a munkáslapok olvasása révén nyertek öntudatosságot, a farmermozgalmak – Mezőgazdaság Patrónusai, Szabadság Fivérei, Nemzeti Farmerszövetség – pedig iskolákkal, szövetkezetekkel, szövetkezeti boltokkal és újságokkal lefedték tagjaik mindennapi életét. Az egyszerű farmerek és munkások megtanulták az önszerveződés és érdekvédelem formáit és eljárásait. A népgyűléseken együtt szavaztak, az újságokat együtt olvasták és szerkesztették, a szövetkezet és bolt életben tartása közgazdasági, pénzügyi, könyvelői és jogi képességeket és szakismeretet kívánt. Mindebben segítette őket, hogy a vidéki középosztálybeli Amerikának nemcsak szolidaritása, hanem aktív, segítő részvétele is megnyilvánult a mozgalmukban.

A szövetkezeti mozgalom, valamint ügyvédek, tanárok, tanítók, és különösen a lelkészek, valamint újságírók – köztük nők – részvétele és szervezőkészsége nélkül a farmerek elszigetelt, egymással is gazdasági harcot folytató, atomizált termelőkként csak a pillanatnyi gazdasági érdekek miatti tiltakozásig jutottak volna el, vagy az egykori rabszolgatartó Délen a hamis Dél-romantika (ld. „Elfújta a szél”) elkeseredésüket a feketék és „jenkik” elleni gyűlöletbe csatornázta volna be – ahogy végső soron ez a populisták bukásával és a faji szegregáció bevezetésével meg is történt.

A déli farmerpolitikusok, köztük egykori konföderációs tisztek (pl. David Wyatt Aiken, Leonidas Polk) nem egyszer elmondták saját fehér bázisuknak: az osztályharc előbbre való, mint a bőrszín kérdés – nem az számít, hogy valaki fekete vagy fehér, hogy kék vagy szürke egyenruhát viselt-e a polgárháborúban, hanem az, dolgozó-e. Ami volt elmúlt, most nem Észak és Dél között húzódik a küzdelem, hanem a „mi Amerikánk” és az „ők” között, a „Main Street” és a plutokrácia között. A Nemzeti Farmerszövetség tagságának több mint egynegyede, egymillió-kétszázezer afroamerikai farmer, bérlő vagy farmmunkás volt. Lássuk, hogy itt megfogalmazódott egy társadalmi vízió: a megbékélés az egykori északi és déli veteránok között (szemben azokkal a déli reakciósokkal, akik az „arra szavazz, amelyik irányba lőttél” logikája mentén az ellenségesség fenntartásában voltak érdekeltek).

Volt tehát egyrészt egy alulról szerveződő intézményrendszer, egy mozgalmi háló, másrészt egy olyan értelmiségi, véleményformáló réteg, amely nem szakadt még el a falvaktól és kisvárosoktól. És harmadszor: volt egy vízió, egy világos társadalmi és politikai elképzelés arról, kik vagyunk mi, mit akarunk.

Nos, itt láthatjuk a baloldali populizmus leggyengébb pontját a mai Magyarországon!

Mindannyiunk által jól ismert történelmi, társadalomtörténeti okokból egy olyan baloldali populizmus megszerveződése, amelyre a „laissez faire” korszakának Amerikájában sor került, nehézségekbe ütközik. Ki szervezné ezt meg Budapesten és a nagyvárosokon kívül? Az elnyomott, kiszolgáltatott közmunkás? A más módon kiszolgáltatott önkormányzati vagy állami dolgozó? A túlterhelt, agyonfrusztrált tanár, már ha van? A helyi értelmiség, amely egykor a jegyző, tanító és pap hármasságából állt? Ma már sok helyen se tanító, se orvos, és pap is alig. A civil szervezeteket most fojtogatják, holott ezek a legfontosabbak egy demokráciában: túl a tevékenységükön a politikai kultúra, az állampolgári szocializáció csatornái, ahol az egyének megtanulhatják a döntéshozatalt, az együttműködést.

Ha viszont nincs egy alulról érkező nyomás és lendítőerő, akkor a baloldali pártoknak kell kezdeményezőként fellépniük. Igazat kell adnom Kiss Viktornak, hogy a magyar baloldal lemondott egy történelmi pillanatról, amikor végre összekapcsolhatta volna magát a falusi, kisvárosi, leszakadó Magyarországgal, a lassan haldokló zsákfalvak és a betonrengetegek népével – ahogyan 1891-ben New York és Texas, Észak és Dél, Délen egykori rabszolga és egykori déli veterán fia összekapcsolódott a társadalmi igazságosság talaján egy „szabadabb, jobb haza” víziójában, legalábbis a populista mozgalomban. Hogy a társadalmi és politikai fejlődés másként alakult az Egyesült Államokban is, más kérdés, és egyáltalán nem szabad, hogy vigasztaljon bennünket.

Jobb híján marad az, amiről Kiss Viktor írt:

„Érdemes észrevenni ugyanakkor az elmúlt két évtized fejleményei kapcsán, hogy a baloldali populizmus számára mindig akkor nyílt valódi játéktér, amikor valamilyen külső hatás, vagy támadás rendítette meg a társadalmak fennálló struktúráit.”

Teljesen igaz ez Latin-Amerikára vagy az Európai Unió déli tagállamaira! Ugyanakkor megint az Egyesült Államokra utalhatunk, ahol – igaz, nem az utóbbi két évtizedben, hanem százhúsz-százharminc éve – valódi, szerves reformok indultak el, hiszen a nyolcórás munkaidő, a gyermekmunka eltörlése, a minimálbér és progresszív adózás és sok más reform elkezdődött tagállami szinten (a föderalizmus alapja), míg a monopólium-ellenes és trösztellenes jogszabályok szövetségi kormányzati szinten is megvalósultak (ld. Sherman-törvény). De ahogyan látjuk, az Egyesült Államokban egy progresszív periódus után most újra növekednek az egyenlőtlenségek.

Összességében a baloldali populizmus egy hősköltemény volt. Amerikában a végén járnak (bár felfrissítése nagyon aktuális), Magyarországon pedig el sem kezdődött.

Mivel a társadalom nagyfokú atomizáltsága és elszegényedése folytán nem várható el az érintettektől az alulról kezdődő mozgolódás, megoldás egyelőre csak a pártoktól és az egyelőre még aktív nagyvárosi civil társadalomtól várható.

A helyzet felmérését követően valódi, a helyi közösségek speciális érdekeire reflektáló programok szükségesek, amelyek annyiban populisták, hogy összekapcsolódnak egy, az országot átfogó nagy vízióban. Nem az a kérdés szerintem, hogy melyek a konkrét igények, hanem az, hogy van-e egyáltalán a baloldali pártokban bármiféle vízió.

(címlapkép: William Jennings Bryan populista politikust ábrázoló amerikai karikatúra 1896-ből // Forrás: Wikipedia Commons)