A Fidesz polgárháborút szít, ellenségképet épít, hazugságokat terjeszt, magyart és magyart ugraszt össze. De nem csak saját táborában. A kormánypárt zseniálisan irányítja, dühíti és taszítja el az ellenzéki tábort is az ország másik részétől, hiszen tudja, csak közösen végezhetünk az oligarchák, hatalmasok rendszerével.

Most is azt láthatjuk, hogy a Soros-zsoldosozással, az ellenzéki anarchisták állítólagos támadásával, a választási csalásos hírekre való rájátszással (Patyis videó) nem csupán saját táborának alakít ki képet, hanem meghatározza az ellenzéki tematikát is. Tűpontosan.

Sokszor beszélünk a médiabuborékokról, arról, hogy ezek az igazsággal szemben jönnek létre, pedig a valóságban ezek pont úgy működnek, mint az igazságok. Kicsi saját igazságok, igazságrendszerek, amik aztán egyre nagyobbra és nagyobbra híznak. Olyan elszigetelt igazságrendszerek, amelyekből nincs kijárás, nincs átjárás a másik buborék-világba, és amelyek lehetetlenné teszik, hogy a nép közös értelmezést alkosson arról a helyzetről, amelyben él.

A Fidesznek nem csupán az az érdeke, hogy saját igazságot hozzon létre, hanem az is, hogy az ettől teljesen elvágólagos ellenzéki buborékot is minél nagyobbra növessze, miközben saját tábora számára egyetlen valós realitássá teszi a saját buborékban való létezését, és élhetetlennek mutatja az ezen kívüli világot.

Így lehetetlenül el a közös ország víziója.

Márpedig ellenzékből az a feladat, hogy ezen a két buborékon kívül létezzünk, hogy képesek legyünk a kormánypárti buborékba is be-be hatolni, megérteni és magunkévá tenni, miközben behatolunk az ellenzéki buborékba, megértjük és magunkévá tesszük azt is, hogy a kettőt egyesíthessük, egy jobb és közös ország reményében.

De minél inkább hisztérizálódik a közélet, minél inkább ellenségek lesznek a szembenálló felek, ez annál inkább lehetetlen lesz. Ezt kell megtörni, ezért kell kilépni a hisztérizált közéleti témákból, végrehajtani egyfajta kivonulást a napi botrányok hírörvényéből.

De a kérdés az, meg lehet-e ezt tenni a saját igazságunk feladása nélkül? Lehet-e a humánum alapvetéseit feladva nem szembeszállni a dehumanizáló migránsozással?

Magára lehet-e hagyni a Soros-listára felkerülő „zsoldosokat”, védelem és segítség, a lehető leghangosabb nyilvános erkölcsi támogatás nélkül, amikor őket a hatalom valóban fenyegeti?

Lehet-e nem beszélni választási csalásokról, amikor tudjuk, nem volt teljesen tiszta ez a választás?

A kérdés az, mennyire áldozható fel a saját igazságunk, mennyit kell feladni belőle azért, hogy létrehozzuk a közös igazságot. Van-e egyáltalán olyan áldozat, ami elfogadható? Sőt, létre lehet-e egyáltalán hozni még ezt a közös igazságot, vagy ezt már csak egy nagy kataklizma hozhatja össze a fejünk és az életünk felett, és csak reménykedhetünk, hogy nem törli el azt is, amibe ma még kapaszkodhatunk?