1. Sötétség és félelem

„Sötétség és félelem, ez a két szó dobog a fülemben az elmúlt hetekben.” — válaszolja jobbikos interjúalanyom, amikor arról kérdezem, milyennek látja a közhangulatot a vidéki városban a választást megelőző hetekben. Kitűzők és plakátok közé beékelve ülünk a hétvégén is nyitva tartó irodában, a radikális-néppártosodó párt munkáját sziszifuszinak látja beszélgetőtársam: az emberek vagy megfélemlítve vagy elbutítva szavaznak az idei választásokon.

Az ilyen és ehhez hasonló interpretációkért nem kell a radikálisokhoz fordulnunk: a belváros nem érti a vidéket és süket a problémáira – hangzik egyik oldalról. A vidékiek nem gondolkoznak, képtelenek elkapcsolni a közszolgálati televízióról – olvasom egy baloldali fórumon. Agyhalottak – kiáltják mindkét oldalon. Én nem ismerek egyetlen fideszes szavazót sem, biztosan csalás történt, így az egyik – mert médiabuborékban élsz, így a másik.

A mítoszok és féligazságok nemcsak a kampányban, hanem annak értelmezésében is megjelentek, és egyáltalán nem mindegy, képesek leszünk-e a folyamatok mögé látni a következő hetekben-hónapokban.

Ez az írás egy ilyen kísérletre vállalkozik.

2. Lehetőségstruktúrák és rendszerek – miért buknak meg diktatúrák?

Az elmúlt néhány évben kutatóként azt vizsgáltam, hogyan jelennek meg társadalmi mozgalmak Magyarországon a kormányzati menekültellenes propagandára adott reakcióként. A MigrationAid 2015 nyarán tízezreket mozgósított az országon áthaladó menekültek megsegítésére. Ugyanebben az időben a baranyai Martonfa mozgalma azon kormányzati törekvés ellen jött létre, hogy a faluba menekülttábort építsenek. A Kétfarkú Kutyapárt szintén 2015-ös ellenplakát-kampánya szatirikus tükröt tartott az első kormányzati plakátdömpingnek. Hogy mi a közös ezekben a mozgalmakban, és főként, hogyan jönnek az újabb kétharmados Fidesz-győzelemhez? Ugyanabban a lehetőségstruktúrában léteztek és jöttek létre, és ez a lehetőségstruktúra határozta meg a választások végkimenetelét is.

A lehetőségstruktúra nem kifejezetten szép szó (az angol opportunity structure tükörfordítása), de lehetővé teszi, hogy túllépjünk a statikus, bináris magyarázatokon. A társadalmi mozgalmak kutatói között elsősorban azok alkalmazzák, akik a mozgalmak megalakulására mint politikai folyamatokra tekintenek. Ezek a kutatók olyan kérdéseket vizsgálnak, mint a politikai lehetőségek és fenyegetések, mozgósítási struktúrák, keretezési folyamatok, protestciklusok, és cselekvési repertoárok.

Ha a kelet-európai rendszerváltások lehetőségstruktúráját nézzük például, Sidney Tarrow szerint a rendszerek belső reformkísérletei, így Gorbacsov reformjai, olyan lehetőségeket nyitottak meg a rendszer ellenzői előtt, amelyek bátorították a mozgalmi cselekvést – miközben ugyanezek a reformhullámok sajátos új fenyegetéseket is hoztak magukkal.^[1]

Bár a magyar demokratikus ellenzéket gyakran tekinti az utókor széplelkű idealisták gyülekezetének, a rezsim változásaira (lehetőségek és kényszerek alakulására) érzékenyen kerestek maguk is stratégiai válaszokat, erről ír Kis János:

„Tudni lehetett ugyan, hogy a pártállam bármikor újra előveheti a látványos politikai üldözés eszközeit — de azt is tudni lehetett, hogy mégsem veszi elő. Amíg ez a helyzet fennállt, a rezsim szilárd volt. Azonban szilárdságához mindkét feltételre szükség volt: arra is, hogy a hatalmon lévők bármikor az erőszak eszközéhez nyúlhassanak — és arra is, hogy mégse nyúljanak hozzá. Erre építhette számításait a demokratikus ellenzék. Meg arra, hogy a hetvenes évek második felétől egyre inkább érezni lehetett, hogy az informális engedmények kezdik kimeríteni a lehetőségeiket. A kultúrában, a magánéletben, a gazdaságban a dolgok közeledtek ahhoz a ponthoz, amikor az új igényeket már csak jogok elismerésével és intézményi garanciákkal lehetett volna kielégíteni. A disszidensek okkal gondolhatták, hogy bár követni nem sokan fogják a példájukat, sokan fogják helyeselni, amit tesznek, és sokan lesznek, akik igyekeznek kihasználni a nyílt engedetlenség megjelenését, s az ellenállás és behódolás közti, kitágult mozgástérben új magatartási formákkal kezdenek kísérletezni.”^[2]

Visszatérve a 2018-as magyar helyzetre és választási kampányra, az egymásnak tökéletesen ellentmondó elemzések közös pontja és igazsága, hogy mind felismerik: a lehetőségstruktúra egyik legfontosabb tulajdonsága a 21. században annak mediatizált jellege.

Ahol Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc egyaránt Facebook-videókkal kampányol, ott kimondhatjuk: a politika minden elemét átszövi a média.

Ha mindezt felismertük és beláttuk, már csak egy lépés, amit Bart Cammaerts meg is tett, hogy mediatizált lehetőségstruktúrákról beszéljünk.^[3] Ez lehetővé teszi számunkra, hogy együtt vizsgáljuk mindazokat a módokat, ahogyan a média és a kommunikáció releváns lehet a tiltakozás és az aktivizmus szempontjából: a mainstream média és a politikai elit keretezési folyamatait (gondoljunk csak a „migráns” kifejezés térhódítására!), az aktivisták énreprezentációját (emlékezzünk csak az ellenzék 5 perc hírnevére a közszolgálati médiában), vagy azt, ahogyan a mozgalmak felfedezik és használni kezdik a digitális eszközöket önmaguk megszervezésére (így például a páratlan méretű választás utáni tüntetések hírének terjesztésére).

Mit mondhatunk el erről a mediatizált lehetőségstruktúráról magyar kontextusban?

Tudjuk, hogy a megyei lapok futószalagon gyártják a kormánypropagandát. Tudjuk, hogy valóban létezik egy nem is kicsi csoport, amelynek hírfogyasztói szokásai megdöbbentően szűkkörűek, egyneműek és televízióközpontúak, ahogyan tudjuk azt is, hogyan vált és válik a magyar média tájképe egyre kopárabbá és szürkébbé. De tudunk-e szisztematikusan valamit mondani erről a tájképről?

Cammaerts javaslata, hogy ezt a mediatizált lehetőségstruktúrát próbáljuk meg úgy elképzelni, mint három, egymással összefüggő, de mégis önálló terület viszonyrendszerét, majd vizsgáljuk meg, milyen lehetőségekkel és milyen veszélyekkel szembesül az aktivista ebben a viszonyrendszerben. Az alábbi ábrán

• a média lehetőségstruktúra kifejezés azokra a fenyegetésekre és lehetőségekre utal, amik kimondottan a médiára, a médiapiacra, a média jogi környezetére vonatkoznak.
• A diszkurzív lehetőségstruktúrába tartoznak azok a fenyegetések és lehetőségek, amik a magyar nyilvános diskurzusokat, közbeszédet meghatározzák.
• Végül a hálózatos lehetőségstruktúrába mindazok a fenyegetések és veszélyek beletartoznak, amelyek a digitális térben, a közösségi oldalakon meghatározzák a helyzetet.

Ezen a ponton azonban el kell engednünk Cammaerts gondolatmenetét, hiszen ő ezt a modellt nem illiberális demokráciákra alkotta. Magunknak kell végiggondolnunk, mik azok az illiberális fenyegetések, amik ebben a viszonyrendszerben megjelennek. És ami még nehezebb, azt is nekünk kell végiggondolnunk, mik a potenciális lehetőségek, amiknek teret engednek. Az alábbiakban én csak az elsőre teszek kísérletet, és csak helyenként jelzem, milyen lehetőségek, sokszor milyen elszalasztott lehetőségek jelennek meg az egyes dimenziókban.

3. A média foglyul ejtése – avagy: aki saját tévét akar, vegyen magának

Az idősebbek még emlékezhetnek rá, mit tett 2002-ben Orbán Viktor, miután elveszítette a választásokat. A túlélés egyik sarokkövének tartott polgári körök alapító eseményén, a Szabadság téren sajátos követelést fogalmazott meg a kormány felé: legyen ne egy, hanem kettő közszolgálati televízió, egy a jobb-, egy pedig a baloldalnak. Talán kevesebben emlékeznek a regnáló miniszterelnök, Medgyessy Péter lakonikus válaszára: „Aki saját tévét akar, vegyen magának.” Orbán pedig vett.

Némileg redundáns feladatnak tűnne az olvasót végigrángatni a média elfoglalásának nem túl szívderítő 8 éves történetén. Egy dolgot ugyanakkor érdemes ennek kapcsán aláhúzni: bár számos lépés lerohanásszerűnek tűnhetett, a médiapiacra mért csapásokat megelőzte ezek megalapozása. A jobboldali médiabirodalom építése például korántsem 2010-ben, hanem jóval korábban megkezdődött.

A Fidesznek már hatalomra kerülése idején széleskörű médiabirodalom állt rendelkezésére. 2012-re ez a portfólió már 15 cégre terjedt ki, beleértve a legnagyobb kültéri hirdetővállalatot is (igen, bizony, az övét). Egy ponton túl nehéz, és kissé fölöslegesnek tűnő vállalkozás megpróbálni lépést tartani a fejleményekkel, de 2017-ben Mészáros Lőrinc kezében már 192 újság volt. Míg a hirdetési bevételek a gazdasági válságot követően a teljes médiapiacon 30 %-kal zuhantak vissza, a Magyar Idők, az Origo, a 888.hu és társaik az állami propaganda-kampányok első számú haszonélvezői.

A következő szakaszt a jogi környezet átrendezése jelentette a 2011-es médiaalkotmánnyal, az NMHH létrehozásával, az ellenzéki képviselet nélkül működő Médiatanáccsal. Csak ez után, az alapok lerakása után indultak meg az agresszív támadások a média olyan szereplői ellen, mint az RTL Klub, a valaha volt Origo, vagy a valaha volt Népszabadság.

Nincs most itt tér részletesen tárgyalni azt a médiapiaci átrendeződést, amit a Simicska-Orbán háború magával hozott, ahogyan annak olykor tragikomikus elemeit és csúfos végjáték sem, amit a napokban élünk át. De a korábban már említett médiafogyasztási szokások jól mutatják, milyen súlya van a magyar médiapiacon egy televíziónak, így a Hír Tv-nek is.

4. The revolution will not be televised – akkor miért olyan fontos a televízió?

A Mérték és a Medián 2016-os közös kutatása szerint a közéleti tájékozódást abszolút a televízió dominálja Magyarországon. Leginkább az idősekre és a legfeljebb általános iskolát végzettekre jellemző, hogy kizárólag a televízióból tájékozódnak (előbbiek 18, utóbbiak 24 százaléka). Az M1-ről elkapcsolni nem tudó választó képét némileg színezi, hogy a magyarok között a kereskedelmi csatornákhoz való ragaszkodás jóval magasabb a közszolgálatikhoz való ragaszkodásnál. Összességében, állapítja meg a kutatás, létezik egy olyan, a tájékozódók 46 százalékát kitevő hírfogyasztó csoport Magyarországon, akiknek a médiafogyasztásában a legnagyobb szerepet a televízió játszik (köztük 66 százalék az idősek, 74 százalék a legfeljebb 8 osztályos végzettséggel rendelkezők aránya).

Az elmúlt években a Fidesz-uralta médiába ellenzéki kétféleképpen tudott bejutni: őfelsége ellenzékeként vagy a haza halálos ellenségeként – ezeknek az utaknak a folytatását senkinek sem ajánlom. Nincs okunk azonban nem tanulni az egykori ellenzéki Fidesztől, illetve megfontolni Medgyessy keserű igazságát: aki saját televíziót akar, vegyen magának.

5. Diszkurzív lehetőségstruktúra: a részeg vacsoravendég esete

A NER azonban nem csak illiberális, hanem beszédmódjában a jobboldali populista diskurzust is megvalósítja, sőt tulajdonképpen ez a diskurzus dominálja a teljes magyar diszkurzív lehetőségstruktúrát.

A populizmusnak a társadalomtudósok egy részének körében egyáltalán nincs olyan rossz híre, mint gondolnánk. Az ellenzéki oldalon is gyakoriak azok az elképzelések, amik a populista politikusra úgy tekintenek, mint a részeg vacsoravendégre: dülöngél, kikezd a házigazda feleségével, de legalább kimond nagy igazságokat. Nincsenek kevesen a baloldalon, akik szerint Orbán ilyen korrektív funkciót tölt be a demokrácia szempontjából. Személy szerint kapitális tévedésnek tartom ezt a vélekedést, melynek korrozív hatása a magyar közbeszédre felbecsülhetetlen.

Amikor Orbán a migráció veszélyeiről leplezetlen rasszizmussal beszél, a magyar politikai pártok döntő többsége fülét-farkát behúzva hallgat, pedig elég lenne a fideszes többség által elfogadott Migrációs Stratégiára mutatniuk, amely szerint a kormány maga is jótékony hatásúnak tartotta a migrációt 2015-öt megelőzően. Amikor Orbán, Lázár és társaik a magyarországi romák integrációs problémáiról beszél, a magyar politikai pártok (és a téma szakértőinek számító magyar társadalomtudományos elit) döntő többsége hallgat –

nem akarja elveszíteni a tematizációs versenyt, nem akarja megosztani egyébként is aprócska szavazói bázisát, nem akarja megvédeni a megtámadott csoportokat, hiszen ezt diktálja a túlélés (rövidlátó és végső soron minden valódi politikai konfliktust felőrlő) logikája.

Ahelyett azonban, hogy keresztülverekednénk magunkat itt a populizmusról szóló fontos vitákon, a helyzet leírásához itt megelégedhetünk Jan-Werner Müller definíciójával, amely szerint a populizmus a politika sajátos, moralizáló elképzelése, amelyik egyrészről elitellenes, azaz tudatosan állítja szembe a „hétköznapi” embereket az elitekkel (ld. Békés Márton bármelyik írását), másrészről pluralizmusellenes, amennyiben egy közös jót, az emberek egységét hangsúlyozza (ld. Orbán Viktor bármelyik beszédét a magyarok természetéről). A populizmus ilyen értelemben, mondja Müller, az identitáspolitika egy sajátos, kirekesztő formája.^[4]

Azoknak, akiket érdekel, hogyan épül fel ez a populista diszkurzív tér, Szilágyi Anna nagyszerű, angol nyelven elérhető sorozatát ajánlom a témában. A menekültválság (a kifejezés önmagában árulkodó nyelvi fordulat) 2015-ös kitörésének kezdete óta egyértelmű volt a cél: az ijesztő, segítésre nem érdemes migráns képének diszkurzív megalkotása. A konkrét beszédaktusok szintjén ez a „menekült” szó tabuját, a „migráns” és az „illegális” fogalmainak összekapcsolását jelentette, és egy olyan történet elmesélését, amelyben a kivételes állapot hangulatát kelti minden, no go zónákra és terrorfenyegetettségre tett utalás.

A menekültellenes retorika önmagában mit sem érne a populista diskurzuson belül, ha nem kapcsolódnának hozzá kormányzati szintű összeesküvés-elméletek, amelyek ezt a csoportot ellenséges elitekhez: az EU-hoz (általában), és Soros Görgyhöz (személyesen) kötik.

A diszkurzív lehetőségstruktúrában jelen lévő fenyegetés tehát a jobboldali populista diskurzus logikája, amely mintha ellenfeleit is foglyul ejtette volna. Vannak, akik ebben fideszes ügynökök munkáját látják, mások egyszerű gyávaságot, vagy ideológiai megfertőződést.

Cammaerts háromdimenziós modellje segít azonban megértenünk, hogyan teszi a Fidesz médiapiaca cinkossá saját ellenfeleit a diskurzus fenntartásában.

Így például a Stop Soros törvényjavaslatról az ellenzéki pártok a kampányban nem szívesen beszéltek, hiszen a túlélés szempontjából értelmezett racionális válasz a hallgatás: valahányszor a Fidesz elvesztette a napirend feletti uralmát, gyengült, ezért nem érdemes menekültekről beszélni.

8 év alatt ez a fajta rosszul értelmezett célracionalitás felzabálta az ellenzéki pártok politikai mondanivalóját: a lyuk megette a zoknit. A szövetségi politikáról való végnélküli viták nem csak a belső konfliktusok, hanem a végső tartalmi kiüresedés tünetei is.

6. Hálózatos lehetőségstruktúrák: csúcstámadás serpákkal

Míg az előbbi két dimenzióban könnyű rámutatni az illiberális fenyegetésekre, ami a hálózatos lehetőségstruktúrát illeti, arra magyar vonatkozásban gyakran egyfajta Kánaánként tekintenek a közírók: netadós tüntetés, CEU-tüntetés, megannyi fontos mozgalom az elmúlt években az interneten született.

A szkeptikus olvasat hamar rámutat ezek korlátaira és a jelen lévő fenyegetésekre. Egyrészt, ahogyan arra a nagyszerű Zaynep Tufekci is rámutat művében^[5]:

a digitálisan szerveződő mozgalmak leginkább a serpák segítségével csúcstámadásra induló hobbihegymászókhoz hasonlíthatók.

A serpák által kirakott kötelek, a kiépített útvonalak következtében megszaporodott a Himalájára felkapaszkodó hegymászók száma – ahogyan a digitális eszközök is megkönnyítik és népszerűbbé teszik az online szervezkedést. De a serpákra hagyatkozó csúcstámadók el is kényelmesedtek, megspórolva a felkészülés kihagyhatatlan szakaszát – ahogyan a mozgalmak a szervezetépítését munkáját.

Ráadásul, ahogyan arra Morozov újra meg újra figyelmeztet műveiben, a hálózatos lehetőségstruktúra bővelkedik illiberális fenyegetésekben is: elég csak a megfigyelés, az ellenőrzés, az állami propaganda, a fake news online eszközeire gondolnunk^[6].

Az ilyen és ehhez hasonló fenyegetések tagadhatatlanul jelen vannak olyan illiberális demokráciákban, mint Oroszország vagy Törökország, Magyarországra kevésbé jellemzők, ahogyan az is, hogy a kormány érdemben kiaknázná a közösségi médiában lévő lehetőségeket (bár a Youtube gyerekvideói közé illesztett rasszista kormányhirdetés, és a fizetett trollhadseregek alkalmazása tagadhatatlan előrelépés a digitális analfabétizmushoz képest). A hálózatos, részvételi logika, a sok a sokhoz (many to many) kommunikációra való kormánypárti képtelenség nem egyszerűen kihagyott lehetőség, hanem a Fidesz sajátos kommunikációs módszereinek lenyomata.

7. Urak, szolgák, Habermas

A komikusan egyszerű és tragikusan csengő központi üzenet fentről lefele katonás rendben terjed: megismétli a közmédia naponta tucatszor, ráerősítenek a kormányzati és kampányplakátok, akkor is, ha ez szabálytalan, telefonon terjeszti a géphang, erre erősítenek rá az ingyenlapok, szorosan fogott aktivisták juttatják el az aprólékosan gondozott Kubatov-lista megfelelő oszlopában szereplők felé. A sok a sokhoz kommunikáció logikája helyett itt a fentről lefelé való üzenetátadás gyakorlata jelenik meg.

A működés hatékonyságát a választási eredmény ismeretében nincs okunk megkérdőjelezni. Azonban érdemes hosszú távú hatásait is megvizsgálni a nyilvánosság szerkezetére.

Habermas refeudalizációnak nevezte azt a folyamatot, amikor a közbeszédben a racionális diskurzus és deliberáció (megvitatás) normájának helyét átveszi a tömegek manipulálása egy meggyőző autoritás által.^[7] Bár Habermast sokat kritizálják azzal, hogy a deliberatív nyilvánosság ideája soha nem volt több, mint távoli pont a horizonton, vitathatatlan, hogy az elmúlt évek folyamatainak köszönhetően ez a távoli pont is egyre kevésbé látható szabad szemmel.

Az egyirányú marketingeszközök használata a nyilvánosságban felülírta a dialógus és nyilvános vita imperatívuszait: legkésőbb 2015 tavasza óta Magyarországra leginkább a „permanens kampány” állapota jellemző.

Ez a marketing-logika kettős célt szolgál.

Egyrészt, szimbolikus értelemben a racionális-kritikus állampolgár ideáljával szemben a kormány a választókra passzív tömegként tekint. Materiális értelemben pedig ez a kampány-logika az, ami a jobboldali médiabirodalom legfőbb bevételi forrásává vált.

A nyilvános diskurzus refeudalizációjának a marketing csak egyik, bár fontos aspektusa. Ezzel párhuzamosan a refeudalizáció azt is jelenti, hogy a politikai beszédben megszűnik a dialógus, a viták és az érvelés szerepe. Kormánypárti politikusok nem adnak független újságíróknak interjúkat, a televíziós, vagy akár választási vita műfaja megszűnt létezni Magyarországon. A kinyilatkoztatások, kormányinfók, soundbite-ok világa tökéletesen illeszkedik a pluralizmusellenes populista logikába, ahol a vitákra, mint szükségtelen akadályokra tekint a hatalom, amelyek a közjó megvalósításának útjában állnak.

Nem mond-e a fenti bekezdésnek ellent a nemzeti konzultációk és népszavazások gyakorlata? Ahogyan a fent idézett Müller maga is megfogalmazza: a populisták kezében a referendum nem a nyilvános vitát vagy deliberálicót szolgálja, hanem az egységesnek képzelt közakarat birtoklását igyekszik demonstrálni. Mégis, az eszközök hozzájárulnak a közbeszéd látszatának fenntartásához.

Összefoglalva tehát azt látjuk, hogy a mediatizált lehetőségstruktúrákat Magyarországon három illiberális fenyegetés sújtja: a média foglyul ejtése a média lehetőségstruktúrában, a jobboldali populizmus logikája a diszkurzív lehetőségstruktúrában és a pszeudo-szerveződés elkényelmesítő hatása a hálózatos lehetőségstruktúrában.

8. A szegénylegény három próbája

A magyar ellenzék előtt álló feladatok listája végtelen: ebben a pillanatban nem rendelkezik sem releváns szervezeti háttérrel, sem a stratégiai gondolkodás képességével, sem különösebb erőforrásokkal, sem azzal a „morális szerencsével”, amivel a rendszerváltás előtt a demokratikus ellenzék igen. Éppen ezért a teendők felsorolása itt lehetetlen.

De tudunk valamit mondani a médiához való viszonnyal kapcsolatban, ha eddigi kevés számú sikereit és számolatlan kudarcait megvizsgáljuk. Ez pedig így hangzik:

ahogyan az egyszeri szegénylegénynek a magyar népmesei hagyományban, úgy kell az ellenzéknek a három dimenzió mindegyikében kiállnia a próbát.

Ezek közül a legjelentősebb sikereket egyértelműen a hálózatos lehetőségstruktúrában érte el: sikeresen szervezett tömegtüntetéseket, amelyek, ha másra nem, közérzetünk pillanatnyi javítására elegendők voltak. De ezen túlmenően: indított olyan közösségi finanszírozású kampányokat, mint például a Magyar Kétfarkú Kutyapárt 2015-ös ellenplakát-kampánya, amelyek egyszerre voltak képesek arra, hogy megtörjék a hallgatás spirálját a kormány által dominált nyilvánosságban, és arra, hogy felvillantsanak egy alternatív víziót is, ahol a félelemre alapozó üzenetekkel szemben a humor és szatíra eszközei álltak.

Az ellenkampány ráadásul (és bizonyos értelemben az Együtt választás utáni adománygyűjtő akciója is, ahogyan a közösségileg finanszírozott Mérce online jelenléte is) modellértékűnek bizonyulhat arra vonatkozóan, hogyan lehet kollektív cselekvési problémákat megközelíteni részvételi, innovatív eszközökkel a magyar társadalomban.

Nem mellesleg, az ilyen kampányok arra is mintául szolgálhatnak, hogyan fordítható le az online cselekvés utcai jelenlétre: a kampány eredményeképp a kormány mintegy 1000 plakátjával szemben 930 ellenplakát állt országszerte. A Kutyapárt és a tüntetésszervezők hálózatok segítségével elért sikerei azonban az ilyen formák korlátaira is rámutatnak. Hiába állja ki az ellenzék az első próbát, és képes taktikai innovációra a hálózatos lehetőségstruktúrában, ha a másik két dimenzióban nem sikerül eredményeket elérnie.

Ami ugyanis a diszkurzív lehetőségstruktúrát illeti, bár a Kétfarkú kampánya valóban a migrációról szóló közbeszéd részévé vált, soha nem fogalmazott meg érdemi, tartalmi, radikális kritikát a kormány politikájával szemben. Hasonló kritikával nehezen lehetnének illethetők azok a menekülteknek segítő, önkéntesek tízezreit összegyűjtő csoportok, akik szintén a közösségi médiában szerveződtek meg: a humanitárius segítségnyújtás természetéből fakad a semlegesség elve, feladatuk elsősorban nem politikai.

Ugyanakkor a politikai ellenzék megbocsájthatatlan hibája, hogy nem ismerte fel, hogy a kormánnyal a napirend alakításában nem veheti fel a versenyt, és megbocsájthatatlan bűne, hogy a napirenden lévő legkiemelkedőbb témában nem tudott alternatív politikai véleményt és víziót megfogalmazni.

Mindez persze pusztán egy még mélyebb probléma, a gondolattalanság tünete. Ha a Fidesz narratívájáról kellene írnom itt, könnyű dolgom lenne: tudom, hogy a párt mit tart jónak és rossznak, mi a viszonyuk a társadalmi változásokhoz, az egyenlőtlenségekhez, nemi szerepekhez, valláshoz, Magyarországhoz. Álmunkból felriasztva is tudjuk, kik az ellenségek és kik a szövetségesek ebben a történetben.

Az ellenzék narratívájáról azonban ebben a pillanatban semmit nem tudnék mondani. A kampányban induló jelöltek katasztrofális szereplése millió oknak betudható, de azoknak a politikusoknak a szomorú látványa, akiknek minden pillanatban, minden egyes szerepléskor újra fel kell találniuk azt, hogy mit jelent ma Magyarországon a baloldaliság, jól mutatja, hogy nincs közösen elmondható történet, amit a választók figyelmébe ajánlhatnának. Ráadásul, ahogyan Drew Westen megfogalmazza: ha ez a történet nem idegeníti el a választók egyharmadát, valószínűleg nem lesz jó politikai történet^[8]. A baloldal kilúgozott, üres, semmitmondó üzeneteivel azonban vitatkozni sem lehetett az elmúlt hónapokban. Magára valamit adó párt ellenzékben nem kampányolhat azzal 2018-ban, hogy legyen Karácsony.

Még ha ezt a második, diszkurzív próbát ki is állná az ellenzék, a média foglyul ejtése olyan helyzet elé állítja azonban, aminek megválaszolásához kevés a jó szándék és stratégikus gondolkodás. Arra az elsöprő dominanciára, amire a média lehetőségstruktúrában a Fidesz szert tett, strukturális válaszok kellenek, befektetők, hosszú távon tervezők, vásárlók, akik fenntartanak független médiatermékeket.

Ugyanakkor, bár a state capture jelentőségét eltúlozni nem lehet, abba a hibába sem eshetünk, hogy az ellenzék összes kudarcáért a kormányzati médiadominanciát tesszük felelőssé.

Ahogyan fentebb írtam, bár a szűken fogyasztók alapvetően televízió-orientáltak, egyáltalán nem törvényszerű, hogy ez az orientáció közszolgálati média-hűséget kell hogy jelentsen. A választás előtt a magyarok nagy része hallott az Elios-ügyről, ideig-óráig még vannak nem kormánypárti televíziók

Egyszerű válaszok nincsenek.

Azoknak, akik azt gondolják, hogy a Facebook-forradalmárság akadálya a megújulásnak, tudniuk kell, hogy az elmúlt évek digitálisan születő mozgalmai gyakran hoztak létre hibrid (online és offline is működő), életképes szervezeteket.

Mindazoknak, akik a médiabuborékjainkból való kilépésben látják a kulcsot, tudniuk kell, hogy a konfrontáció gyakran újabb gyúanyaggá válhat a véleménypolarizáció számára: azaz korábbi álláspontjaikhoz való még merevebb ragaszkodást idézhet elő. A diskurzust illetően a napi tematizációs állóháborúk csak elfedik a valódi bajt: a politika tartalmi kiüresedését.

Az identitáskeresésre vonatkozó törekvések szomorú tünete, ahogyan a magyar újbaloldal friss politikai örökségünket, a rendszerváltás értékrendjét és eseménytörténetét differenciálatlanul, a jobboldallal kéz a kézben, ám annál nagyobb hévvel utasítja el. A politikamentes pszeudo-ellenzékiség pedig még hosszú ideig a könnyebben járható út lesz sokak számára.

Ami a média foglyul ejtését illeti: a médiahatások jóval bonyolultabban működnek, mint az „agyhalott” tézis képviselői gondolják: pusztán az átadott „objektív” információ mennyisége és minősége nem feltétlenül vezetne változáshoz. De még ha így is lenne, az erre a problémára adott jószándékú válaszoknak, a közösségi finanszírozású ötleteknek számolniuk kell tevékenységük hihetetlen korlátos voltával.

Öröm az ürömben, hogy a harmadik bukást követően a feladat is újrafogalmazandó, ahogyan azt Lakner Zoltán leírta pontos írásában: egyelőre a kisebbségi közösség egyben tartása is éppen elég nagy feladat a továbblépéshez.