„Én az elmúlt hat évben beletettem a minisztériumi munkába, amit tudok, így ezt nem akarom folytatni.”

Munkájának ezen szerény, velős összegzésével Balog Zoltán bejelentette, amit már  korábban is sutyorogtak, hogy nem ő lesz az emberi erőforrások minisztere a jövőben.

Balog elmondása szerint ő már korábban is elégedetlen volt azzal, hogy egy ilyen gigantikusra felduzzasztott minisztériumot kell igazgatnia, így mivel a miniszterelnök tartani akarja magát a struktúrához, ő inkább távozik.

Kevés kártékonyabb minisztere volt az Orbán-kormányoknak, mint Balog – és ezt túlzás nélkül, tiszta szívemből ki merem jelenteni.

Az emberi erőforrások minisztereként számtalan olyan területet felügyelt, amelyek Magyarország társadalmának jólétéért, jövőjéért hivatottak felelni.

2012-ben ült bele a miniszteri székbe, hogy egyszerre egyengesse oktatás, egészségügy, szociális szféra, egyházak, civil szervezetek, nemzetiségek, sport és család, kultúra és európai fejlesztéspolitika irányvonalait.

Nincs ma ezek közt az ágazatok közt egyetlen egy sem, amelyik rendben lenne.

Az oktatás ügyét talán nem is kell túlragozni, az úgy, ahogy van, egy sokéves tragédia, csak egyetlen dolgot emelnék ki: hogy az ámokfutás mellett, ami központosította, kiéheztette és túlterhelte a rendszert (és benne diákot, szülőt, pedagógust), Balog személyesen is harcot vívott azért, hogy a szegregáció, mint olyan, még inkább bebetonozódjon, elvágva ezzel hátrányos helyzetű gyerekek, fiatalok esélyét a jobb életre.

És ez a hozzáállás gyakorlatilag minden, az irányítása alatt álló ágazat esetében hasonló volt. Ha már itt tartunk: a nemzetiségi kérdésekért felelős miniszter lamentált már azon, hogy a romák (igaz, a külhoniak) vajon tehertételnek számítanak-e vagy sem.

Az egészségügy tragédiáiról megannyi lerohadt kórház, halálozási statisztika és elvándorló orvos, a szociális szféra nehézségeiről a mélyszegénységben és a létminimum peremén élők egyre növekvő száma és a védőháló totális elsorvasztása mindennél szemléletesebben mesél.

A sport ugyebár sikerágazat: sikeresen szórtak milliárdokat felesleges stadionokra, sportcsarnokokra, miközben sporteredményeink nem igazolják ezt a pöffeszkedő hozzáállást, de a magyar társadalom egészségügyi állapota bőven nem igazolja, hogy bármit is profitáltunk volna ebből a sok fejlesztésből. Látványból jutott bőven, a nép érdekeit szolgáló sportintézkedésekből annál kevesebb.

A családpolitika megbukott, akárhogy is nézzük a demográfiai statisztikákat, nincs itt kedve az embernek szülni sem.

Az egyházak (ami igazán Balog terepe lenne, ugyebár) közül is csak az államnak tetszők maradhatnak talpon, a kultúra területén tort ül már a hozzá nem értés, vagy még inkább a dilettantizmus – forrásmegvonásokkal a nem kormánypárti, és pénzszórással a kormánybarát intézmények és művészeti ágak felé.

A civil szervezetekről mit is mondhatnánk? Törvényekkel lehetetleníti el őket a kormány, miközben utolsó vérükig igyekeznek ellátni azt a feladatot, amit egyébként az államnak, azon belül is az Emberi Erőforrások Minisztériumának kellett volna végeznie. Szép munka, igaz?

És mindeközben Balog bujkált. Nem válaszolt nem kormánybarát újságírók kérdéseire, nem volt hajlandó a munkáját ért kritikákra reagálni sem, nem hallgatta meg a hozzáértők javaslatait, letagadta a gyermekszegénységet, nem hallott tanárhiányról,  elégedett volt a szociális ágazatban dolgozók körülményeivel, hibáztatta az egészségügy helyzetéért a szegényeket és a cigányokat, de letagadta, hogy abban kormánynak bármi szerepe lenne – és persze bazsalyogva került ki minden olyan egyeztetési lehetőséget, ahol szembesíthették volna szervilis hozzáállásával. Néha kivezényeltek mellé néhány gyereket, hogy esőben átadjanak egy még sokáig el nem készülő objektumot.

Balog Zoltánnak nagyon nagy felelősség volt a kezében: a társadalom legelnyomottabb rétegeit, szegénységben élőket, gyerekeket, betegeket, időseket bíztak a gondjaira.

A kezébe adott felelősséget elherdálta, a bizalomra semmivel sem szolgált rá, a nép érdekeit nem képviselte.

Hat éves munkája azonban még hosszú ideig elkísér bennünket. Csak hogy egy példát mondjak: a károk, amiket az oktatás területén Balog irányítása alatt az államtitkárság okozott, már most fiatalok ezreinek az jövőjét vették el. Nekik ezt már senki se adja vissza. És igen, Balog felügyelete alatt minden államtitkárság okozott maradandó károkat – amelyeket az egész társadalom, rengeteg különböző formában tapasztal meg, és nyög majd a jövőben is.

Távozása legfeljebb annyi aggodalmat hagy maga után: ha ezt a bürokratikus szörnyeteget, amit minisztériumnak neveznek, ő így volt képes igazgatni, örököse – legyen bárki is – vajon mit kezd majd vele?