Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Elsöprő többséggel döntött az SPD: újabb nagykoalíció kormányozza Németországot

Az SPD tagsága 66%-os arányban úgy döntött, hogy újra nagykoalíciós kormány irányítsa Németországot. Ez a döntés lezárhatja Andrea Nahles frakcióvezető és Kevin Kühnert ifjúszocialista versengését, amely Martin Schulz visszavonulása óta megosztja a pártot. Ez a vita azonban nemcsak arról szól, hogy ki legyen az SPD új vezetője, hanem arról is, mit jelent a XXI. században szociáldemokratának lenni: ezért a döntés a magyar szociáldemokrácia számára is tanulsággal szolgálhat.

Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) tagjainak szavazása formálisan arról a kérdésről szólt, hogy a pártvezetés által kialkudott feltételek mellett koalícióra lépjenek-e a Kereszténydemokrata-keresztényszocialista Unióval (CDU/CSU). Ez az a koalíció, amelyet a legnagyobb támogatottságú „néppártok” kötöttek 2005-ben és 2013-ban, hogy az országot kivezessék a válságból (hogy pontosan melyik válságból, az gyakran homályos). Ez a koalíció azonban sokak szerint az SPD önálló profiljának és identitásának az elvesztésével járt.

A 2017-es német választásokat nagyon hosszú várakozás előzte meg, hiszen a német kormány számos kérdés eldöntését a választások utánra halasztotta, álláspontját annak eredményétől téve függővé. Éppen ezért jelentett általános csalódást a választási eredmény, amely nem kínált egyértelmű utat a kormányátalakításra. Ez a német belpolitikai bizonytalanságon túl azt jelenti, hogy Görögországnak várnia kell, amíg kiderül, hogy az adósságelengedést támogató SPD vagy az azt körömszakadtáig ellenző FDP vezeti-e a német pénzügyminisztériumot. Emmanuel Macronnak várnia kell, hogy megtudja, a német kormány támogatná-e az Európai Unió tervezett reformját, a közös költségvetést és a szociális pillért. Menekültek százezrei várják, hogy a német kormány a „biztonságos országnak” számító Afganisztánba tartó kitoloncolásokat vagy a családegyesítéseket pörgeti-e fel. És közben munkavállalók, szülők és nyugdíjasok várják, hogyan kívánja a német kormány felpörgetni azt a hagyományosan az autóipar által dominált német gazdaságot, amelyet a dízelbotrány és az elektromos autók térnyerése alapjaiban rengetett meg.

Az SPD kevesebb mint félmillió tagjának döntése tehát túlzás nélkül minden európai polgár életére kihatással bíró következményekkel jár. Egyúttal azonban a döntés sok párttag számára kevésbé az európai politika mindennapi emberek számára talán kevésbé kézzelfogható kérdéseiről, mint az SPD-ben kirobbant, és sokszor személyeskedésektől sem mentes polgárháború eldöntéséről szólt. A háborús felek:

az egyik oldalon a pártvezetés politikáját képviselő Andrea Nahles, a másik oldalon pedig az újbaloldali alulról szerveződő fordulatot sürgető Kevin Kühnert.

Nahles a belpolitikában hajlandó átengedni az ellenzéki erő szerepét a szélsőjobbnak, ha cserébe a koalíciós kormány megfelelő munkaerőpiaci és európai reformokat hajt végre. Számára fontosabb a görög hitelek elengedése, az EU reformja és a bölcsődei ellátás fejlesztése, mint az, hogy a párt egy világos és könnyen megfogható baloldali alternatívát nyújtson. Ezzel szemben Kühnert a baloldali értékek kérlelhetetlen és a választók számára is érthető képviselete érdekében, és hogy ne a szélsőjobboldal legyen a rendszerkritikus erő, hajlandó lenne a görög nyugdíjasok életszínvonalának és az Európai Unió reformjának kérdését háttérbe szorítani. Ahhoz azonban, hogy megértsük, miért egy koalíciós tárgyalás eredményéről szóló szavazás fogja definiálni a német szociáldemokrata párt identitását, némileg vissza kell mennünk az időben.

Az SPD identitásválsága

Az 1863-ban alapított SPD Európa egyik legrégebbi ma is működő pártja, amely hagyományosan a munkásosztály érdekeit karolta fel. Ez az identitása azonban – mint annyi másik európai szocialista párt esetében – Gerhard Schröder kancellársága alatt válságba került, amikor harmadik utas politikaként bevezették az Agenda 2010 elnevezésű munkaügyi reformot, amely a munkaerőpiacot a piac és a munkaadók igényeihez igazította. Ez a reform egyfelől hozzájárult ahhoz, hogy Németország Európában egyedüliként nem szenvedte meg a 2008-as gazdasági válságot, másfelől a társadalom legszegényebb rétegeit – különösen a tartósan munkanélkülieket – nagyon rossz helyzetbe hozta, ami alapjaiban kérdőjelezte meg a párt baloldali identitását. Ekkor szakadt el a párt balszárnya, és alapította meg az újbalos Balpártot (Die Linke), amelyet a kezdetektől jellemeztek bevándorlóellenes megszólalások.

Innentől kezdve az SPD – nem kis részben a pártszakadás következtében – folyamatos identitáskrízisben volt, hiszen a piacpárt harmadik utas politikája nem volt túl népszerű hagyományos szavazóbázisa, a munkásosztály körében.

Ennek jele, hogy a Schröder visszavonulása óta eltelt 14 évben ugyanúgy nyolc vezetője volt a pártnak (ha Münteferinget kétszer számoljuk), mint a Schrödert megelőző 43 évben. Ezt a válságot mutatják a folyamatosan romló választási eredmények is: a 2002-es szövetségi választáson elért 38,5%-os eredményükhöz képest 2013-ban 25,7%-ot értek el.

Schulz-effektus

Ebbe a miliőbe robbant be az európai politikából Martin Schulz tavaly márciusban, amikor a párt történetében először egyhangúlag választották meg a SPD vezetőjének. Ekkor úgy tűnt, hogy sikerül az SPD-nek egy olyan identitást adni, amely tartja a távolságot a Linke oroszbarát, EU- és NATO-ellenes politikájától, de közben mégis hiteles szociáldemokrata, és a polgári jobboldaltól markánsan különböző irány. A SPD tagsága évek óta először növekedni kezdett, és a közvélemény-kutatásokban a SPD népszerűsége rövid időre utolérte a CDU/CSU pártszövetséget: a vágyott „rot-rot-grün” koalíció – azaz az SPD, a Linke és a zöldpárt összbaloldali szövetsége – elérhető közelségbe került.

Azután nem teljesen világos, hogy mi történt, mindenesetre a Schulzeffekt buboréknak bizonyult, amely kipukkadt: a sorra elveszített tartományi választások után SPD történelme legrosszabb eredményét érte el a 2017-es választásokon. Ezek után Schulz levonta a következtetést: az SPD nem tud addig saját identitást kialakítani, amíg a „nagykoalíció” kisebbik koalíciós pártja – a 2013-as rövid népszerűségnövekedést is ellenzékből érte el a párt – így meghirdette az antifasiszta ellenzékiség programját. Ígéret tett arra, hogy az SPD ellenzékben marad, és ezáltal nem engedi át a legnagyobb koalíciós párt szerepét az Alternatíva Németország (AfD) nevű szélsőjobboldali pártnak, amely így nem tud a kormányváltó erőt képviselő, rendszerkritikus párt szerepében tetszelegni. Megígérte, hogy nem tárgyal koalícióról és nem lesz Merkel-kormányban miniszter. Mint ismeretes: a „Jamaika” koalíciós tárgyalások az FDP kilépésével összeomlottak, és Frank-Walter Steinmeier államelnök – maga is az SPD korábbi politikusa és rövid ideig ügyvezetője – rábeszélésére Schulz ígéretét megszegve mégis javaslatot tett a koalíciós tárgyalások megkezdésére.

A népszerű, a radikális, a nő és a szőrös arcú férfi

Ekkorra az SPD politikai életét nagyjából négy ember határozta meg. Egyrészt Martin Schulz, aki a katasztrofális vereség után a politikai túlélésért küzdött. Másrészt Sigmar Gabriel, aki Schulz előtt nyolc éven keresztül vezette az SPD-t és külügyminiszterként Angela Merkelt is megelőzve a legnépszerűbb német politikus. Andrea Nahles, az SPD frakcióvezetője, aki régóta a párt szövetségi felsővezetésében dolgozik, de sosem került igazán reflektorfénybe. És Kevin Kühnert, az SPD ifjúsági tagozatának elnöke.

A választások utáni kongresszuson Sigmar Gabriel kisebb botrányt okozott az SPD identitáspolitikáját kérdéses irányból megközelítő beszédével. Schulz pedig nyilvánvalóan lehetetlen feladatra vállalkozott, amikor a választás után igyekezett pozícióban maradni, és a saját korábbi kijelentésével szemben is a nagykoalíciós tárgyalások felvétele mellett érvelni. Ezt különösen a párt újbalos fordulatát sürgető Kevin Kühnert nehezményezte, aki Jeremy Corbyn és a brit Momentum példája nyomán egy alulról szerveződő mozgalmat indított közvetlenül a nagykoalíció ellen, közvetve a pártvezetés által képviselt harmadik úttal szemben. A szavazást végül Nahles spontán – vagy mesterien megkoreografált – beszéde döntötte el, amelyben amellett érvelt, hogy az SPD tartozik a választóinak azzal, hogy igyekszik felelősséget vállalni, és programjában szereplő fontos társadalmi vívmányokat kikényszeríteni.

A nagykoalíciós tárgyalások pedig elég jól sikerültek. Ez nem kis részben annak volt köszönhető, hogy Angela Merkel a tárgyalások bukása esetén maga személyesen is megbukott volna. Az SPD-delegáció pedig érvelhetett azzal, hogy a párt alapszabálya értelmében a koalíciós megállapodást a tagságnak szavazáson is meg kell erősítenie, amelyre megfelelő eredmények nélkül aligha lenne esély.

A koalíciós tervezet 70%-át az SPD programjából vették át.

A megállapodás jelentős – de nem radikális – engedményeket tartalmazott a menekültpolitika területén, kiemelten kezelte az Európa-politikát és elvi szinten támogatta az európai szintű pénzügyi felelősségvállalást, illetve a nagyobb német befizetést a közös kasszába. Az SPD számos munkaerőpiaci és oktatási követelését tartalmazta – de nem ígérte meg a magánegészségügy felszámolását.

Továbbá három kulcsminisztériumot is megszerzett a pártnak. Valószínűleg az SPD-delegáció sikerét leginkább az CDU/CSU-ban tapasztalható zavar mutatta: többen egy SPD-dominálta kormányról beszéltek, Schulz látszólag vesztett helyzetből hozta vissza a pártot. Ekkor úgy tűnhetett, hogy a párttagok szavazása a nagykoalícióról puszta formalitás lesz, Schulz pedig a mennybe megy.

Azonban robbant a bomba, amikor Schulz bejelentette, hogy Sigmar Gabrielt váltva maga szeretne külügyminiszter lenni. Ezzel egyrészt az utolsó választás utáni ígéretét is megszegte (hiszen koalíciós tárgyalásokat kezdett Merkellel és átengedné a legnagyobb ellenzéki párt szerepét az AfD-nek). Másrészt hátba szúrta párttársát, akit ráadásul Németország legnépszerűbb politikusaként ítélt volna teljes jelentéktelenségre. Ez a pártvezetésnek is sok volt – Schulz-nak elég lett volna egy igaz mondatot mondani, hangzott a közvélekedés – és rákényszerítették, hogy mondjon le mind a külügyminiszterségről, mint a párt vezetéséről.

Mielőtt azonban ezt megtehette volna, Sigmar Gabriel adott vitriolos interjút, amelyben árulással vádolta meg a pártvezetést – azt állította, hogy a médiából tudta meg, hogy nem maradhat külügyminiszter. Továbbá 8 éves Maria lánya szájába adta azt a kijelentést, miszerint nem kellene szomorúnak lennie, így legalább több időt tud otthon tölteni, ami bizonyára jobb lesz, mint „a szőrös arcú férfivel” dolgozni. Ugyan Gabriel SMS-ben bocsánatot kért a kijelentéséért, de Schulz vérig volt sértve, amin nem segített, hogy Gabriel a választások előtt egy interjúban azt találta mondani, hogy szívesebben szavazna nyolcéves lányára, mint Schulzra.

Ezek után nem meglepő módon az SPD-vezetése is válságba került, hiszen a párt mindkét erős embere, és mindkét lehetséges külügyminisztere ellehetetlenítette magát. Ekkor került volna a képbe Andrea Nahles, akit a vezetés szeretett volna ügyvezetőként választások nélkül a párt élére kinevezni. Azonban ez ellen fellázadt a párt balszárnya, amelyhez Kühnert is tartozik, úgyhogy a párt új vezetőjéről majd csak az április 22-én esedékes pártkongresszus dönt. Nahles lesz – amennyiben megválasztják – az első nő a baloldali párt élén.

Ez a harc lesz a végső?

Addig is azonban a nagykoalícióról szóló szavazás a párt sorsáról szóló szavazássá vált. Merre lépjen tovább az SPD: a Nahles által képviselt irányba, amely hajlandó a nagykoalíciót felvállalni és a legnagyobb ellenzéki párt szerepét átengedni a szélsőjobbnak, ha az a legelesettebbek életkörülményeit érdemben javító intézkedésekhez vezet, vagy a Kühnert által képviselt irányba, amely hajlandó a tétlenséget is felvállalni, amennyiben az világosabb politikai identitás kialakításához és a szélsőjobb kiszorításához vezet? A harc a két oldal között immár nem egy elvi vita, hanem élet-halál kérdés, hiszen a választások óta eltelt hónapokban az SPD népszerűsége tovább csökkent. Egyfelől, amennyiben most nem kötik meg a koalíciót, hanem új választásokat írnak ki, elképzelhető, hogy nem lesz több „nagy” koalíció, hiszen jelenleg a „néppártok” népszerűsége együtt sem éri el az 50%-ot. Ez pedig minden bizonnyal egy elhúzódó politikai válsághoz vezetne. Másfelől, amennyiben most megkötik a koalíciót, akár az is elképzelhető, hogy 2021-ben kiesik az SPD a Bundestagból. (Ez persze egy kisebb politikai csoda lenne, de az már inkább reális lehetőség, hogy a Linke mögött végeznek.)

Hova tovább SPD?

A mostani döntés tehát nemcsak arról szól, hogy a bukott pártelnök elég jó koalíciós megállapodást kötött-e, hanem arról is, hogyan képzeli a jövőt az SPD tagsága.

A párt tagsága pedig nagyon magas részvétel mellett, kötelező erővel döntött. A választáson a 463.722 választásra jogosult párttag közül 363.494-an szavaztak érvényesen, tehát a párt tagságának 78,39%-a kinyilvánította a véleményét. A szavazók 66%-a támogatta a nagykoalíciót.

A párttagság tehát döntő többségében a pártvezetés mögött áll, és kevésbé tartja fontosnak a szélsőjobbal szembeni fellépést, mint a koalíciós tárgyaláson kiharcolt előnyök gyakorlatba ültetését. Ez azt jelenti, hogy az SPD tagsága körében is nagyobb a jelenlegi Merkel-éra pangó jólétével való megelégedettség, mint a koalíciós politikával szükségszerűen együtt járó kompromisszumokkal szembeni frusztráció.

Ez az eredmény egyértelmű győzelem Nahlesnek, aki bizakodva várhatja az áprilisi kongresszust, míg a Kühnert vezette balszárny valószínűleg kénytelen beletörődni, hogy az SPD nem hajlik egy Corbyn-féle újbalos forradalomra. Nem lenne meglepő, ha az elégedetlenek – és főleg a fiatalok – egy pártszakadás nyomán átlépnének a Linkébe, hiszen az SPD valószínűleg hosszú ideig nem lesz képes igazi rendszerkritikus erővé válni. Az SPD ugyanakkor minden bizonnyal fontos szerepet vállalhat az Európai Unió közelgő, föderalista reformjában, és nem lenne meglepő, ha Görögország adósságállományának jelentős részét átstrukturálnák a következő hónapokban. Ez valószínűleg az Orbán-kormánynak rossz hír, hiszen egy erős karakterű és progresszív európai politika valószínűleg a demokratikus normákat is komolyabban fogja venni.

Olvass tovább!