Ritkán emlegetett név az övé, a költőé, kit többszörösen próbált elpusztítani a történelem vihara. Zsigmond Ede 1916. május 18-án született egy Pesterzsébeti proletárcsaládba, és mindössze 28 évesen, 1944-ben nyoma veszett a keleti fronton. Életében egyetlen kötetét tudta kiadatni, azt is önerőből, kis példányszámban. A 80 éve, 1938-ban megjelent kötet az Elszántan és szelíden címet viselte. Lényét áthatotta az egyetlen kötetében helyet foglaló ars poetica kettőssége, az elszántság és szelídség. És bár sok gondot hintett közé az élet, nem ijesztették félelmes hadak.

Versei, prózái és cikkei megérdemlik a gyűjtést és közlést, itt azonban én is csak egy válogatásra szorítkozhatom verseiből, melyek az emberségért, a szabadságért, egyenlőségért és az életért szóltak.

Álljon a rövid ismertetés mögött néhány általam válogatott verse, hogy erőt merítve aztán a mi lelkünk se legyen e fergetegben puhán hajlékony, gyáván hallgatag; mert életünkre – kevesen vagyunk! – szükség van nagyon. Elpusztulunk ha kell, de majd csak büszke szívvel megküzdött viadalon.

Zsigmond Edét diplomás embernek szánták szülei, és a Weiss Manfréd Művekben dolgozó családja mindent meg is tett, akárcsak a kis Edus, hogy ő kitörjön az erzsébeti proletársorból. Be is jutott az ELTE (akkor még Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem) bölcsészkarára magyar-német szakosként, azonban tanárként sosem helyezkedhetett el a zsidótörvények miatt. Végül a Népszavánál kapott helyet külsős munkatársként, továbbá segítették útján az egyetemen megismert szociáldemokrata és kommunista pártbéli barátok, ismerősök is, mint Ságvári Endre vagy Aczél György.

Zsigmond Ede elszánt, de szelíd küzdelemre hívott mindenkit 1938-as kötetével, huszonkét évesen.

E kötetből dedikált tiszteletpéldányokkal rendelkezett Szabó Lőrinc és Szerb Antal is. De nem csak szavakban volt erős, gyakorlatban is. Előadásokat tartott munkásotthonokban, szakszervezeti gyűléseken (például a Vasas székházban is), és ezekben a korai években már egy asztalnál ült – többek között – Radnóti Miklóssal, Benedek Marcellel, Vas Istvánnal is. Valószínűleg ő volt a legfiatalabb költő, akit Illyés Gyula a Magyar Csillagban közölt és titkára volt a Vajda János Társaságnak.

Viszont elsők között tapasztalhatta meg a fasiszta rendszer borzalmait is, nem volt elég, hogy a zsidótörvényekkel gúzsba kötötték életét, családját több tízezer emberrel együtt az 1941-es az idegenrendészeti eljárás során (sic!) elhurcolták otthonról, és tömegsírba lőtték Kamjanec-Pogyilszkijnél. Ezekben a hónapokban Zsigmond a Mezőkovácsházán, Salamon Jenő kocsmájában, a padlásfeljáró mögött kialakított zugban bujkált, és így sikeresen elkerülte a deportálást.

A traumáról, melyet családja elvesztése okozott, több versben is megemlékezett a hátramaradó nem egész 3 évében – ezek közül a Nem engedték… című alább megtalálható.

Utolsó éveiben a Bajza utca 47 szám alatt lakott feleségével, házasságáról továbbiak közlésére hiányos információk okán és személyiségi okokból nincs lehetőségem. 1943-ban hívták be munkaszolgálatosnak, utolsó versét 1944-es eltűnése előtt, Adj erőt! címmel még eljuttatta Komlós Aladár barátjának.

Meggyilkolásával azonban nem sikerült őt végérvényesen elpusztítani.

Utolsó versét sok kéziratban maradt vagy pusztán folyóiratban közölt versével együtt 1961-ben adták ki a Szépirodalmi Könyvkiadónál, az egyetlen kötetével azonos címen. 1966-ban barátai és tisztelői emléktáblát avattak korábbi lakhelyén, ezt azonban a rendszerváltás idején pusztította(k) el ismeretlen tettes(ek). Azóta sem restaurálták, ahogyan emlékezetét sem ápolják, leszámítva egy-egy ritkás publikációt gyűjteményes folyóiratokban.

Versei, prózái és cikkei azonban megérdemlik a gyűjtést és közlést, itt azonban én is csak egy válogatásra szorítkozhatom verseiből, melyek az emberségért, a szabadságért, egyenlőségért és az életért, még akkor is, mikor csönddé fagy a zsivaj. Álljon itt néhány általam válogatott verse, hogy erőt merítve aztán a mi lelkünk se legyen e fergetegben puhán hajlékony, gyáván hallgatag; mert életünkre – kevesen vagyunk! – szükség van nagyon. Elpusztulunk ha kell, de majd csak büszke szívvel megküzdött viadalon.

Elszántan és szelíden

Be jó, pajtás, hogy ránkszakadt az este,
s a többiek most másutt kóborolnak, 
itt sötét lombok karjaibe veszve
pihen a hang, lágy ágya van a szónak.
Be jó, pajtás, hogy egyedülmaradtunk
alvó madarak, csillagok között,
friss fű ropog és csikorog alattunk, 
s a köznapon igába költözött 

testünk–lelkünk most vígan ünnepelhet,
egyenesítve görbülő gerincét.
Nézd csak: a hold kis felhőket terelget,
lámpása sárga fényinél tekints szét:
lassan vonul a nyáj az égi réten, 
a juhok gyapján csillan az ezüst…
Felnézünk rájuk és a messzeségben
a távolsággal hunyorogva küzd

itt–ott néhány kis csillag is, egy távol
világ fiának szép kerek szeme. 
Fáraszt és bágyaszt ez a magasságból 
ránkhulló szépség. Jer. lefekszem e 
zöld bársonnyal borított puha ágyra, 
és hallgatom az élő föld zajos 
álmának félelmetes dobogásba
olvadt sokféle hangját. Zavaros

világunk rejtett titkai ilyenkor 
feltápászkodnak, élednek szivemben, 
s a lét csodáján tul, a mord jelenkor
sívár és barbár képe élesebben 
tűnik elém. Te nem érzel ilyesmit?
Lásd, most is látom hirhedt zsarnokok
arcát, mely néha épp úgy felkeres, mint 
kisgyermeké, ki kenyérért zokog

az utcán. Nézd amott meg hosszú sorban
legények menetelnek, trágár és gonosz 
beszédük harsog, s egy tömött csoportban
tíz hős – szakállas, vén zsidót pofoz.
Egy erkélyről ott, ismeretlen nyelven
kis ember ordít. Sokezres tömeg 
őrjöngve tapsol néki minden percben,
bár egyetlen szavát sem érti meg. 

Nem folytatom, hisz ismered, barátom,
te is a csatornáknak szennyesét, 
amely már áttört minden régi gáton,
és amelytől már a tudomány se véd
meg minket, s a költő is tehetetlen,
szavára egy–két kegyes fül figyel,
s nem lepné meg, nem érné készületlen
a vészriadó: menekülni kell. 

E megzavart és őrült Európa
hajszája – érzem – lassan rámterül,
cintányér hangja riaszt indulóra, 
gonosz máglyákat használ tűzhelyül
a bomlott agyú tömegszörnyeteg 
és kéjelegve rombol, fojtogat,
a ragályos kór hirtelen beteg,
zárt intézetté tett országokat, 

és egyre újabb áldozatra vágyik. 
S mi, kiket ez átkos, ronda kor
gorombán előráncigált egy másik
csöndes világból, hol nem szónokol
a bűzos lehelletű vérszomjúság,
de hol szépség és tisztaság az Isten,
mi csöndben nézzük most az ördög jussát:
e világot, – elszántan és szelíden.

Elszántan és szelíden nézzük őket.
Elszánásunk mindeddig csak szelíd, 
fehér zászlóként békét adva lengett
versenyt a törtető szelekkel itt. 
De most más lesz: keményebb, törhetetlen,
és nem ijesztik félelmes hadak,
a mi lelkünk sem lesz e fergetegben
puhán hajlékony, gyáván hallgatag. 

Szelídségünk majd nemcsak régi vétek
fölött ad olcsón bűnbocsánatot,
nem leszek többé jámbor, bárgyu lélek, 
ki mindenkinek szelíd szót adott, 
símogatást, – de ütés sohasem jött
kezéből, inkább hagyta, hogy a kard 
húsába vájjon, mert megütni élőt
nem tudott, nem mert és nem is akart. 

Ennek már vége: Mert az életünkre
– kevesen vagyunk! – szükség van nagyon. 
Elpusztulunk ha kell, de majd csak büszke
szívvel megküzdött viadalon. 
Szelíden valljuk: szent, szent, szent a béke
és nincs iszonyúbb látvány, mint a vér, – 
de elszántan valljuk: az élet éke 
a szabadság, s e nélkül mit sem ér

csupasz, keserves, fáradt földi létünk. 
– Mert nézd csak pajtás: hiába a szép
erdős vidék itt, és hiába nézünk
a csillogó ég magasába szét,
ha ránkzúdulnak a földi gondok, árnyak,
s nem engedik, hogy nyugalmunk legyen.
– Jer, menjünk most, a többiek már várnak,
tábortüzük már ott ég a hegyen.

(1938)

Nem engedték…

Nem engedték hogy megcsókoljam,
mikor hosszú útjára indult,
s most nem tudom már azt sem, hol van,
arcát lesem a fáradt holdban,
s a szomorú esőben érzem
könnyét, amely miattam is hullt.

Szavát ha hallom olykor éjjel,
tüstén illan az irigy álom,
fakón, gyűrötten nézek széjjel
a mindig más, idegen ágyon,
s ijedten nevét kiabálom.

Nem is értem hogy vitte lába,
hogy hallgatott a lélekben víg
szomszédok vigaszos szavára,
hogy’ nem feküdt le inkább csendben
a táncoló utcák sarába!

S a város, amely vele nőtt fel,
a házak és a templomok,
a száz, lényével összenőtt hely
nem ordított és nem szökött fel,
hogy megvédje az ámulót!

Mert mondják: ámuló, nagy szemmel
rakosgatott a kis szobában,
s hogy jött a perc, nem félelemmel,
csak ahogy némán lép az ember
a végzet nem ismert nyomdokában,
elment, őszen, gyöngén, soványan…

Én itt vagyok. S már néha jönnek
bohócruhás, nevető árnyak,
és hívnak, hogy közéjük álljak.

Velük megyek, ám híg örömnek
tűntén, ha magányba löknek,
sokszoros súlya van a csöndnek.

Hát így is eltörhet egy élet?
– kérdem, s nem hiszem, ami történt.
Ám régi, régi ismerősként
tudón-szomorún rámhajol,
s igent bólint sokat tűrt ősök
hagyatéka, hű fájdalom.

(1943)

A diktátor dala

Bűnös, ki sikkaszt, lop, rabol
vagy koponyát bever,
de legbűnösebb mégis az,
ki gondolkozni mer.

Hogy boldog lehess, fogd a szád,
görnyeszd a hátad, légy süket,
állj be más milliók sorába,
vakon kövesd lépésüket.

Boldog leszel, miként az állat,
mely kopaszt kövér legelőt,
s ha bárki „embernek” csúfolna,
üsd le a semmirekellőt!

(1938)

(Kép: Zsigmond Ede feleségével, 1930-as évek vége, 1940-es évek eleje / Wikimedia Commons)