Anyának lenni néha olyan, mint újra a tornasorban állni. Újraélni, ki és hogy került a jobb angolos/matekos csoportba, hogy ki tanult/sportolt jobban. Nem csak a gyerekeket hasonlítgatjuk egyfolytában össze meglehetősen nevetséges szempontok alapján – pl. rajzolás, éneklés, kötélmászás, és ne feledkezzünk meg a „bezzeg az Irénke fia már 10 hónaposon járt, beszélt, és szobatiszta is volt” kommentekről sem – hanem az anyákat is.
Rengeteg népszerű írás kering mindenféle médiafelületen, közösségi oldalon, aminek a lényege: ha anya vagy, és véletlenül elszólnád magad, hogy egy gyerekről gondoskodni 0-24-ben nem mindig a világ legszuperebb dolga, akkor általában két tematika köré épül fel a kommentcunami, amit vagy szóban vagy írásban megkapnak az anyák.
Az egyik reakció, hogy nyilván nem szereted a gyereked, hiszen egy gyermekét szerető anya még a kakis pelenkának is örül, és vígan fütyörészve kel fel hajnali 4-kor megetetni kisbabáját. Elképesztően erőszakos dolog valakit ilyennel vádolni, és azzal bűntudatot kelteni benne, hogy ha az anyaság negatív oldaláról is szót ejt, akkor biztosan nem szereti a saját gyerekét. Nem csoda, hogy minden olyan írást vagy megjegyzést, ami az anyaság nehézségeiről szól, azzal kezdenek a nők, hogy persze, imádom a gyerekem. Mintha ezt bárkinek is bizonygatni kellene.
Csak sajnos az anyaság erről szól, a folyamatos bizonygatásról, bizonyítgatásról. Nem a gyereknek, hanem a társadalomnak. Hogy bezzeg én még ezt is meg tudom csinálni, mert bezzeg a férjem unokatesójának a menye is meg tudta. Ha pedig én bezzeg nem tudom megcsinálni, akkor nyilván velem van a baj.
Az önmagában nem elég, ha az anya a gyerek(ek)ről gondoskodik.
Kezdjük ott, hogy fogyjon le, mert egy anya az ne legyen igénytelen, meg ugye ha már nőnek született, az a minimum, hogy legyen vékony. Eltelt hat hét a szülés óta, mire vár? A Juli már a szülőszobáról kockahassal jött ki, mert a terhesség alatt is odafigyelt. Nincs ideje fogyózni? Ugyan már! Majd leteszi a gyereket a kiságyba, hogy aludjon, és akkor mindenre van idő, amíg alszik. Edzeni, főzni, zuhanyozni, házimunkát végezni, fodrászhoz, kozmetikushoz menni, esetleg még egy részmunkaidős állást is be lehet vállalni.
A te gyereked nem alszik? Bezzeg a Julié igen! Egy ekkora gyereknek úgyis csak aludni meg enni kéne. Három óránként. Hogy így nincs elég tejed? A Julié bezzeg csak anyatejes, szegény tápszeres babák csak elhíznak. Bezzeg a Julié nem, mert ő nem engedi, hogy zabáljon, evés után egyből leteszi, mert nem rontja el a sok cipeléssel. Bezzeg az ő gyereke jól eszik, jól alszik, mert úgy szoktatta, hagyta kicsit sírni, fejlődjön a tüdeje. Most van is ideje mindenre.
Mindenre ugye, ami lényeges: házimunka, szépítkezés, esetleg más típusú munka. Ja, mert önmagában egy még önállóan enni, aludni, tisztálkodni, beszélni, stb. képtelen kis emberről gondoskodni nyilván nem munka. Az csak valamilyen állapot, körülmény, amin felül kell emelkedni, mert bezzeg mások is azt csinálják. Itt nem csak arról van szó, hogy nyilván nincsenek bezzeganyák, mindenki megküzd a maga nehézségeivel – mint ahogy bármilyen más munkánál is.
Munka alatt nem valamilyen nem vágyott tevékenységre gondolok, de mivel ha az anyaságot, pontosabban magát a gondoskodást, amit az anyák nap mint nap végeznek, munkának nevezzük, sokan egyből eljutnak a fent említett „nem szereti a gyerekét” vádig. Pedig nem erről van szó:
az anya és a gyerek közötti viszonynak, szeretetnek nem az a fokmérője, hogy az anya mennyire képes elfojtani a hétköznapi gondoskodással, gondozással kapcsolatos fizikai és érzelmi nehézségeket. A gyerek és a hozzá kapcsolódó érzelmek nem egyenlőek a konkrét tevékenységekkel, amiket az anya végez.
Ilyenkor jön a másik tipikus reakció, hogy bezzeg a bányászoknak a bányában mennyivel nehezebb. Ezt általában már nem a szűk rokonság és a többi anya mondja, hanem jellemzően nem bányában dolgozó férfiak. Nem is ez a lényeg, hanem hogy olyan szempontból ez is félreértés, hogy annak elismerése, hogy a gondoskodás is munka, nem jelenti azt, hogy az anyák áldozatok, mártírok lennének, hogy nekik lenne a legrosszabb. Azt sem, hogy általában véve rossz nekik. Arról van szó, hogy a társadalom szerint amit ők nap mint nap csinálnak, az nem számít munkának, emiatt folyton bizonygatniuk kell, hogy hasznos dolgokat is végeznek, és bizonyítaniuk kell a saját hasznosságukat azzal, hogy a gondoskodásra nem megy el minden idejük.
Pedig ez nem jó. Nem jó az anyáknak, mert senkinek nem jó állandó bűntudatban élni, hogy nem tesznek eleget, nem elég hasznosak. Nem csak érzelmi kérdés ez, hanem anyagi is: elég megnézni, mekkora összeg a GYED és a GYES, milyen alacsony a családi pótlék és az ápolási díj, ha valaki például beteg gyerekéről gondoskodik. Ha a társadalom a gondoskodást annak tekintené, ami, akkor érne annyit anyagilag, mint egy átlagos munkabér.
Nem jó ez így a gyerekeknek sem. Ha az anyában azt az érzetet keltik, hogy önmagában a gyerekkel való kapcsolatot, kötődés kialakítását, az érzelmi-fizikai gondoskodást alá kell rendelni a „rendes” tevékenységeknek, akkor nyilván nem a gyerek és az anya igényei mentén alakul az életük, hanem az állandó hasznosságnövelés mentén. Egy önmagának a folyamatos kizsákmányolására kényszerített anya mintája nem szolgálja a gyerek érdekét, mint ahogy az az elv sem, hogy a gyereket már csecsemőkorban fegyelmezni kell, hogy ne okozzon sok gondot, ne legyen káros a valódi munkára nézve.
Nehéz dolog a bezzegezés, mert sokszor épp azok tartják fent, akik maguk is áldozatai voltak, vagy most is azok.
Nehéz dolog, mert a médiában közvetített kép a szépen berendezett, tiszta gyerekszobában boldogan alvó babákról, akiket boldogan nézeget egy jól fésült, tökéletesre sminkelt, tökéletes alakú anya, nagyon nincs összhangban a gyerekét felváltva szoptató és ringató, kócos, cicanadrágos anyával, aki ha esetleg le tudja tenni napközben aludni a gyerekét, akkor nem mosolyogva szemlélgeti, hanem gyorsan magába töm egy szendvicset. Egyszerűen nem látunk reális képet arról, milyen egy babáról gondoskodni, és emiatt bekapcsol a már iskolában belénk vert, és az egész társadalmat átitató versengő-összehasonlító mechanizmus.
Saját magad zsarnoka lehetsz a neoliberalizmus világában, írta Szabó Liza két napja a Mércén. Ennek a világnak részei az anyák is, de náluk ezt a működésmódot felerősíti, és az ez elleni védekezés hiányát nehezíti, hogy munkájukat, a gondoskodást otthon, a magánszférában végzik, ahol még annyi közösségi szolidaritás sem tud kialakulni, mint egy munkahelyen a munkatársak között.
Szerencsére a közösségi oldalakon vannak szolidáris hangok is, csak nyilván nehéz ezeket meghallani a bűntudatkeltő bezzeganyázások között. Vannak támogató csoportok, támogató oldalak. Könnyű lenne ezek után azt mondani, hogy ne legyünk tovább a saját zsarnokaink, keressük meg ezeket a hangokat, de ez nyilván nem ilyen egyszerű. A bezzegezés elől sajnos nem lehet egyszerűen elmenekülni, de már az is elképesztően megerősítő tud lenni, ha felismerjük a bűntudatkeltést, önkizsákmányolást, az elismerés hiányát emögött, és legalább tudatosíthatjuk magunkban, hogy a hiba nem bennünk és nem a bezzeganyákban van.
