Van egy kérdés, ami sokunkat személyesen is foglalkoztat már több mint nyolc éve, s amit elméletileg sem könnyű megválaszolni, pedig nagyon sok múlik rajta: nem csak a körülöttünk, velünk történő események megértése, hanem az is, hogy mi a teendőnk. Ez pedig az a kérdés, hogy létezik-e és ha igen, átléptük-e a demokráciát az autokráciától, a szabad és független Magyarországot a nyílt zsarnokságtól elválasztó határvonalat.

Hogy ez elméletileg miért nem könnyen megválaszolható kérdés, arra csak röviden szeretnék kitérni, de mindenképpen szükséges, mert valószínűleg mindannyiunkban ott munkálnak ezek a problémák, még ha esetleg nem is ugyanúgy fogalmaznánk meg őket.

Az egyik ok, amiért nem könnyű határvonalat húzni, az az, hogy korántsem biztos, hogy a kétféle politikai berendezkedés élesen elválik egymástól. A „szürke zóna” irodalmában ezért beszélnek hibridizációról, átmeneti formákról, hibás demokráciáról, választott autokráciáról, versengő autoriter rendszerekről stb. Ezek a fogalmak nem ugyanazt jelentik, de abban mind megegyeznek, hogy az átmenet inkább fokozati, mint éles vagy minőségi, s ezért fellelni sem könnyű.

A másik ok pedig az, hogy a demokráciák és az autokráciák nem feltétlenül egyféleképpen különbözhetnek egymástól: vélhetően egyik fogalom sem egydimenziós, hanem többféle szempont alapján vizsgálható, többféle mércével mérhető és az ezek alapján mutatkozó különbségek valójában nagyon változatos és egymástól változatos módon különböző politikai berendezkedéseket mutatnak. Egy választási rendszerét tekintve nem demokratikus rendszer másként nem demokratikus, mint egy szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségei miatt nem demokratikus rendszer vagy egy intézményesült korrupció magas szintje miatt nem demokratikus rendszer, s akkor még nem is beszéltünk arról, hogy maguk a demokráciák sem egyformák, s így más és más dolog fér bele egyik országban még, mint egy másikban.

Ezek azok a dolgok, amik miatt nagyon is érthető a zavarunk, amikor azt kérdezzük magunkban évek óta, hogy hol is tartunk, mi is ez az elviselhetetlen, ellenséges, korrupt hatalmi képződmény, amely egyre inkább rátelepszik az életünkre. És részben ez magyarázza azt is, hogy újra és újra azt érezzük, hogy na, most itt a határ, ha még ezt is megcsinálják, akkor nincs tovább, akkor ez már végképp nem demokrácia. Buta, túlzó retorikát használunk ilyenkor? Túldramatizáljuk a helyzetet? Nem feltétlenül. Újra és újra szembesülünk olyasmikkel, amiknek nem szabadna egy demokráciában megtörténnie, de közben nem tudhatjuk, mert valójában nincsenek világos kapaszkodók annak megítélésére, hogy hol is járunk a demokráciából az autokráciába vezető úton, ami ugyanis elsősorban nem széles, alaposan kitáblázott, 2X2 sávos autópálya, hanem egy szűk, nyomasztó labirintus.

De mégis, mit tudhatunk valójában, hogy állunk most?

Annak volt igaza, aki már 2010 előtt Orbán Viktor zsarnoki terveire riogatott minket? Vagy annak, aki 2010-ben a kétharmad láttán hőkölt hátra ijedten? Vagy annak, aki 2011 elejére kongatta meg a vészharangot, hogy kezd a demokráciát romboló intézkedések sora egy rendszerré összeállni?

Orbán Viktor illiberális államos beszéde, a médiatörvény, az új alkotmány, a választási törvény átírása, az AB gyengítése, a magánnyugdíj vagyon elvétele, az iskolaállamosítás, a Népszabadság bezárása, a megyei sajtó felvásárlása, a közmédia propagandagépezetté alakítása, a földek újraosztása, a Simicska-birodalom felépítése vagy a Mészáros-birodalmé és az azok által keltett felháborodás volt a „red line”?

Ezúton is szeretném megkövetni azokat, akik már idejekorán szóltak, én a későn ébredők közé tartoztam. Nem gondolom ugyan, hogy mindenben igazuk volt, de a lényeget illetően igen.

Mára világossá vált, hogy Magyarország egy – hogy finoman fogalmazzunk – hibrid rezsim. Valami, ami kétséget kizáróan nem demokrácia, de még nem is Kínát idéző autokrácia, hanem valami a kettő között. Abban biztos vagyok, hogy ez nem vasárnap dőlt el és nem is a közelmúltban. A kvótanépszavazás már olyan esemény volt, amilyent liberális demokráciákban nem rendeznek: kormány tárgyalási stratégiáját támogató, a kormányt támogató tömegeknél nagyobb tömegeket megmozgató, mindenféle kiegyensúlyozottságot nélkülözően megszervezett és lebonyolított, egy parlamenti választási kampány költéseit messze meghaladó összegből finanszírozott népszavazás az egy taxonómiai képtelenség, azonosíthatatlan politikai objektum.  De nem akarom azt mondani, hogy ez volt a „red line”. Nem, mert nem hiszem, hogy így lett volna. Azt tudom csak, hogy az már egy olyan esemény volt, egy olyan jelzés, amely már világosan megmutatta, hogy ez már egy ideje nem az.

Nem demokratikus eszközökkel megteremtett többség

Az április 8-i választások sokkja persze nagyon is érthető. Egyrészt, mert ez egy olyan pillanat volt, amikor még lehetett reménykedni, hiszen normális esetben egy választást el lehet veszíteni. Egy hibrid rezsimben is. (Hogy őszinte legyek, még egy autokráciában is előfordulhat, történelmi példák mutatják, hogy egy népszavazás kudarcba fullad. Igaz, minél autokratikusabb egy rendszer, annál kevesebbet igyekeznek bízni a véletlenre.) Nem kétlem, hogy sokan a Fideszben is féltek, hogy mi lesz (sőt, talán sokan reménykedtek is egy kétharmad alatti eredményben, hiszen ami jó a Főnöknek, az nem mindig jó a beosztottaknak). Másrészt azért, mert Budapesten egy plurális nyilvánosság létezik, ahol tömegesen lehetett találkozni olyanokkal, akik egyáltalán nem baloldaliak, mégis utálták a rezsimet és ezt ki is mondták. Nem egy szűk baloldali véleménybuborék kergette magát itt illúzióba, hanem Budapest, a jobboldali felső- és felsőközéposztály budai bástyáitól a pesti flaszter lakóin át a kertvárosi és lakótelepi részekig jelentős számban mozdult meg és mondott nemet a rezsimre. Innen is jöhetett a döbbenet, hiszen a kognitív disszonancia a – megalapozott – várakozások és az eredmények között valóban sokkoló volt.

De leginkább azért lehetett sokkoló, mert most láthattuk ilyen magas tétek mellett ennyire nyíltan működni egy hibrid rezsim félelmetes politikai gépezetét. A kiugróan magas kezdeti részvételi adatokról (amelyek mértéke messze nem indokolható a szokásos vidéki kistelepülési korai szavazási kedvvel) sokáig még azt lehetett hinni, hogy ellenzéki mobilizációra utalnak, de ma már elég nyilvánvalónak tűnik, hogy ennek a politikai gépezetnek a működésének volt az eredménye. Ez a politikai gépezet teremtett egy a megszokott Fidesz-tábort százezrekkel felülhaladó, a sokmilliárdos, szünet nélküli gyűlöletkampánnyal, a közmédia és a megyei sajtó propagandaeszközzé alakításával hangolt, a jelek szerint állami alkalmazottak igénybevételével is mozgatott szavazói tömeget. A jelek arra utalnak, hogy voltak kisebb-nagyobb szabálytalanságok is, ezek itt-ott számíthattak is, akárcsak a mesterségesen kreált és a jelek szerint a párt/állam által támogatott kamupártokra adott szavazatok is.

De a lényeg nem ez volt, hanem a kistelepüléseken a véleménypluralizmus mesterséges, az állami források becsatornázásával megtámogatott felszámolása, ezeknek a területeknek a hermetikus lezárása a nagyobb városokban termelődő hírek áramlása elől. Budapest nem az egyetlen elszigetelt plurális tér maradt az országban, de egyike a keveseknek és messze a legnagyobb. Ehhez jött még az ellenzéki pártok részben a Fidesz által mesterségesen gerjesztett szétaprózódása, belső konkurenciaharcai, fokozatos kivérzésük az elmúlt években, a választási rendszer gondosan kiszámított egyoldalúságai, torzításai és még több hasonló összetevő, amelyeknek köszönhetően

a rezsim elérte, hogy ne létezhessen valódi politikai verseny, a választók ne ismerhessék meg a valódi alternatívákat, hogy a választási eljárás minél átláthatatlanabb legyen és lehetőség szerint bármilyen eszközzel is, de minél több ember szavazzon rájuk.

Nem azt mondom, persze, hogy nincsenek őszinte, alaposan tájékozott, meggyőződéses hívei a Fidesznek, de azt hiszem, hogy a hibrid rezsim politikai gépezete az elképesztő erőforráskoncentrációnak köszönhetően egyszerűen eltaposta a valódi demokratikus alternatívákat, jóval a szavazás napja előtt, s ami ezen felül még aznap történt, az akkor is messze állt a demokrácia működésétől, ha az eljárási anomáliákon nem múlt túl sok szavazat.

Tudom, tudom, ezzel még nem mondtam meg, hol a határ a demokrácia és az autokrácia között. De éppen az a mondanivalóm lényege, hogy ez nem azért van, mintha nem tudnánk, hogy a határ melyik oldalán állunk, hanem azért, mert a határ, bár létezik, nem olyan, mint amilyennek elképzelnénk, s hogy alapjában véve csak utólag észlelhető. Most abban a sajátos és egyúttal sajnálatos helyzetben vagyunk, hogy vasárnap kapcsán nem kell mérlegelnünk, hogy ez volt-e a határ, akármekkora sokkot is jelentett sokaknak a felismerés és akármennyire rosszul éreztük is magunkat a történtek miatt.

Ez nem azért van, mintha vasárnap engedték volna le a rácsokat körénk, hanem azért, mert elkerülhetetlenül beléjük ütköztünk, miközben a rezsim leváltása felé igyekeztünk. Abba a rácsba, amit talán leginkább úgy lehetne hívni, hogy nem demokratikus eszközökkel megteremtett többségi akarat. Apologetikus szándékkal bizonyára lehetne példákra és analógiákra hivatkozni és amellett érvelni, hogy mindez nem is különbözik nagyon a demokráciák politikai gyakorlatában keletkező többségi akarattól. Ebben igazuk is lenne: egy autokrácia ugyanúgy politikai eszközökkel dolgozik, mint egy demokrácia és ugyanúgy a többség belenyugvásán alapul, mint egy demokrácia.

A különbség mégis sokat számít és egyúttal a politikai tennivalókat is kijelöli:

feladni semmiképp sem szabad, de tudni kell, hogy a dolgunk az, hogy egy hibrid rezsim viszonyai között küzdjünk és a nem demokratikus eszközökkel létrehozott többséget lebontsuk.

Ez még nem garantálja a sikert, mert a félelem a rezsimet szélsőséges válaszokra késztetheti, viszont más út nincs, és ha csak nem akarunk egy sötét és buta rezsim foglyai maradni, akkor ezt az utat kell járnunk: eltúlzott remények, illúziók nélkül, de a félelemnek sem engedve.

(Címoldali kép: Orbán Viktor facebook-oldala)