Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A legkelendőbb áru a félelem (III.): miért volt ilyen hatékony a kormánypropaganda?

Milyen tényezők vezettek a Fidesz-KDNP elsöprő sikeréhez, és miért nem tudott az ellenzék több szavazót megszólaltatni?

A választás másnapjától kezdve számtalan cikk elemezte a kormánypárt kétharmados sikerének okait. Nyilvánvaló, hogy a politikai versenyben nem érvényesülhetett az esélyegyenlőség elve. Sokan sokszor írtak a választási rendszerről, a főleg vidéken érvényesülő fideszes médiatúlsúlyról és a választási csalásokról. Ezekkel itt nem foglalkozom. Fő kérdésem az, hogy az ellenzék miért nem tudott több választót megszólítani, mint 4 évvel ezelőtt, és hogy miért sikerülhetett ez a kormánypártnak. A háromrészes cikksorozat első része az ellenzéki sajtó szerepével, a második az ellenzéki pártok felelősségével, az utolsó pedig a kormánypropagandával foglalkozik. Az első és második részt itt és itt lehet elolvasni.

A választást követő napokban tucatszám bizonygatták az ellenzéki publicisták, hogy „a kétharmad a falvakból és a szegénységből jön”. Ebben persze van igazság, mert tény, hogy leginkább a falvakban emelkedett a részvételi arány és a Fideszre adott szavazatok száma. Az is igaz, hogy ezért jórészt az tehető felelőssé, hogy a falusiak jóval nagyobb arányban tájékozódnak a propagandagépezetté züllesztett közmédiából és a felvásárolt megyei napilapokból. Mindez biztosan hozott nekik pár százezer szavazatot.

De azt is látni kell, hogy a Fidesz túlnyomórészt meg tudta tartani a 2014-es 2,2 milliós szavazótáborát is, amely jórészt a felső-középosztályhoz tartozik. Igaz, a hagyományosan jobboldali budai kerületekben elvesztettek néhány százalékot, másutt azonban nem látszik hasonló jelenség.

A Fidesz most is a jómódú Nyugat-Dunántúlon kapta a legtöbb szavazatot, a városokon belül pedig a „polgáribb” kertvárosokban többet, míg a szegényebb és tájékozatlanabb lakótelepiek körében kevesebbet.

Az okok közt szerepelhet, hogy a Fidesz társadalompolitikája nekik kedvez. De a Fidesz ugye nem ezzel kampányolt, az ellenzéki pártok programjai pedig nem fenyegettek azzal, hogy elvesztik az állampolgárok, amit a kormánytól kaptak (csak a felső 10% jövedelemadója emelkedett volna, és maradt volna a családi adókedvezmény is).

Tényező lehetne az is, hogy az utóbbi években reálbér-emelkedés indult meg. De a Fidesz ezzel sem nagyon kampányolt, részben azért, mert az áhított nyugati életszínvonalhoz így sem kerültünk sokkal közelebb, részben pedig azért, mert könnyen bizonyítható, hogy a béremelkedés nagyrészt a válság utáni konjunktúrából és a kivándorlás következtében fellépő munkaerőhiányból fakadt. Ráadásul Szlovákiában vagy Romániában sokkal erősebb volt a bérnövekedés.

A helyzet tehát az, hogy az ország leginkább polgárinak és tájékozottnak tekinthető rétegeinek egyáltalán nem volt ellenére a nettó rasszizmusra és idióta összeesküvés-elméletekre építő kormánypropaganda.

Egy részük ugyanúgy elhitte, mint a falusiak, másik, elfogulatlanabb, de cinikusabb részük ugyan „némileg túlzónak” ítélte azt, de elfogadta mint hatékony politikai eszközt, és a rasszizmus gátlástalan terjesztésében nem talált különösebb kivetnivalót.

Európa más országaiban  is hatékony politikai eszköz az, amit a Fidesz használ. A hatás mértéke (még) nem olyan sokkoló, mint nálunk, mert a multikulturalizmus képe többek számára reálisabb, és mert nem folyik permanens, a kormány által megszervezett xenofób propaganda. De a szélsőjobb pártok szinte mindenhol erősödnek ,és  a jobbközép, sőt a balközép pártok is egyre-másra építik be programjukba a szélsőjobb bevándorlóellenes és iszlamofób követeléseit.

De mi az oka annak, hogy a fejlett országokban és Európában általában a bevándorlást tartják a legnagyobb problémának és például nem az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket vagy az instabil, spekulációra épülő pénzügyi rendszert, amely újabb válsággal fenyeget vagy épp a mind gyorsabban közelítő ökológiai katasztrófát?

Röviden az, hogy

ha valóban kezelni szeretnénk ezeket a problémákat, akkor áldozatokat kellene hozni. Le kéne mondani a fogyasztói társadalom „vívmányai”-nak jelentős részéről. Ezért inkább csak a globális kapitalizmus társadalom- és környezetromboló működésének egyik súlyos következményével, a menekülthullámmal szállunk szembe. Pedig hiába rekesztjük ki a szegényeket, ettől a jólétünk nem lesz fenntarthatóbb.

Az utóbbi 10 évben drasztikus növekedésnek indult a menekültek száma a világon. 50 és 100 millió közt lehet most a számuk. Közülük viszont eddig alig egy-másfél millió jutott el Európába. Szíriából például többen, egymillióan menekültek a négymilliós Libanonba, mint az 550 milliós Európai Unióba. A gazdag európaiak (a válságövezetekhez képest mi is gazdagnak számítunk) számára azonban ez mégis elviselhetetlen soknak látszik, olyannyira, hogy  a menekültválság gyökeresen változtatja meg a politikai viszonyokat és a szélsőjobb előretöréséhez vezet. A harnadik világ országaiban természetesen sokkal súlyosabb terhet jelent a menekülthullám, ehhez hasonló mértékű pánikot és politikai átrendeződést mégsem lehet tapasztalni. Miért nem? A jobboldali válasz erre természetesen az, hogy a befogadó ország és a menekültek vallása, kultúrája (és: bőrszíne), közt sokkal kisebb a különbség, mint az európaiak és a menekülteké közt.

Csakhogy. A multikulturalizmus eddig is létező jelenség volt Európában (sőt, már az ókori Athénben, Alexandriában és Rómában is). Számos történelmi példa bizonyítja, hogy különböző nyelvű, kultúrájú, vallású emberek képesek egymás mellett élni, és nem is rosszul. Már 2015 előtt is sok bevándorló hátterű ember élt Európában, jelenlétük azonban közel sem okozott ekkora feszültséget és politikai átrendeződést. Többségük évtizedek alatt, fokozatosan, vendégmunkásként érkezett Európába. Nem állítható, hogy az integrációjuk végleg megoldott, de a többségüknek igenis van munkája, így képesek a társadalom többsége által „normális”-nak tartott módon élni, és a társadalmi elfogadottságukhoz szükséges fogyasztói szokásokat követni. Az új menekültek azonban egyszerre, egy tömegben érkeztek, és túlnyomórészt nincstelenek.

Ha kívül rekednek a társadalmon, akkor ez velük a baj, ha valós esély mutatkozik arra, hogy „integrálódjanak”, akkor meg az, hogy mások elől veszik el a munkát, és hogy a nagy jólét tortáját többek közt kell megosztani.

A másik probléma a jobboldali érveléssel az, hogy Európa nem keresztény. A szegény Latin-Amerika, amely kibocsátója és nem befogadója a bevándorlásnak, sokkal inkább az. Miért talál akkor mégis értő fülekre a szélsőjobb, amikor civilizációnk megvédésére szólít fel?

Kérdezzük csak meg akár az utca emberét arról, szerinte milyen a „civilizált lét”, a „civilizált ember”. Nos, nem a vallásgyakorlást fogják emlegetni, Dante vagy Dosztojevszkij ismeretét pedig biztosan nem. Ehelyett ilyesmik kerülhetnek elő: a civilizált ember tiszta, minden nap többször zuhanyzik, minden nap frissen mosott ruhát vesz fel, angol vécébe végzi a dolgát. Természetesen van állása vagy vállalkozó, tehát „hasznos a társadalomnak”, mert profitot állít elő („értéket állít elő”) és eltartja az államot.

Nagyon árulkodó civilizációnk valódi természetét illetően, hogy a közbeszédben az érték előállítása gyakorlatilag egyenlő azzal, amit Marx az áruérték előállításának nevez.

Civilizációnk alapja tehát nem holmi vallási, spirituális értékegyüttes, hanem a korszerű profittermelés.

Az irodában vagy a gyárban görnyedő ember civilizált, a kecskepásztor nem. Tőle tehát félni kell, ha sivataggá változik a legelője és Európába akar jönni, mert más választása nincsen. De a civilizált, a nyugati civilizációban honos embernek van összkomfortos lakása, hűtőgépe, tévéje, okostelefonja, bankkártyája, autója is, és repülővel jár nyaralni. A kormánymédia által ábrázolt menekültnek viszont nincs állása, nincs vállalkozása, nincs autója, még nem utazott repülővel, nincs összkomfortos lakása (ha volt is, szétlőtték), a ruhája sokszor mosatlan. Fenyegetés tehát a civilizált ember számára, ha idejön, egyrészt azért, mert (vélelmezzük) nem ismeri jól a mi civilizált szokásainkat, másrészt meg azért, mert ő is be akar lépni ebbe a világba, úgy akar élni, ahogy az amerikai filmekben látta.

De nem csak a menekültekkel probléma ez, hanem más, a társadalom perifériájára szorult emberrel is. A hajléktalanok vagy a romák többségének szintén nincs rendes munkája és lakása, és a többség szerint büdösek és koszosak.

Az ellenük folytatott politikai kampányok Magyarországon ezért nagyon sikeresen alapozták meg a mostani xenofób hisztériakeltést és uszítást.

Nem véletlen az sem, hogy a kampány utolsó hetében a kormánypropaganda migránsozása többször is cigányozásba csapott át. Valószínű, hogy ez is hatékonynak bizonyult, a kormánypárt sikerrel emlékeztette a Jobbik régi szavazóit arra, hogy ki is az ellenség, kiktől és miért is kell félni.

A civilizált ember és a civilizálatlan menekült ellentétének feloldása a jelenlegi rendszer keretei közt nem lehetséges. Ehhez a nyugati életszínvonalat kellene biztosítani 7 milliárd embernek, ami lehetetlen gazdaságilag és ökológiai szempontból is. Sőt, a helyzet az, hogy a nyugati (és a hozzá felzárkozó távol- keleti) életszínvonal és életmód teljesen fenntarthatatlan.

A menekülthullám kiváltó oka is leginkább ez a fogyasztói, imperialista civilizáció.

A kapitalista fegyverbiznisz, a nagyhatalmi érdekek, a globális klímaváltozás, az ezekből következő háborúk az okozói a menekültválságnak, a szegénység, az elképesztő mértékű globális egyenlőtlenségek és a fogyasztói társadalom vonzása a migrációnak (bár a kettő közt nem lehet éles határvonalat húzni).

A tömegek felvilágosítása minderről lehetetlen feladatnak látszik. A hagyományos, a polgári kultúrán alapuló, racionális közéleti diskurzus, a valódi viták megszűntek vagy mind szűkölő körökbe szorultak. Ennek oka egyrészt az, hogy a polgárság felszámolta saját, polgári kultúráját, mert a fogyasztói társadalom jobb biznisznek bizonyult számára. Mondhatjuk úgy is, hogy a kultúra is áruvá vált.

De a politikával is ez történt. A populizmus előretörése nem azt jelenti, hogy az elit végre a nép nyelvén beszél, hanem azt, hogy politikai termékek kereskedőivé vált, a választókat pedig szintén fogyasztókká változtatta a tőke, az árutermelés és a marketing logikája.

A pártok és a politikusok nem egymással vitatkoznak, hanem magukat próbálják meg eladni, mint mások a mosóport, a választók pedig nem aktív résztvevői egy politikai folyamatnak, hanem csak passzív fogyasztók, a politikai termékek vásárlói.

Ezen az új terepen pedig a szélsőjobb hatalmas helyzeti előnyben van. Egyrészt azért, mert az ő mondanivalójuk a legegyszerűbb. A kapitalizmus kritikája bonyolult, a rasszista üzenetek viszont tőmondatokban megfogalmazhatóak, ahogyan a reklámok is, azoknak pedig, akiknek azért némi magyarázatra, narratívára is szükségük van, ott vannak a konteók.

Másrészt pedig ők az egyik, ha nem a legkelendőbb áruval házalnak, ez pedig a félelem.

A félelem mindig része volt az emberi életnek, mert az törékeny, esendő, bizonytalan és véges. Szinte genetikusan örököljük meg mind, ott ólálkodik a tudatalattiban mindig. Sokszor akkor is velünk van, ha nem tudunk róla, csak érezzük, ha a félelemnek nincs tárgya, érezzük, hogy félünk, szorongunk, csak nem tudjuk vagy nem akarjuk tudni, hogy kitől és miért félünk. És hogyne akadnának, akik a segítségünkre sietnek ilyenkor és megmutatják, kitől, mitől kell félnünk. Ez nem új jelenség. Még csak az sem, hogy a tárgyiasított félelmet, rettegést, borzalmat is áruvá tesszük. Gondoljunk csak a horrorfilmekre, a szellemvasútra, a vértől csöpögő akció-thrillerekre. Vagy a kereskedelmi tévék híradóira, melyek jórészt nem a politikáról vagy társadalmi kérdésekről, hanem katasztrófákról és bűnügyekről szólnak. Az RTL Klub híradójától a TV2-é „csak” annyiban különbözik, hogy itt minden bemutatott bűncselekményt a migránsok követnek el.

A helyzet reménytelennek látszik, mert a tőke és a marketing logikája már áthatja és meghatározza az élet minden területét, a legkelendőbb áru pedig a tárgyiasított félelem.

Mégsem hagyhatjuk annyiban, mert ha ezen az úton haladunk tovább, az katasztrófák sorához vezethet, és bolygónk az ember számára előbb vagy utóbb, de élhetetlenné válik.

Nyilvánvaló, hogy szükség van a globális kapitalista rendszer kritikájára, antifasiszta kiállásra és a  fogyasztói szemlélet radikális zöld kritikájára is (minderről természetesen az ellenzéki kampányokban szó sem volt). Mindez azonban önmagában biztos, hogy nem lesz elég, mert nem „versenyképes” a szélsőjobb propagandával szemben (láthattuk, miért).

Meg kell mutatni, hogy lehetséges másként élni, dolgozni, alkotni, szórakozni és kikapcsolódni, mint ahogy azt a kapitalista rendszerben és a fogyasztói társadalomban elvárják tőlünk. Másként nem lesz továbbra sem alternatívája a rendszernek. Ha pedig megérkezik a következő válság, amely elkerülhetetlen, és akkor sem lesz alternatíva, akkor a szélsőjobb még erősebbé és még szélsőségesebbé fog válni. Akkor pedig nem arról fog szólni már a vita, hogy kiket ne engedjünk be az Európa-Erődbe, hanem arról, hogy kiket kell kidobni (deportálni) innen. Vagy hogy hová, kik közé, kik köré kell újabb kerítéseket építeni.

Olvass tovább!