Jegyezzük meg jól Nagy Imre Attiláné nevét. Azért is, mert ő lett Érpatak első női polgármestere, de még ennél is fontosabb, hogy ő lett Érpatak polgármestere. 2018-ban. Két héttel az országgyűlési választások előtt.

Ha Márki-Zay Pétert piedesztálra emelte az ország azért, mert bevette Hódmezővásárhelyt, akkor Nagy Imre Attilánénak is jár minimum ugyanez a piedesztál – ha nem még magasabb. És ez nem afféle barokkos túlzás: Márki-Zay mögé felsorakozott a teljes ellenzék a szociktól a Jobbikig, egy vérprofi, többmilliós kampánnyal, aktivistákkal, országos sajtóval, meg amit akartok. Érpatak független polgármester-jelöltje ezek nélkül a földi hívságok nélkül is legyőzte Orosz Mihály Zoltánt. Fontos, hogy lássuk, értsük, hogy milyen reményt adhat ez a győzelem.

Érpatak neve évtizede fonódik össze a települést vezető Orosz Mihály Zoltán nevével, illetve az általa megalkotott érpataki modellével. Érpatak mára fogalom, a szélsőjobb számára, ahogy azt OMZ is mondta a vereséget követő videójában, „világítótorony”, a baloldali-liberális értékközösség számára pedig egy zárvány. Valami, amivel évek óta nem tudunk mit kezdeni, pedig tudjuk és látjuk, hogy hogyan működik.

Tárgyilagosan szemlélve elmondtunk már róla mindent, hogy mennyire veszélyes ez a fajta rendpárti, rombolókra és építőkre osztott társadalmi berendezkedés, ahol a megfélemlítés mindennapos élettapasztalat, ahol a leszakadó, elszegényedett rétegek újfeudális viszonyrendszerben szenvednek új uraik elnyomása alatt, és ahol ezek az urak gyakorlatilag bármiféle felügyelet és kontroll nélkül, lényegében szem elől rejtve végezhetnek mindenféle „társadalmi kísérleteket” a kiszolgáltatott magyar állampolgárok kontójára.

Érpatak egyszerre volt tünete egy rosszul működő demokratikus jogállamiságnak és segélykiáltása a hatalom által magukra hagyott, senki által nem képviselt rétegeknek.

Kétségtelen, hogy Orosz Mihály Zoltánt három alkalommal választották meg demokratikus úton a falu polgármesterének. Az is biztos, hogy a településen, amely teherként hordozta a munkaerőhiányba, az elszegényedésbe, a jövőkép nélküliségbe belefáradó lakosság minden türelmetlenségét és elkeseredettségét, több mint egy évtizeden keresztül gyakorlatilag háborítatlanul kísérletezhetett polgármesterként a saját lakosságával, olyan autoriter rendszert építve maga köré, ami sokáig megbonthatatlannak tűnt.

Az ígéret ugyanis csábító volt: rend, biztonság, nyugalom.

Megszámolni se tudnám, hányan írták már le, hogyan tolódnak a szélsőjobb karjába azok, akiknek a problémáira a (nem-)gondoskodó állam nem rezonál, vagy még inkább tetézi azokat. A probléma azonban az, hogy bár körülírni remekül körül tudjuk a jelenséget, lényegében tétlenül néztük (bár közben persze sápadoztunk), ahogy lezajlott újra a kétezres évek elejének Magyarországán.

És persze a folyamat kapott egy újabb lökést (egy sokadikat), amikor 2010 után a Fidesz-KDNP kormány meghirdette a közmunka-programot. Valós munkahelyteremtés helyett ugyanis így lehetőség nyílt arra, hogy az önkormányzatok, illetve a polgármesterek újabb függési viszonnyal tudják rövid pórázon tartani a munkanélküliségből kitörni jóformán képtelen tömegeket (miközben a szociális védőhálót gyakorlatilag felszámolták). Nehéz körülírni ennek a jelenségnek a lélektanilag kétségkívül pusztító voltát, ugyanis minden önkormányzat és minden polgármester más és más módon használta fel/ki az adódó lehetőséget. De az biztos, hogy maga a közmunka intézményesített formában adott lehetőséget arra, hogy a helyi hatalom érdemesekre és érdemtelenekre bontsa a közösséget, ezen belül pedig adjon és elvegyen, jó esetben legalább az emberség és a józan ész, rossz esetben pedig az önös érdek és a bírvágy által irányítva.

Megfoghatatlanná vált a rendszer, ami tökéletes táptalaja lett a leszakadó térségekben a radikálisabb eszmék hirdetőinek, így például Orosz Mihály Zoltánnak is, aki nem volt rest maga köré egy olyan települést építeni Érpatakon, amely kiszolgálja, féli és egyben legitimálja is a módszereit.

Az érpataki modell fogalom lett tehát, amelyet OMZ már országszerte oktat, ha hívják, akkor elmegy és szakért, tanácsokat ad, terjeszti tanait. És ne legyenek kétségeink: rengeteg olyan település van ma Magyarországon, ahol ilyen-olyan formában, de azonosulni tudnak ezzel a rendpártisággal, leginkább azért, mert a rendetlenség (vagyis a munkanélküliség, az elszegényedés, az oktatás silánysága, a szörnyű egészségügyi- és szociális helyzet, a létbizonytalanság, stb.) felszámolására maga az állam semmilyen értelmezhető megoldást nem kínált. Élni viszont valahogy mégiscsak kell…

A polgármesterek és beosztottjaik kezébe adták a közmunkát, mint eszközt, de hogy milyen gárdisták vonulnak az egyes településeken, ki, hol, milyen mélységig használja fel a jogállam adta kereteket – ezt már nem ellenőrzi a hatalom. Mindenki boldoguljon, ahogy tud.

Érpatak azonban tegnap ebből a szempontból mindenképpen történelmet írt. Orosz Mihály Zoltán tegnap vereséget szenvedett. Veresége pedig egyben előfutára lehet a radikális, rendpártiságot hirdető, elnyomó hatalom dominószerű bukásának is.

Ráadásul nem egyszerűen arról van szó, hogy az új polgármester, Nagy Imre Attiláné csaknem háromszor annyi szavazatot szerzett, mint OMZ. A településen 70 százalék feletti volt a részvételi arány is, ami szintén beszédes: Érpatak nem kért többet a rendpártiságból, a megosztottságból, a félelemkeltésből. De ne felejtsük el azt se: itt nem indult egymás sarkát taposva boldog-boldogtalan, egy kihívója volt a független Orosz Mihály Zoltánnak, a független Nagy Imre Attiláné, a kérdés pedig csak annyi volt, kér-e még Érpatak abból, amit OMZ felépített, avagy sem.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a körülmények nagyon nem voltak ideálisak, akkor még fontosabbá válik ez a győzelem. És nem csak azért, mert a független jelölt mögött nem toporgott ott az országos politika (magukra vannak ezek a nagypolitika számára értéktelen térségek hagyva, tisztán látszik ebből is), nyilvánosan legalábbis semmiképp. Hanem azért is, mert OMZ viszont teljes erőbedobással kampányolt, a naposcsibék osztogatásától a telefonos élő bejelentkezésekig széles repertoárral dolgozott, amibe ugyanúgy beletartozott a másik jelölt lejáratása, mint az újságírók vegzálása, a túlbuzgó rendteremtés (érdemes megnézni a videóit, milyen hangnemben beszél a helyi lakosokkal), és a saját eredmények fényezése.

Hogy magára a polgármester-választásra azért volt szükség, mert lényegében két éve képtelen a képviselő-testület együtt dolgozni a polgármesterrel, aki még rendesen elszámolni sem tud az önkormányzat pénzeivel – nos, ez a téma nem jelent meg OMZ kampányában, cserébe viszont számtalan lejárató anyagot publikált ellenfeleiről.

Mindez azonban a tényen nem változtat: Érpatakon ha valami, akkor a polgármester tevékenysége pont nem volt rendben, és ezt valószínűleg a helyi közösség még annál is sokkal húsbavágóbb módon érzékelte, mint amennyi ebből a külvilág felé kiszivárgott.

Az embereknek pedig egyszerűen elegük lett, és elmentek szavazni.

Éltek a demokratikus jogaikkal, és úgy döntöttek, hogy ezen jogukat felhasználva kitörnek az OMZ által teremtett fojtogató légkörből. Orosz Mihály Zoltán bukása pedig emblematikus győzelem is lehet a rendpártiságot hirdető, szélsőjobbos uradalmak felett.

Tiszavasvári, Gyöngyöspata, Ózd – és még sorolhatnánk… Jócskán akadnak még helyek, ahol nyíltan vagy burkoltan, de az érpataki modell mintájára, vagy legalábbis annak eszmerendszerét átvéve osztják meg a társadalmat.

Ha Nagy Imre Attiláné győzni tudott az érpataki modell bölcsőjében, annak egy lényegi tanulsága van: hogy nem lehet büntetlenül, a végtelenségig feszíteni a húrt. Az Orosz Mihály Zoltánhoz hasonló rendteremtőkről előbb-utóbb lehullik a máz, és kiderül, hogy csak egy megosztott közösséget képesek uralni, amelyet szándékosan gyengítenek el a végletekig.

Érpatak példája bizonyítja, hogy meg lehet fékezni ezt a folyamatot, a polgármesteri székbe senki sincs bebetonozva, az autoriter rendszerek is lebonthatóak. Nem lehet megfélemlítéssel, kizsigereléssel örökké uralkodni.

Bár sose gondoltam volna, hogy ezt a mondatot leírom, de azért álljon itt: Orosz Mihály Zoltánnak egy dologban igaza volt.

Érpatak valóban világítótorony.

Jó lenne, ha a fénye elérne minden olyan településre, ahol hasonló a helyzet, és megmutatná: a demokráciának pont az a lényege, hogy egyetlen szavazatunkkal is jobbá tudjuk tenni a minket körülvevő világot. Például azzal, hogy elhajtjuk vele az Orosz Mihály Zoltánokat a bús picsába. Ahová valók.