Micsoda év! Ötven éve történt…

És milyen korszakkezdet?

Norbert Frei történész írta:

„Különböző okokból lázongott a kritikusan gondolkodó ifjúság szerte a világon, az Egyesült Államoktól kezdve Nyugat-és Kelet-Európán át egészen Japánig. Ám összekötötte őket a változtatási szándék, mert nem kevesebbről volt szó, mint egy jobb világról. Az elnyomottak szabadságáról, a társadalomban való részvétel mindenkit megillető jogáról, a demokrácia kiszélesítéséről.”

Indulás Párizsból

1968 kora tavaszától kezdve a párizsi egyetemi ifjúság megszállta és elfoglalta az egyetemeket. Az induló szikrát az adta, hogy egy háború elleni tüntetésen több nanterre-i egyetemistát őrizetbe vettek. Az fiatalság akcióinak tematikája azonban villámgyorsan kiszélesedett:

lázadtak a rossz egyetemi körülmények, a túlzsúfolt tömegoktatás, továbbmenve az elidegenítő fogyasztói társadalom és nem utolsó sorban a szexuális elnyomás ellen is.

Ezek a történések mélyebb társadalmi folyamatok megjelenései voltak: a jóléti kapitalizmus hanyatlásának – pontosabban megtámadottságának – talán első jeleként megkezdődött a Sartre, Bourdieu reprezentálta küldetéses értelmiségi szerep válsága, és a kiterebélyesedett állami adminisztráció, valamint az egyre nagyobb vállalatok által támasztott megnövekedett szakember-kereslet nyomán megindult az értelmiség proletarizációja.

Nem véletlen, hogy a lázadó fiatal egyetemistákhoz hamarosan erős munkáscsoportok is csatlakoztak. Hozzáteszem: ők csak viszonylag rövid ideig támogatták a mozgalmat, mivel az csak részben volt képes artikulálni az egyetemi ifjúságétól sok tekintetben eltérő érdekeiket – emellett számukra előnyös bérmegállapodást tudtak kiharcolni a hatalommal folytatott alkuik során.

A mozgalommá terebélyesedő akciókban résztvevő egyetemisták valójában jövendő értelmiségi létüket, autonómiájukat féltették.

Ezért nem véletlen, hogy legfontosabb jelszavaik a SZABADSÁG köré összpontosultak. És lázadásukból ez az érték is bizonyult elég hamar stabilnak, maradandónak: nem sokkal később elindult a jóléti kapitalizmus neoliberális fordulata, melynek ideológiájában a szabadság, a mindenek feletti szabadság igenlése elsőszámú prioritást kapott. Domesztikálva ezzel/egyben a lázadó potenciált…

Harca során a protestáló ifjúság a maga szempontjából sikeres nemzedékké volt képes szerveződni. Bár az értelmiségi autonómia megvédésében az ifjak nem voltak igazán eredményesek, és ezt a célt hamarosan fel is adták, és/sőt belőlük kerülhettek ki a neoliberális fordulat legjelentősebb aktorai – gondoljunk csak többek között Daniel Cohn-Bendit-re.

A második világháborút követő gyors gazdasági növekedést és nyomában a jóléti kapitalizmust életre hívó hosszú helyreállítási periódus kifulladásával, és (ezzel is összefüggésben) az eme kapitalizmust tovább fenntartani, „finanszírozni” nem kívánó burzsoázia  ellentámadásával  kezdődik meg a kapitalizmusnak az a korszaka, melyet magam újkapitalizmusnak nevezek. Melynek – mint arra a Frankfurti Iskola reprezentánsai rámutattak – fő jellegzetességévé a tőkelogika más életszférák feletti uralma vált.

Az 1968-ban lázadó fiatalokat ’68-asoknak, vagy baby-boom nemzedéknek szokták nevezni. Ez a nemzedék egyszerre volt a neoliberális fordulat áldozata és első számú haszonélvezője: törekvéseikből a tőke kimazsolázta a steril szabadság ideológiáját, melyből aztán az átfogó rendszerkritikában, a „nagy narratívákban” csalódott értelmiségi szövetségesei aktív közreműködésével egyfelől a korábbi (a rendszer stabilitása szempontjából is) jótékony korlátait ledöntő „szabad?” piacot, másfelől (az idők folyamán egyre inkább aszexuális vonásokat felvevő) politikai korrektséget csinált. György Péter egykori parafrázisát némileg átalakítva és aktualizálva: a kapitalizmus ezen új szakaszában az emberek megmutathatják a genitáliáikat, de hozzáérni tilos! Egyébiránt pedig fogják be a pofájukat!

Ezzel összefüggésben a lázadó fiatalok (közöttük a ’68-asokat elsősorban reprezentáló híres-nevezetes hippik közül számosan) nem is olyan sokára, az 1970-es, 1980-as évekre már a rendszer vezérlőpultjainál találták magukat – a legjobbak döntően intellektuális értelemben. 2011-es könyvemben (Koordinátákon kívül. Fiatal felnőttek a mai Magyarországon. Új Mandátum), a fentieknél sarkosabban fogalmazva, a baby-boom nemzedék történelmi jelentőségét a következőekben ragadtam meg:

„A második világháború utáni baby-boom nemzedék számára a legfőbb érték és cél szabadság, a teljes szabadság kivívása volt. Legfontosabb történelmi teljesítménye az, hogy a létező közösségeket – közösségeit – is erodáló erősségű individualizmusától vezéreltetve lebontotta szinte az összes korlátot a globális tőke totális térnyerése előtt. Következménye a piaci logika teljes uralma lett, a legrejtettebb életvilágok szinte legapróbb sejtjeiben is.”

Ma már bizonytalan vagyok abban, hogy „nem tudták, de tették”, vagy tudták is?

Megérkezés Budapestre

1968-ban a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem másodéves Elméleti–szakos hallgatója voltam. Vagyis a piaci viszonyoknak tágabb teret adni szándékozó új gazdasági mechanizmus életbeléptetésének évében vagyunk. Reformlázban égünk… A tervlebontás szigorú rendszerének leépítése, a piaci szabadság elemeinek megjelenése a nagyobb társadalmi-politikai szabadság ígéretét is hordozza.

Az autokrata rendszer lazulását már az 1960-as évek közepétől, vagyis kamaszkorunktól a bőrünkön éreztük. Moravia, Camus – ilyen szerzők kerülhettek már akkor a kezünkbe. Nem beszélve a Beatles berobbanásáról, és az iránta való féktelen rajongásunkról. Nem, nem volt betiltva, én egy építőtáborban hallottam először – és a pihenőidő alatt őket, a dalaikat hallgattuk rogyásig.

Furcsa érzést adott ez: mivel kamaszkorunk egybeesett a magyarországi létezett szocializmus kamaszkorával, akár tudattalanul is úgy éltük át ezt a korszakot, mintha a mi kamaszkori lázongásaink lazították volna fel a rendszer szoros abroncsait… minden nappal egy kicsit szabadabbnak éreztük magunkat.

Aztán augusztusban jött a hidegzuhany: a csehszlovákiai reformfolyamatot erőszakkal leállító, az „emberarcú szocializmus” ígéretét, a Prágai Tavaszt eltipró szégyenletes katonai beavatkozás, bevonulás – bevonulásunk. Mindazonáltal akkortól datálható a már kiépült Kádár-rendszerrel szembeni értelmiségi ellenállás kezdete: Heller Ágnes, Hegedűs András (volt miniszterelnök) és társaik nyílt levélben tiltakoztak a katonai akció ellen.

Mi, egyetemisták is hamarosan szembesültünk az éledező represszióval. Ősszel a Közgázon betiltották Márkus György filozófus (a Lukács-iskola egyik prominens képviselőjének) várva várt előadását…

Ezt követően a reformfolyamat megtorpant. Ami kiépült, az egy indirekt irányítási rendszer, melyben a tervmutatók nagy részét különböző szabályozóeszközök helyettesítették – ennek folyományaként a korábbi tervalkut a szabályozó alku váltotta fel, amivel az ellátási feladatok nagy része megmaradt: az ellátási feladat más nyelvre gyakorlatilag lefordíthatatlan fogalom, azt jelentette, hogy a különböző gazdasági hatóságok már nem adtak ki direkt parancsokat, de pénzügyi és egyéb támogatásaik fejében „elvárták” a vállalatvezetőktől bizonyos feladatok, mutatók teljesítését.

Az ellenreform-folyamatra válaszul az értelmiség körében már korábban megindult erjedési folyamat felgyorsult. Kezdetben a legjobbak a marxizmus reneszánszán fáradoztak, majd – miután úgy érezték, ezzel az eszmerendszerrel nem tudják megszólítani a társadalmat – ezt feladva hősükké a harmadikutas Bibó Istvánt tették – ők maguk is (tehát a Lukács unokák és a köréjük gyülekezők) akkor még harmadikutasok voltak.

Maga a Kádár rendszer kifejlett szakasza is harmadikutas volt: bár a termelési eszközök az állampárt-pártállam kezében összpontosultak, annak javaiból a munkásság – elsősorban a nagyipari munkásság – kiemelten részesedett. Nem működött valódi piaci mechanizmus, de létezett egy adminisztratív piac. Nem volt többpártrendszer, de – Hankiss Elemér kifejezésével élve – a   társadalmat mégis integrálta egy látens pluralizmus. (Részletesen lásd Autonómia vagy újkiszolgáltatottság c. 2014-es könyvemet).

A harmadikutas új értelmiségi ellenzék kifejezte a kor alaplogikáját – de ki is akarta azt teljesíteni.

Ők voltak a magyar ’68-asok, akik azonban – mint külhoni társaik – erről a pontról hamar eljutottak a szabadság értékének prioritásként való tételezéséhez – az egyenlőség és testvériség értékei felett.

Az 1970-es évek végére a ’68-as ifjúság soraiból három ellenelit-csoport emelkedett ki: a késő-kádári technokrácia (a hatalom sáncain belül felnövekvő új, nyugatos, piacpárti  szakemberek, pl. Békesi László, Bokros Lajos, Surányi György), a demokratikus ellenzék (akik a fennállót tudatosan a hatalom sáncain kívülről opponálták, legfőbb értékeik a demokrácia és az állampolgári  szabadságjogok, fő reprezentánsaik többek között  Kis János, Kenedi János, Haraszti Miklós) és a kettő között lebegő új reformer értelmiség (pl. Bauer Tamás, Lengyel László, Hankiss Elemér).

Belülről ők, az ő szövetségük készítette elő az 1988-1989-es rendszerváltást. Ehhez közeledve a három ellenelit-csoport közül a késő-kádári technokrácia vált a legerősebbé, így fokozatosan a maga képére formálhatta demokratikus ellenzéket és az új reformer értelmiséget.

Ez azt is jelentette, hogy a szabadság értéke itt is maga alá gyűrte az egyenlőség és a testvériség – a valódi demokrácia – értékeit.

A rendszerváltással megkezdődött a késő-kádári technokrácia majd két évtizedes uralma – és a rendszerváltó értelmiség lassú öngyilkossága: a szabadság – miként globális szinten is – a tőke korlátlan szabadságának bizonyult, és a tőke nem egy idő után már egyáltalán nem tűrte más értékek (egyenlőség, szolidaritás, intellektualitás stb.) reprezentációját.  És kezdetben az értelmiség ehhez még tapsolt is… Így az értelmiség pozíciója egyre csak gyengült és ez a folyamat mind a mai napig tart…

Kényes egyensúly

Így lett 1968, pontosabban az általa generált folyamatok a második világháború utáni, egymáshoz valóban konvergáló jóléti rendszerek – nyugaton a jóléti kapitalizmus, Kelet-Európa legvidámabb barakkjában, Magyarországon pedig a jóléti szocializmus – lebontásának, tehát egy represszív, megalkuvásokkal terhes történetsorozatnak a paradigmája – is.  Legalábbis számomra, aki eme történelmi időszaknak nem csak szemlélője, de – egy ideig hamis tudat vezérelte – résztvevője is voltam. (Hogy szerettem Marxot tanulni az egyetemen – aztán 1989-ig szinte teljesen elfelejtettem… Az öreg csak akkor kezdett hozzám megint, de akkor már döngő léptekkel közeledni…)

Az 1968 utáni korszak fő folyamatai megmutatták azt, amit a történelem már nem először produkált: a francia forradalom hármas jelszavából kiemelt EGYETLEN érték – esetünkben a szabadság – köré szerveződő mozgalmak szükségképpen kiinduló céljaikkal ellentétes eredményhez, eredményekhez vezetnek: a másik két értékbe, az egyenlőségbe és a testvériségbe be nem ágyazott, azok által nem korlátozott szabadság csakis a tőke, a burzsoázia szabadsága lehet, ami valójában nem jelent mást, mint annak a társadalom, a társadalmi élet összes létszférája feletti uralmát.  Tehát a korlátlan, kontrollálatlan szabadság minden, ami nem szabadság… Más oldalról: a három érték maximuma egyszerre, egy időben nem valósítható meg – csak dinamikus egyensúlyuk lehetséges.

A ’68-asok napja mára leáldozott. Történelmi teljesítményük gyenge. De kik jönnek utánuk?

A mai ötvenesek nem szerveződtek nemzedékké (ezt más írásaimban már kifejtettem). A mai fiatalság pedig soha nem látott mértékben megosztott, így csak egyes csoportjaik lehetnek a progresszió élharcosai. De már láthatjuk ezeket a csoportokat – reméljük, tanulnak az „ősök”  tévedéseiből, bukdácsolásából!

Mindezt fontosnak tartottam elmondani – és mégis: ha 1968 emléke képszerűen felvillan előttem, akkor napsütötte, színes tájakon vonuló vidám és felszabadult fiatalokat látok, tarka zászlókkal, transzparensekkel a kezükben…