Nagyon fontos cikk jelent meg pár napja az Indexen, amelyben az akadémiai fizetéseket hasonlítják össze más szektorok jövedelmeivel. Az információ, miszerint akadémiai fizetésből nem lehet megélni nem új, hiszen már az egyetemi jelentkezéskor arra figyelmeztettek minket szüleink, tanáraink, hogy amennyiben bölcsésznek, szociológusnak tanulunk, éhen fogunk halni, vagy jobb esetben mehetünk a McDonald’s-ba sült krumplit árulni.

És ez nagyon nincs így jól. Nem az a baj, hogy az Aldiban dolgozó eladó vagy a BKV-s buszsofőr megkeresi azt a pénzt, amiből kényelemesen meg tud élni, sőt, ez így természetes.

Noha én magam jelenleg az MTA tudományos segédmunkatársaként dolgozom, illetve egyetemi doktori ösztöndíjat kapok, másfél évig Berlinben pultosként kerestem a kenyeremet teljes állásban. És hát (mily meglepő), a fizikai munka ott is csak minimálbéren van megfizetve. Persze meg lehet csípni magasabb fizetést is, de ahhoz vagy sok tapasztalat, vagy német személyigazolvány kell. Nekem természetesen egyik sem volt. Honnan is lehetett volna? Egyetemi diplomákkal felpakolva mentem ki egy olyan munkaerőpiacra, ahol egy kutatói pozícióra körülbelül 200-szoros a túljelentkezés. Pont leszarták (párdon), hogy az évfolyam legjobbjának választották az angol nyelvű mesterszakos szakdolgozatomat az ELTE-n, vagy hogy milyen tevékenységeket végeztem szakkollégistaként. Heti 40 fizikai munkaóra után pedig ugyanolyan rossz érzés számolgatni a boltban, melyik típusú olivaolajat vehetem meg, beülhetek-e vacsorázni a barátaimmal, elmehetek-e koncertre, színházba. Remélem nem kell hangsúlyoznom, miért.

Most végre újra főállású kutatóként dolgozhatok a szakmámban, aminek persze nagyon örülök.

A társadalomtudományi kutatómunka nagyon fontos, még ha laikusok számára első ránézésre nem is tűnik annak.

Többek között az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában dolgozó munkatársak tevékenységének köszönhető, hogy bármit is tudunk a magyarországi iskolai szegregáció helyzetéről, a bevándorlókkal kapcsolatos véleményekről, a különböző szavazói attitűdökről, vagy éppen a magyar elit helyzetéről, hogy csak néhány példát említsek, amelyek hirtelen az eszembe jutnak.

Az akadémikus nem dísznek van, akadémikusokra egy társadalomnak szüksége van. Az akadémikus publikál, tanít, konferenciákra jár, az aprólékos kutatói munka eredményei fontos inputot jelentenek a különböző témájú társadalmi diskurzusokban. Azonban mindezért az MTA-ban dolgozó teljes állású tudományos segédmunkatársaknak havonta nettó 147 ezer forint érkezik a bankszámlájára. Ehhez hozzájöhet még az egyetemi oktatásért járó szerény összeg, az impaktfaktorral rendelkező akadémiai folyóiratokban megjelent publikációk után járó díjazás (ilyen publikációkat megjelentetni piszkosul nehéz), és nagyjából itt be is fejeződik a jövedelemszerzés módjainak listája. Az egyetemi-kutatói karrierlétrán való előrelépési lehetőségek pedig szegényesek és csak lassú, kitartó munkával lehet valakiből tudományos munkatárs, majd főmunkatárs.

Ha tehát egy akadémiai szférában dolgozó kutató valóban komolyan veszi a hivatását, és nem végez jobban fizetett piaci munkát megbízási szerződéssel (amivel noha több pénz jár, de természetesen az azzal eltöltött idő az akadémiai munka – vagy a magánélet – rovására megy), akkor nagyjából 200 ezer forintból kell havonta gazdálkodnia. Ez persze a magyarországi átlagbérnél valamivel magasabb, de ha a budapesti árakkal (mondjuk akár csak ingatlanárakkal, de említhetnénk a privát egészségügyi ellátást, szabadidős költségeket is) tisztában vagyunk, gyorsan világossá válik, mennyire elég ez a pénz. Igen, elég kevésre. Azt már csak mellékesen és nagyon halkan teszem hozzá, hogy egyedülálló nőként kifejezetten nehezített a terep, talán nem szükséges részletesen megindokolnom, miért.

A helyzet tehát a legkevésbé sem rózsás, úgyhogy innen is üzenném a tisztelt érintett kormányzati döntéshozóknak, legyenek olyan kedvesek megbecsülni az akadémikusokat, és igyekezzenek stabil egzisztenciát biztosítani a számukra. Is. Merthogy a többi rossz anyagi helyzetben lévő társadalmi csoportról sem szabad megfeledkezni. Szegénynek lenni nem jó, teljesen mindegy, milyen végzettséggel rendelkezik az ember, hány éves, mi a családi státusza, melyik településen él. A szegénység csökkentése mindannyiunk érdeke, de a Mérce olvasói ezt persze tudják jól.
Remélem, hamarosan azoknak is leesik a tantusz, akik nálunk nagyobb befolyással bírnak a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésében.