Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem tanultuk meg, hogy az együttműködésnek ereje van

Legutóbb a 3-as metró akadálymentesítése mozgósított az öt éve létrejött Rehab Critical Mass, amelynek idei felvonulása ősszel várható. A szervezet egyik vezetőjét, Surányi Juditot kérdeztük sikerekről, nehézségekről, civil stratégiákról.

Márciusra terveztétek a Rehab Critical Mass ötödik felvonulását, de végül elhalasztottátok, miért?

– Eredetileg úgy gondoltuk, hogy mindenképpen a választások előtt kerüljön sor a felvonulásra, mert ez nagyszerű alkalom a nyomásgyakorlásra. Az idei kiemelt témánk a 3-as metró akadálymentesítése, ami sok érintett szervezet számára végre egy nyerhető ügynek tűnik. A mi mozgalmunk számára azért is annyira fontos, mert teljes működésünknek a lényege: az összefogás szorgalmazása. Amikor megálmodtuk ezt a mozgalmat, abból indultunk ki, hogy itt van lehetőség egy nagyívű összefogásra, hiszen minden családban van érintett. Így világnézeti, politikai, vallási vagy bármilyen más szempontból különböző emberek között is létrejöhet a szolidaritás. Mi azóta is ezt próbáljuk kiépíteni, ami sokkal-sokkal nehezebb, mint gondoltuk volna, de a 3-as metróval kapcsolatban más lakossági csoportok – babakocsisok, idősek – érintettsége miatt is adott a szélesebb összefogás lehetősége. Ugyanakkor nagyon nehéz látni, melyek a konkrét vállalások a metró akadálymentesítésével kapcsolatban, és a velünk együttműködő szervezetek, és érintett aktivistáink jelezték, hogy a márciusi időpont túl korai a hideg miatt, és a hosszú hétvége sem ideális. Ezért arra gondoltunk, hogy ősz elejére halasztjuk a felvonulást, azt remélve, hogy addig is újabb és újabb szervezetek csatlakoznak az összefogáshoz.

Hogy áll most a hármas metró megállóinak akadálymentesítése?

– Számunkra nagyon pozitív fejlemény, hogy az általunk kezdeményezett akció mögé végre több mint 28 szakmai, érdekvédelmi szervezet állt be. Nagyon látványos demonstráció volt egyszerre ennyi kerekesszékes egy metró állomáson.

 

2017. november 20-án az RCM kezdeményezésére 28 szervezet csatlakozott a 3-as metró akadálymentesítéséért rendezett demóhoz. Fotó: RCM

Nyilván nemcsak ennek köszönhető, hogy ez a téma napirenden maradt, de részünk lehetett abban, hogy a politikusok is jobban odafigyeltek erre az ügyre. A legnagyobb magyarországi szervezet, a MEOSZ már korábban is folytatott tárgyalásokat, és az akciónk másnapján jelentette be az aláírásgyűjtést az MSZP, illetve Lázár János, Tarlós István is jelezték, hogy egyeztetnek, próbálnak forrásokat találni.

Azóta azonban nagyon nehéz kideríteni, mi is a valós helyzet, a szerződés egyelőre nincs aláírva, az egyeztetés kevéssé nyilvános, és tartunk tőle, hogy a választások után ezek az ígéretek majd elfelejtődnek.

Azt is mi vetettük fel elsőként, hogy fontos szempontokat nem emeltek be a tervezésbe, például nincs tanulmány arról, hogy hol vannak olyan intézmények vagy területek, ahol sok az érintett, ezért az akadálymentesítés különösen fontos. Így például az egyik ma is bizonytalan jövőjű megállónál, az Ecserinél van a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, ahova rengeteg érintett jár vagy ott dolgozik – sajnos ezek az alapvető szempontok nincsenek beépítve egy ilyen jellegű stratégiai beruházás esetén. Közben megy a huzavona és a maszatolás, ezért gondoljuk, hogy a választások után is szükség lehet a nyomásgyakorlásra, és újabb demonstrációk megszervezésére.

Hogy tervezitek a folytatást?

Az RCM „filozófiájából” az következik, hogy mi nem szeretnénk „asztalt csapkodni”, nem akarunk konfliktust, ugyanakkor polgári jogainkat maradéktalanul szeretnénk gyakorolni. Azt gondoljuk, hogy bizonyos ügyeket, amilyen pl. az akadálymentesítés vagy a fogyatékos emberek jogainak kérdése, pártpolitika mentesen mindenkinek képviselnie kell, és ebből a szempontból az is mindegy, hogy melyik párt van hatalmon. Fontos, hogy a főváros is felismerte, hogy felvonulásunk, amely a világon is egyedülálló, fontos esemény, és van mérhető kulturális, szociális hozadéka. Egyébként eddig is minimális forrásokkal, de eszmeiségét tekintve teljes mértékben támogatták az RCM-t, a 2. felvonulás fővédnöke a főpolgármester helyettes asszony volt. Mi azt szeretnénk, ha a 3-as metró teljes akadálymentesítését ünnepelhetnénk. Ugyanakkor, ha nincs szerződés, ha nem egyértelmű az állomások jövője, az nyilván módosítja majd a felvonulás tartalmát, és vannak további eszközeink is, amelyeket bevethetünk.

Hogyan látjátok a nyomásgyakorlásban a saját szerepeteket?

Mi nem vagyunk klasszikus érdekvédelmi szervezet. Olyannyira civilek vagyunk, hogy mindenki önkéntes alapon vesz részt a munkánkban, hiszünk egy ügyben, és ezért tesszük nap mint nap a dolgunkat, amiért nem kapunk fizetést, nincs irodánk, nincs infrastruktúránk pedig mindezek megléte nyilván növelné a hatékonyságunkat. Azt gondoljuk, hogy ha ezeket a kérdéseket, témákat felvetjük, segítjük beemelni a köztudatba, akkor egyrészt mindenkinek nyilvánvalóbb lesz, mennyire fontosak, másrészt az érintettek számára is könnyebb lesz előlépni.

Sőt sokakban csak így tudatosodik, hogy jár nekik is a lakhatás, a munka, a közlekedés, a szórakozás, jár az oktatás, az iskola akadálymentesítése. De egy ilyen konkrét, kézzel fogható ügy kapcsán, mint a 3-as metró, azt látjuk, hogy ez egy nagyon ingoványos terület: a szakmai szervezetek félnek, és a civil kurázsit civilként felvállalni nem egyértelmű. És ahogy már említettem, sokkal nehezebb létrehozni a teljes összefogást, ami szerintünk nagyon fontos lenne. Akad nagyon sok szervezet, de azt, hogy az együttműködés ereje milyen jelentőséggel bír, számomra érthetetlenül, nem sikerül egyértelművé tenni.

Általában a legtöbb szervezet ragaszkodik a saját politikai meccseihez vagy egyéni stratégiáihoz, erre szocializálódtunk sajnos. Viszont a 3-as metró ügyében túlléphetnénk ezen: február 12-én tartottunk egy kerekasztalt, amelyen 12 szervezet vett részt, és mindannyian egyetértünk abban, hogy elfogadhatatlan, hogy ne legyen akadálymentesítés a felújítás során.

Március 15-re videót forgattatok arról a 12 pontról, ami összefoglalja, hogyan kellene működnie egy valóban demokratikus, a fogyatékos embereknek is egyenlő esélyeket nyújtó társadalomnak: Legyen béke, szabadság és esélyegyenlőség! Hogyan lehetne megvalósítani ezt a nagyszabású projektet?

Ez a 12 pont tulajdonképpen ugyanaz mint legelső deklarációnk, „Elvárjuk” kiáltványunk. Régóta szeretnénk ezt a nehezebben érthető, szakmai szöveget, amelyet már petíció formájában több mint négyezren aláírtak, „beemelni a mainstreambe, a köztudatba”. Korábban készítettünk piktogramokat, most pedig ezzel a videóval szerettük volna láthatóvá tenni, melyek is a magyar nemzet alapvető elvárásai.


A fogyatékos emberek jelentős része nem is tudja, hogy milyen jogai vannak, hogy jól érezhetik magukat a köztérben is. Erről szól a felvonulásunk, hogy egy napra átérezzék ezt, de a célunk az, hogy evidencia legyen: ez mindennap jár. Ez is egy olyan projekt, amelynek alapja a kreativitás, mert azt gondoljuk, hogy ez segít közös nevezőre hozni, és előmozdítja a proaktivitást. Ezért szervezünk filmklubot is; a művészeti, kreatív akciók nemcsak a társadalom érzékenyítésében segítenek, hanem arra is rámutatnak, hogy ha kicsit másképp is, de mindenki lehet hasznos és kreatív tagja a teljes társadalomnak. Ennek a márciusi videóklipnek a nyersanyagát egy érintett, Tunyogi Imi írta, mi  pedig csak segítettünk abban, hogy létrejöhessenek ezek a kisfilmek, hogy megszólalhasson ez a szöveg.

Az elmúlt öt évben érzékeltetek-e valamilyen változást az intézményes szereplők vagy akár a társadalom viszonyulásában a fogyatékosság kérdéséhez?

A világ is változik, de az, hogy a médiában megjelenhet  pozitív kép is, és nem csak tragikus esetként, teherként találkozunk a fogyatékossággal, abban azt gondolom, hogy a Rehab Critical Massnek nagyon nagy szerepe van. A segélyek, a leragasztott szemüvegek és segédeszközök helyett ma már terjedőben van, hogy értékként, értékteremtőként tekintsünk ezekre az emberekre. Ezt a folyamatot nem mi indítottuk be, de hatalmas lendületet adtunk neki.

Kölcsönhatásokról, egymásra irányultságokról van szó: ha egy gyerek jobban érzi magát a bőrében, ha az édesanyja el tud vele együtt menni vásárolni, ha nem ciki, ha nem kínos, hogy a gyerek másképp viselkedik, mint ahogy megszoktuk, és a többiek segítőleg, megértően, nyitottabban fordulnak felé, ha minél többen felismerik ennek a fontosságát, az hat a politikusokra is.

Persze még ma is borzasztó a tudatlanság, és a változás nagyon lassú, de gondoljunk bele, hogy sok-sok generáció úgy nevelődött fel mamutintézményekben, hogy azt sem tudták, hogy joguk van pelenkát kérni. A lakosság, ha úgy tetszik, a nemzet egy részét (a fogyatékosokat) sokáig magatehetetlenként kezeltük, érthető, hogy nagyon lassú a változás… Ezért egyszerre fontos az érzékenyítés és az érintettek bátorítása, hogy vállalják magukat, mozduljanak ki, és lépjenek fel a jogaikért.

A fotó a 2017. november 20-ai akción készült. Forrás: RCM

Sürgős lenne, hogy az élet minden területén tegyük fel a kérdést, hogyan viszonyulhatunk pozitívan, elfogadólag a fogyatékos emberek felé. A médiában például alapvetően fontos lenne, hogy a fogyatékos emberek is láthatóvá váljanak, például egy vak fiú is remekül el tudná mondani mondjuk az időjárás-jelentést, és a nézők is láthatnák, hogy mi mindenre képes, alkalmas, miközben sérült társai számára is megerősítésül szolgálhatna, hogy vállaljanak feladatokat. Egy másik példa, amit sokszor elmondok, a buszvezetőké: ha lennének találkozási pontok, és a sofőrök személyes kapcsolatba kerülhetnének mozgássérült emberekkel, akkor biztos kevesebb eséllyel csuknák rájuk az ajtót a megállóban. Erről szól az akkreditált kapcsolati akadálymentesítés néven futó érzékenyítő tréningünk, amelynek persze az is célja, hogy a közlekedési vállalat vezetői is értékként viszonyuljanak az esélyegyenlőség megvalósulásához, hogy ez legyen a norma a mindennapi működés során. Ilyen szemléletváltozásra van szükség szinte minden területen, amihez persze elengedhetetlen, hogy a különféle, érdekvédelmi szervezetek felismerjék: nem versenytársak vagyunk, nem kellene a versenylogikát követni, és hagyni, hogy az önérdekek fölülírják a közös ügyet.

Hogyan érzékelitek, mennyire fontosak ezek a kérdések a pártoknak?

A fogyatékosság kérdése tényleg pártfüggetlen lehetne, bár ez a mindennapokban nem mindig evidens – a mi tagságunk sem „egyvágású”, amit pl. akkor volt érdekes megtapasztalni, amikor a gój motorosok (akik között van olyan tag is, aki  baleset miatt közvetlenül is érintetté vál), felajánlották, hogy segítenek. Nekünk mindenki felé ugyanúgy kell képviselni a fogyatékosság kérdését, ami olykor azt is jelenti, hogy szólunk, ha egyáltalán nem veszik tekintetbe, mint pl. a norvég civil pályázatok kiírásainak keretében, ahol ez a hátrányos helyzetű csoport nem volt megjelölhető külön kategória kezdetben. Talán most egy példát emelnék ki, a Magyar Kétfarkú Kutyapártot, akik a mi tapasztalatunk szerint a legkomolyabban meghallották ezt az igényt, „sánta kutya” szekciót is alapítottak kezdeményezésünkre, és az ő Betyár alapjukból tudtuk megvalósítani a mostani rövidfilmjeinket.


Ugyanakkor mi nem tekintjük feladatunknak, hogy a pártok irányába direkt érdekképviseletet biztosítsunk, ezt számos szakmai és szervezet csinálja. Mi elsősorban a társadalom, a munkáltatók és az érintettek felé fordulunk, és rajtuk keresztül és velük együtt  szeretnénk megváltoztatni a politikusok hozzáállását is. Erről szólnak az olyan rendezvényeink, mint a kéthetente működő filmklubunk, az Ébredések Alapítvánnyal a Lelki Egészség Világnapja alkalmából rendezett Mentál Rehab eseményeink, a középiskolák bevonásával meghirdetett videopályázatunk vagy a Sorsok címen megrendezett irodalmi árverésünk. Rengeteg olyan terület van, ahol sürgős javulásra lenne szükség. Ilyen például a megfelelő oktatási körülmények megteremtése, a támogató, segítő szolgálatok rendszerének szélesítése, fejlesztése; a kitagolási program, a szakemberek jobb erkölcsi és anyagi megbecsülése… Mindehhez az első lépés, az akadálymentesítés a fejekben dől el.

Címlapkép: Szilágyi Lenke.
Olvass tovább!