Ma nehéz átélni azt a korhangulatot, amely a világháborús vereség és az elbukott kommunista honvédő háború után, egy román katonák által nemrég még megszállt fővárosban uralkodhatott. Nemzeti önsorsrontó hangulat, aminek 98 évvel ezelőtt ezen a napon két kiváló szociáldemokrata újságíró is áldozatul esett.

Magyarország ötven évnyi dualista önámítás, sok évszázados Habsburg elnyomás után, 1918-ban nyerte vissza függetlenségét. Azonban a Népköztársaság (1918. október – 1919. március), majd a Tanácsköztársaság (1919. március – augusztus) egyaránt elbukott, mert a megszálló románok és a mögöttük álló antant abban voltak érdekeltek, hogy egy irányukba lojális és tartósan gyenge, a baloldali mozgalommal szemben viszont ellenálló rezsim kerüljön uralomra.

A nyugati hatalmak elsődleges célja ugyanis ebben az időszakban Szovjet-Oroszország elszigetelése volt.

Garami Ernő, a Károlyi-kormány antibolsevista szociáldemokrata minisztere, a Népszava korábbi főszerkesztője, aki márciusban elhagyta az országot, majd augusztusban visszatért, 1919 őszén a közállapotokat látva szomorúan döntött az ismételt emigráció mellett. Az országban egyre nyilvánvalóbb módon kapott teret a féktelen pusztítás, melynek

célja volt mindazok megfélemlítése és elpusztítása, akik szemben álltak az úri Magyarország világával. Politikai alapon a liberálisok és a baloldaliak, vallási alapon pedig a zsidók kerültek a fehérterror célkeresztjébe.

1919 őszére lényegében nem volt az országnak kormánya, az egyetlen számottevő fegyveres tényezőt Horthy Miklós tartotta kezében. A különítményesek hadseregnek nevezték ugyan magukat, de a tisztekből álló csoportok laza hálózata katonai alakultnak nem volt minősíthető. Fanatikus, kommunista- és zsidógyűlölettől fűtött szélsőségesek voltak, akik 1919 őszétől bestiális ámokfutásba kezdtek az ország egész területén.

Terrorkülönítmények lepték el a vidéket és az újkori magyar történelemben példátlan méretű bosszúhadjáratot indítottak. Hivatalosan a Tanácsköztársaság vörös terrorjára adott válaszról volt szó, a gyakorlatban azonban ez alapvetően antiszemita ámokfutás volt, amely a cári Oroszországban a világháború előtti II. Miklós cár által lelkesen támogatott „fekete százak” gyilkoláshullámához volt csak hasonlítható.

Az áldozatok számát megbecsülni is nehéz, de az biztos, hogy sok ezres nagyságrendről van szó, ráadásul a legtöbbször a Tanácsköztársasággal összefüggésbe sem hozható embereket öltek, gyakorta szándékosan provokálva pogromokat.

A Népköztársaság kikiáltásának évfordulóján, 1919. november 16-án, fehér lovon vonult be a fővárosba Horthy Miklós. Nem titkolta, hogy büntetni jött a pár hónappal korábban, Május 1-én „vörös rongyokba öltözött” fővárost, és a büntetés nem maradt el. Hónapokon át terrorizálták a budapestieket, jellemzően az itt élő zsidókat. Volt, akit a nyílt utcán lőttek fejbe, másokat, például egy kommunistasággal csak nehezen vádolható bankigazgatót kávéházi asztalánál szúrtak szíven.

Mindez nem az első pogromhullám volt Magyarországon, azonban olyan korábban nem fordult elő, hogy a zsidók üldözését a főhatalom képviselői kifejezetten ösztönözték.

Egyetlen ellenségük volt, a nemzetközi nyilvánosság, amely finnyázva ugyan, de hajlandónak mutatkozott elfogadni Horthyt, akinek kormányzói álmait a fehérterror brutalitásának és mértékének híre veszélybe sodorhatta volna. Az, aki nyilvánosságra merte hozni mindezen embertelenségeket, a fehérterror teljes gépezetével találta szembe magát.

Székházuk demonstratív kifosztása után példátlanul bátor tett volt a szociáldemokraták részéről, hogy felállították az SZDP jogvédő irodáját, ahol gyűjtötték és dokumentálták az antikommunista és antiszemita rémtetteket. Somogyi Béla, a Népszava felelős szerkesztője ennek a kiállásnak volt az egyik jelképe.

Somogyi és munkatársai  pontosan tudták, hogy milyen körülmények között kell dolgozzanak. Januárban Cservenka Miklóst, szociáldemokrata politikust, a panasziroda vezetőjét hurcolták el és ölték meg különítményesek. Somogyit lakásában is többször keresték, ezért a Rákóczi úton lévő Uránia panzióban béreltek szobát a számára, bízva abban, hogy a forgalmas belvárosban nem eshet bántódása.

Minden este lapzárta után valakinek kísérnie kellett a szerkesztőt, a sor a tragikus február 17-i estén a fiatal Szakasits Árpádra esett volna, azonban ő egyéb elfoglaltság miatt nem tudott menni, így Bacsó Béla jelentkezett a néhány száz méteres sétára.

A Conti utcai (mai Tolnai Lajos utca) szerkesztőségtől a Népszínház utcán keresztül sétáltak el a Blaha Lujza téren lévő Nemzeti Színház mellett, mely körül már hosszú ideje feltűnően körözött egy zárt felépítményű gépkocsi. A gépkocsiból kiszálló egyenruhások igazoltatást színlelve lefogták és az autóba tuszkolták az áldozatokat, majd Újpestre hajtottak, nekiütközve a városhatárban lévő vámhídnak, de mint később kiderült, több helyen igazolták is magukat az elkövetők.

Pontosan nem tudni, hogy mennyi ideig kínozták a gyilkosok áldozataikat. Somogyi Béla holttestét 19-én vetette fel a Duna. A dekektív-nyomozó rögzítette: „A hulla fején nagy seb, jobb szeme kiütve, nyakán szorosra húzott kötés, orrcsont betörve, a hullán ezen kívül még négy szúrt seb található.” Néhány nappal később előkerült Bacsó Béla holtteste is. Az áldozatokat nem csupán megölték, de értékeiket, órájukat, pénzüket, nyakláncukat is eltulajdonították.

A felháborodás annak ellenére is óriási volt, hogy az ilyen gyilkosságok napi rendszerességel megtörténtek az országban. A belügyminiszter azonnali eljárást ígért. Megtalálták az autót, amelyet az Ostenburg különítmény használt, monogramos zsebkendőt hagytak a helyszínen, több személyleírás is bizonyította, hogy az elkövetők megvannak, azonban ekkor az ügyet az eljáró rendőrhatóságtól átvette a katonai ügyészség, és majd 10 évig tartó huzavona után a vádlottakat felmentették azzal, hogy hazafias felbuzdulásból követték el tettüket.

Hamar fény derült arra is, hogy közvetlen felbujtóként jogosan lehet megnevezni Horthy Miklóst, aki a Népszava egy tényfeltáró írása miatt annyira felháborodott, hogy lényegében maga ösztönözte cselekvésre embereit.

A baloldali újságírók halála, azaz a nyilvánvaló terror sem volt képes megakadályozni, hogy Horthy kormányzóvá választassa önmagát és majd negyedszázadon át legyen vezetője az országnak. Szimbolikus, hogy diktatúrája kezdetekor két szociáldemokratát gyilkoltak meg és vetettek a Dunába, amikor pedig hatalma 1944 őszén véget ért, a nyilasok egy másik szociáldemokratával, Mónus Illéssel tették ugyanezt. Szomorú jelképek ezek a gyalázatos gyilkosságok, miként az is jelképszerű, hogy Mónus Illés halálakor Somogyi és Bacsó egyik gyilkosa, Kovarcz Emil már a nemzet totális mozgósításáért felelős miniszter volt.

Ma Somogyi Béla és Bacsó Béla – hasonlóan Frankel Leóhoz vagy Garami Ernőhöz – bűnösnek van nyílvánítva, mert a jobboldali történészek és jogászok szerint tevékenységük előkészítette a hazai kommunista diktatúrát. Nem tulajdonítanak jelentőséget annak, hogy Somogyi és Garami egyaránt markánsan antibolsevik nézeteket képviseltek, hasonlóan a szintén ugyanilyen minősítést kapó Mónus Illéshez. A BTK 333. parfagrafusa értelmében „bűneik” relativizálása három évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. Ezzel szemben a Horthy-rendszer gyilkosaira mindez nem vonatkozik, mert míg az egyik oldalon kommunista és szocialista rendszerek bűnei találhatóak kategóriaként, addig a másikon a kizárólag a német nácizmusra szűkíthető nemzeti szocializmuséi.

A jogalkotó tehát bőven adott teret arra, hogy a hazai szélsőjobb mozgalom büszkén emlékezhessen minden rémtettre, de a törvények fenyegetőek azok irányába, akik a jobboldali diktatúrák áldozataira emlékeznének.

Talán nem véletlen, hogy Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkolásának helyén ma már nincs valódi emlékmű, csupán egy málladozó, jeltelen obeliszk. Mindaz, ami ellen küzdöttek, pedig egyre büszkébben vállalt öröksége a hazai jobboldalnak. És így semmi meglepő nincs abban, hogy Bayer Zsolt büszkén írhatja le: Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben…