Hetek óta zavar és csend van az év végi hír megjelenése óta, mely szerint a Főtér.ro kiadója, az Erdélyi Médiatér Egyesület rekordösszegű sajtótámogatást kap a magyar kormánytól: 1,45 milliárd forintot. Közben krónikus pénzhiánnyal küzd a még létező erdélyi magyar sajtó jelentős része, szerkesztőségek szűntek meg, szerkesztőségeket szüntettek meg. (Ne legyünk szerénytelenek: ugyanaz a helyzet, mint Magyarországon, semmivel sem tragikusabb mint ott.)

Mindeközben egy kis egyesület annyi pénzzel rendelkezik a magyar kormány döntése nyomán, amiből a legköltségesebb erdélyi médiumokat lehetne évekig működtetni, gond nélkül. Ilyenkor szokott elindulni a vita arról, miért pont ők, miért nem a másik, mi lesz a „másik oldallal”, a „sajtó függetlenségével”, és egyáltalán: ki-kicsoda, kinek a kicsodája ebben a sajtótámogatási labirintusban?

Nem becsülve le ezeket a kérdéseket, érdemes egy másik fontos szempontra felhívni a figyelmet, mert úgy tűnik, valami radikálisan megváltozik, megszűnik az erdélyi magyar közéletben.

Eddig ugyanis megkérdőjelezhető, kifogásolható módon, de mégiscsak volt valamilyen közösségi döntéshozás. Vagy legalábbis, az erdélyi magyar politikai szervezetek igyekeztek fenntartani annak a látszatát. Volt valamiféle közösségiség, demokrácia-játék.

Erdélyi politikai és civil szereplők alapítványokat, kuratóriumokat hoztak létre, kuratóriumi üléseket tartottak, testületeket hívtak össze, és megpróbáltak több társadalmi-szakmai szereplőt bevonni a rendelkezésre álló források felhasználásáról szóló döntésekbe. Vagy úgy tenni, mintha bevonnának, megszólítanának. Mintha lenne társadalmi párbeszéd. Persze, tudjuk, nem ez történt.

A rendszerváltás utáni „szabad sajtó” politikai kiszolgáltatottságban született, és ez a kiszolgáltatottság azóta csak erősödött.  Mára, tulajdonképpen megszűnt az erdélyi magyar sajtó. És most megszűnőben az erdélyi magyar közélet.

Nincsenek jól strukturált, önálló tartalmat, kiszámíthatóan, folyamatosan gyártó szerkesztőségek. Csak mutatóban van egy-két szakterületet lefedő, felkészült újságíró, mögülük viszont hiányzik a szervezeti háttér, infrastruktúra. Hiába születik egy-egy jól dokumentált cikk sajtós partizánmunka eredményeként, nincs felület, ahol megfelelő módon publikálni lehet, kontextusba lehet helyezni. Átmásoló, átvevő, „szemléző” műhelyek vannak – a propagandagépezet alkatrészei, járulékos elemei.

És akkor most, amikor megszűnt a sajtó, amikor már nincs mivel, nincs kivel, és valószínűleg nincs is kinek (hiszen az erdélyi magyar sajtó hiányában le is szokott az erdélyi magyar a sajtó fogyasztásáról), akkor jön a rendkívüli támogatás. (A kormánytól, amellyel szemben a leggyakrabban hangoztatott kritika a szabad sajtó felszámolása, és az állami propagandamédia működtetése).

E nagyvonalúnak tűnő támogatásnak a felhasználásáról ki dönt? Nincs információ. Egy kedvezményezett egyesületet látunk, de sehol egy számon kérhető fórum, testület, sehol a pénz felhasználásáról szóló stratégia, vállalás. A transzparenciaharc kellős közepén, a korrupció ellen (méltán) lázító Főtér.ro kiadója, az Erdélyi Médiatér Egyesület hallgat.

És hallgat mindenki más is: a többi, kormányzati szinten nem, vagy alig támogatott média képviselői, a szakmai szervezet, azok a testületek, amelyek eddig (jól-rosszul) a pénzosztásban részt vettek.

Feladták eddigi igényeiket, szerepeiket – úgy tűnik. Vagy most maszkolnak le: eddig sem volt olyan fontos a transzparencia, a tessék-lássék eljátszott szerep, ezután pedig, amikor ennyire megváltoztak a hatalmi viszonyok, miért lenne fontos? Tudjuk, ki az erősebb, hallgatunk hát, mint gyengébbek és kiszolgáltatottabbak. Biztos recept a túlélésre.

Jogalapja sincs sokaknak ugrálni, hiszen eddig is kéz kezet mosott, eddig sem voltak számon kérhetőek a stratégiák, finanszírozási szempontok. De legalább voltak valamilyen stratégiák és voltak valamilyen szempontok. Mától azonban bármi megtörténhet. Nem tudjuk, ki dönt, és miért dönt úgy, ahogy dönt rólunk, velünk, általunk. Nem kérhetjük számon, hiszen nincs akin. Nem mondhatjuk, hogy igazságtalan, méltánytalan – mert nincs az igazságosságnak, méltányosságnak kidolgozott szempontrendszere. Néha megfut egy-egy felháborodás a „független sajtó” hiányáról (egyre ritkábban), de mi magunk sem tudjuk, mi lenne a független sajtó? (Azon kívül, hogy szidni kéne a „másikat” is, és „ne szóljanak bele” a tartalomgyártásba. Atavisztikus, reflektálatlan sóhajtások, indulatok bukkannak fel, azok is csak halkan, nehogy megrángassuk a hatalom bajszát.)

Gondolkodhatnánk amúgy azon, hogy – közpénzekről lévén szó – ez az eljárás, 1,45 milliárd forint pályáztatás nélküli odaítélése mennyire jogszerű. De ilyen típusú gondolkodás, kérdés nem fogalmazódik meg. Talán azért, mert a hosszú, kompromisszumokkal eltöltött években leszoktunk a kérdésekről. Vagy mert nagyon is tudjuk: minden kérdésnek ára van.

Amúgy is, hogyan kérdezhetne, és kicsoda fogalmazhatna meg bármilyen kételyt? Olyan közpénzekről van szó, amelyekhez Romániában, román állampolgárokként, csak áttételesen van közünk. Jogi értelemben alig. Ha a támogató úgy dönt, hogy verseny, pályázat nélkül támogat – márpedig úgy döntött –, akkor vitának helye nincs. A támogatást elfogadni illik, és tanácsos. Ajándék ló, amelynek a fogát nem lehet vizslatni.

Három évtized telt el a rendszerváltás óta, de a támogatási rendszernek ez a jellege – tudniillik, hogy a támogató hoz döntéseket, a támogatott meg, ha jót akar magának, elfogadja, örül a lehetőségnek, nem kérdez, nem akadékoskodik – nem változott. Aki pedig nem támogatott, az vessen magára. Nem jól viselkedett, nem tartotta be a ki nem mondott, le nem fektetett szabályokat, nem jó helyen állt, nem jókkal barátkozott. Nem az, akinek lennie kellene.

Cifra, gazdag szűrbe öltözött az erdélyi magyar közélet, sajtó. Ennyi pénz nem volt a zsebében, egyszerre soha, összesen alig. De mi-ki van a cifra szűrön belül?

Van-e egyáltalán valaki – ezt nem tudjuk, nem is foglalkozunk vele. Megúszni az éhkoppot, betömni a hasat, minél nagyobbat harapni: ez ma az erdélyi magyar feladat, közösségi cél. Hogy holnap lesz-e, aki koncot vet, s hogy a koncon miért és hogyan osztozkodunk, azzal nem foglalkozunk. Agyarak villogtatása, csattogtatása jön.

A szöveg eredetileg az Erport.ro oldalon jelent meg.