A „nőügyek” kezdettől fogva részét képezték a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) politikájának. Már a nagy szociáldemokrata August Bebel, a párt egyik első elnöke megírta, mi a „nőkérdes” jelentősége a munkásmozgalomban A Nő és a Szocializmus cimű könyvében. Mégis 155 év és a második világháború utáni legrosszabb választási eredmény kellett ahhoz, hogy végre egy nő álljon a párt élére. Kérdés, hogy az üvegplafon áttörése jelent-e áttörést a szociáldemokrácia ügyének?

Vasárnap óta Andrea Nahles, a 47 éves volt munkaügyi miniszter és korábbi főtitkár (ez a második pozíció a pártban) a szociáldemokrata pártelnök. Nahles már középiskolásként helyi pártszervezetet hozott létre szülőfalujában, a nyugatnémet Weilerben. Azóta végigjárta az összes fontos pártfunkciót, a „Jusos”, vagyis a fiatal szociáldemokraták elnöke is volt.

Hagyományos pártkarriert futott be, és a párt hagyományos szárnyát képviseli. Nahlesszel a párt egyben kevésbé férfiközpontú és fiatalosabb képet tud mutatni magáról, amivel azt remélik,  bizonyíthatják: tanultak a katasztrofális szeptemberi parlamenti választási eredményből. Mert akármilyen meredeken emelkedett a volt pártelnök és kancellárjelölt, Martin Schulz népszerűsége hiába lépett be több tízezer fiatal a pártba a választások előtt és azt követően, a párt politikáját nem díjazták a szavazók.

A Schulz után meghirdetett változás („Legyen fiatalabb és nőiesebb„) eddig leginkább szimbolikus és felszínes. Múlt vasárnap a távozó 62 éves Schulz helyére két középkorú nő indult: Nahles mellett a 41 éves Simone Lange pályázott az elnöki székre. Lange a dán határ mellől származik, Flensburg város polgármestere. Ismertsége mind országosan mind a párton belül messze elmaradt ellenfelétől.

A vasárnapi elnökválasztást ez a törésvonal jellemezte: míg Nahles a hagyományos pártelitet képviseli, aki ugyan szociáldemokrata politikus módjára lentről, a helyi szervezetből indult, de az utolsó évtizedben a pártelitben és miniszteri pozícióban szocializálódott, addig Lange az underdog pozícióját próbálta saját előnyére fordítani.

A párton belüli viták a tragikus választási eredmény óta ugyanis csak akörül forogtak, hogy hogyan lehetne újradefiniálni a párt irányát. Hogy a párt politikája ne a pártelitről szóljon, hanem a párttagokról.

A harc a szeptemberi választások óta akörül dúl, hogy mi lehet a munkáspárt szerepe, ha a hagyományos szavazótábor egy része már elbúcsúzott, és szélsőjobb pártot választott? (Az AfD 12%-kal került be a Bundestagba a szeptemberi választáson, szavazóinak jelentős részét az SPD-től hódította el.)

Míg a párt egyik fele a választások után úgy látta, folytatni kell a centrista reálpolitikát Angela Merkel mellett, addig a másik fele azt gondolta, hogy nincs más út: újra kell gondolni a párt értelmét és szerepét, és ezt leginkább ellenzékben lehet megtenni. Erről szólt a március 4-ig tartó pártszavazás, amelyen a pártbázis arról döntött, hogy beleegyeznek-e újabb négy év koalícióba a Merkel-vezette CDU-CSU kereszténydemokrata szövetséggel. A tagok 66 százaléka igennel voksolt, de velük szemben egy erős, elkötelezett fiatal közösség állt, akiket az aktuális „Juso”-elnök Kevin Kühnert képviselt. A reformerek veszítettek, de a vitának egyáltalán nincs vége.

Nahles megválasztásával eldőlt, a reálpolitikai szárny vezetheti továbbra is a pártot. Az az irányzat, amely számára fontosabb a kormányzás, akár másodhegedűsként egy piaci liberális párttal, minthogy újra felfedezzék a párt baloldali gyökereit, és a 21. század valóságára szabják a szociáldemokrata gondolatot.

Nem 2010-re kell tekinteni, mondta Nahles a küldöttek előtt, lesöpörve ezzel az asztalról a reformerek által fenhangon kritizált „Hartz IV” és „Agenda 2010” törvénycsomagok kérdését, melyekkel az SPD szociálpolitikája Gerhard Schröder vezetése alatt megszorításpárti fordulatot vett a 2000-es évek elején. A balosok bánatára Simone Lange, politikai tapasztalatlansága miatt, erős hátszél híján nem tudott a kiválóan szónokló Nahles-szel szemben erős jelöltként feltűnni. Nahles ismeri a pártját, és ők ismerik Nahlest.

A szavazás eredménye végül megint mutatja, hogy a változás, a párt „nőiesedése” és fiatalodása csupán szimbolikus és felszínes, és ezt a tagok is látják. Csupan 66,4 százalékuk választotta Nahles-t. Az arány a koalícíóban való részvételről döntő szavazás eredményére emlékeztet, és nagyon messze van a tavaly februári euforiától, amely Martin Schulznak majdnem 100 százalékos támogatottságot jelentett.

Mintha ez az eredmény is előre jelezné: a felszínes változás nem lesz elég. Újabb négy év reálpolitika nem fogja a szeptember óta rémült SPD-t kimozdítani a gödörből. Ahhoz, hogy a párt egy olyan baloldali irányt vegyen, amelyik a mai szociális valóságra képes választ adni, sokkal több bátorságra és szembenézésre volna szükség.  A „nőiesség” és „fiatalosság” hangsúlyozása nem lesz elegendő.