Már a kérdés is értelmetlen. Nem voltunk már egyszer túl ezen? Nem láttuk, hogyan fulladnak világtörténelmi tragédiák sorozatába a hagymázas világmegváltók képzelgései? Nem csitultak már el a hozzá nem értő és demagógiától megvadított diákok, munkások, munkanélküliek értelmetlen mozgalmai? Nem jutottunk már rég el arra a pontra, ahol nincs többé alternatíva, ahol – mint a mondás tartja – a világvégét is könnyebb elképzelni, mint a kapitalizmus végét?
Persze tudjuk, hogy a kapitalizmus rendszere nem hibák nélkül való: az egekbe szökő globális egyenlőtlenségek, egész országok pénzügyi érdekből való összeroppantása, a természeti környezet esztelen és globális katasztrófával fenyegető kizsákmányolása, a gazdasági érdekből folytatott neoimperialista hadjáratok, melyek halottak és menekültek millióit hagyják maguk után, a negyvenmillió ma élő rabszolga, akiknek kényszermunkáján nem afrikai hadurak, hanem nyugati nagyvállalatok nyerészkednek – ez mind így van, tudjuk. Sőt még talán azt is megengedjük, hogy mindez nem csak afféle szeplő a kapitalizmus egyébként makulátlan orcáján. De mégis mit tehetnénk?
A kapitalizmus ismereteink szerint – bár tökéletlen – mégis a legjobb berendezkedés; ártalmait meg kell kísérelnünk a lehetőségekhez mérten mérsékelni, a piac túlkapásait állami szabályozással, az állam túlkapásait a civil társadalommal. De megdönteni ezt a rendszert? Lecserélni? Mégis mire? Ugyan miféle biztosítékunk van rá, hogy bármi, amit a kapitalizmus helyébe tudunk állítani, jobb lesz, mint maga a kapitalizmus? Ugyan miért gondolnánk, hogy nem eredményez majd több szenvedést és szegénységet, nem vezet-e még súlyosabb következményekhez – tekintetbe véve, hogy a történelem során már tanúi voltunk annak, hogy néz ki egy antikapitalista kísérlet.
Tegyük félre a kérdést, hogy a „valóban létező szocializmus” csakugyan antikapitalista kísérlet volt-e (nem), vagy csupán a kapitalizmus sajátos válfaja. Szintén ne tegyünk kísérletet arra, hogy sebészi pontossággal leválasszuk a világot sújtó problémák köréből azokat, amelyeket a kapitalizmus „maga”, és amelyeket annak tökéletlen alkalmazásai okoznak.
A kapitalizmus nem pusztán a gazdaság működésmódja, hanem – és mindinkább – a jelenkori társadalom totalitása; nem csak az áruk termelésének módja, hanem az emberi élet termelésének módja.
Aki „kapitalizmuson” valami egész mást akar érteni – az áruk termelésének és cseréjének valamely idealizált módját például, amelynek semmi köze a valóságosan létező társadalmi egyenlőtlenségekhez, gazdasági válságokhoz, kizsákmányoláshoz és emberi szenvedéshez –, annak lelke rajta. Én a továbbiakban a kapitalizmusról csak mint a minket körülvevő társadalom totalitásáról,az antikapitalista küzdelemről pedig csak mint a kapitalizmus társadalmi totalitása elleni küzdelemről fogok beszélni.
Tegyük fel tehát a kérdést, pontosan mit is jelent az antikapitalizmus e végtelenül ismerős kritikája: akkor ugrálj, ha a kezed ügyében van az alternatíva. Ez a kritika nem jelent egyebet, mint hogy a radikális társadalmi változás, a társadalom alapstruktúráinak átalakítására vonatkozó követelések akkor és csakis akkor jogosultak, ha az ember pontosan számot képes adni arról, hogy e struktúrák helyébe mit állítana, és képes hitelt érdemlően bizonyítani, hogy e helyettesítő struktúrák az emberek javát fogják szolgálni, hogy a világ összességében jobbá lesz általuk.
E nézet – legalábbis is itt Magyarországon – talán a rendszerváltó értelmiség világfelforgató tapasztalataiból táplálkozik: mikor ők szembesültek egy embertelen és elnyomó társadalmi renddel, pontosan tudták, hogy mit akarnak hátrahagyni – a létező szocializmust – és minek a kedvéért – a piaci kapitalizmusért és a plurális parlamenti demokráciáért (tegyük félre azt a megfontolást, hogy a rendszerváltásban a szocialisták és a nacionalisták keze is benne volt). A szemük előtt egy valóságos, konkrét Kánaán lebegett: a Nyugat, amelyben mindaz, amire törekedtek, már megvalósulva létezett.
Ha azonban szemügyre vesszük a társadalmi mozgalmak történetét – akár a legpolgáribbakét is – könnyen észrevehetjük, hogy ez egy egészen sajátos, kivételes helyzet. Mikor az Észak-Amerikai gyarmatok 1776-ban fellázadtak a Brit Birodalom ellen, nem létezett még ország a földön, „amely a Szabadságtól fogant, és abban a gondolatban jött létre, hogy minden ember egyenlő”. Az eszmék, amelyekért ezek a forradalmárok küzdöttek, ugyanúgy csak könyvek lapjain és szónokok beszédeiben léteztek, ahogy az antikapitalista eszme.
Vajon mikor a haiti rabszolgák 1791-ben fellázadtak az ellen, hogy a civilizációs felsőbbrendűség nevében állatként és munkagépként használják és használják ki őket, vajon meg kellett-e volna fontolniuk, hogy a célok, amelyekért küzdenek, az intézmények, amelyeket létre kívánnak hozni, bizonyosan nagyobb szabadságot és jólétet hoznak-e majd nekik? Vajon csak akkor lett volna szabad felállniuk és azt mondaniuk, „ebből elég volt, így nem lehet élni és nem is fogunk így élni”, ha tudják, hogy törekvéseik vége győzelem lesz és igazság, ha tudják, hogyan jutnak oda?
Az alternatíva számonkérése az antikapitalistán valóban nem egyéb, mint a rabszolgatartó cinizmusa, aki odafordul a láncok közt sínylődő rabokhoz és azt mondja: nélkülem talán még ennyitek sem lenne?
Persze gondolhatjuk, hogy mindez túlzás: a helyzet nem olyan rossz; a kapitalizmus mérlege összességében mégis csak pozitív, minden hibájával együtt mégis több szabadságot, kisebb szegénységet eredményezett – állítólag – mint a történelem korábbi fázisai. Végső soron mi kifogásunk lehet ellene? Mindezt mondhatjuk, hiszen számunkra mindez nem egyéb, mint az intellektuális kíváncsiság tárgya, költség-haszon számítások, globális növekedési ráták kérdése, elvont erkölcsi probléma.
Mi vitatkozhatunk minderről, de a döntő szó azoké az embertársainké, akik emberi mivoltuk maradékától is kénytelenek megszabadulni a kelet-ázsiai üzemek mélyén, akiknek el kell majd hagyniuk otthonukat a globális felmelegedés okozta árvizek és szárazságok miatt, hogy menekülttáborokban tengessék az életüket, akiknek a házát, földjét kisajátítják a harmadik világban nyerészkedni akaró spekulánsok, akiknek a vizét megmérgezik az olajvállalatok, akiknek a testét erőszakkal a munkaerő újratermelésének szolgálatába állítja az állam és a tőke, akik számára a kapitalizmus társadalmi totalitása az emberi élet megtagadásának mindennapos, csontig hatoló élménye.
Mondd az ő szemükbe: „higgyétek el, nem olyan rossz nektek; a jelenlegi ismeretink szerint ennél jobb úgysem lehet, amire vágytok, az emberhez méltó élet: lehetetlen.” Vagy ellenkezőleg, azt kell mondanunk, hogy amikor az élet embertelen, akkor kötelességünk a lehetetlent akarni.
Van az emberhez méltatlan életnek az a foka, amelynél az ellenállás nem igényel további indoklást. Amelyben fenntartások nélkül mondhatjuk: nem tudom, hogyan akarok élni, nem tudom, mi következik ezután, de így többé nem, ebből elég volt.
Antikapitalistának lenni nem azt jelenti, hogy az ember hagymázas képzelgésekben hisz, hanem azt, hogy kérlelhetetlenül és megalkuvás nélkül akarja az ember méltóságát. És amennyiben a kapitalizmus társadalmi totalitása e méltóság tagadása, úgy e társadalmi totalitás felszámolásáért küzd. De mégis hogyan? Élesszük talán fel a huszadik század forradalmi baloldalának gyakorlatait, amelyek egyetlen könyörtelen ökölcsapással akarták eltüntetni az igazságtalanságot a föld színéről? Van, aki emellett tör lándzsát. Én nem.
Nem lesz világforradalom. A kapitalizmus megszelídítésének szociáldemokrata programja pedig, úgy gondolom, nem járhat sikerrel, mert az embertelen élet tulajdonképpeni forrását, a kapitalizmus társadalmi totalitását nem számolja föl, arra van ítélve, hogy új alakban mindig megőrizzék és újratermeljék az embertelenséget. Hogyan tovább tehát? Mit jelenthet ma antikapitalistának lenni?
A kiváló amerikai baloldali szociológus Erik Wright nemrég magyarul is megjelent interjújában az antikapitalizmus négy válfaját írja le: a kapitalizmus megdöntése, megszelídítése, a kivonulás és a kapitalizmus aláásása vagy eróziója. Ezek közül Wright a megszelídítés és az erózió kombinálását javasolja: a szociáldemokrata reformok ötvözését olyan társadalmi gyakorlatok létrehozásával, amelyek túlmutatnak a kapitalizmus keretein, amelyek megtagadják a kapitalizmus embertelen és elidegenítő logikáját. Ezt a megoldást a fentiek miatt nem tartom elfogadhatónak.
Amit én támogatok, az az erózió és a kivonulás kombinációja – e kettő azonban voltaképpen egyetlen stratégiát takar: olyan életterek, helyzetek, társadalmi és gazdasági gyakorlatok létrehozását, amelyeket minden erőnk árán kivonunk a kapitalizmus fennhatósága alól. Az élet olyan rejtve és tagadva, csendben és halkan létező tereinek megnyitását és védelmét, amelyekben ha csak időlegesen és tökéletlenül is, de újra emberek lehetünk egészen.
E felszabadított tereken keresztül küzdünk az elembertelenedés ellen, e terek a kapitalizmus válságai, ezeket sokszorozzuk és növeljük, ápoljuk és gondozzuk, hogy az emberi élet lehetőségének alapjává váljanak. Olykor elbukunk. Olykor a kapitalizmus totalitásának testén ejtett sebek begyógyulnak, olykor törekvéseinket kisajátítja a tőke, olykor mi magunk adjuk át neki, gyengeségből, gyarlóságból, vagy tudatlanságból. Olykor sikerrel járunk, és a küzdelmünk folytatódik.
Mindez nem heroikus küzdelem, nem az igazságtalanság megdöntése az igazság és méltóság egyetlen dicsőséges pillanatában. Nem, az antikapitalizmus munka és áldozat, lépésről lépésre haladó, talán soha véget nem érő munka, amely azonban – a szociáldemokráciával szemben – soha nem alkuszik meg a rendszerrel, azt nem fogadja el, mint megváltoztathatatlant, de nem is áltatja magát azzal, hogy megváltoztatása csupán egyetlen kollektív akarati aktussal, a forradalom akarásával lehetséges.
Felmerül azonban a kérdés: mégis miért tennénk így, ha semmiféle garanciánk nincs arra, hogy valaha sikerrel járunk, vagy hogy a végkimenetel jobb lesz? De vajon amikor az első amerikai rabszolgák megszöktek gyapotültetvényeikről, tudhatták-e, hogy egyszer eljön a felszabadítás napja? Amikor az első gyarmatlakók felemelték a szavukat a birodalmi elnyomás ellen, gondolhatták-e, hogy a kolonializmus egy nap véget ér? Gondolhatták-e, hogy jelentéktelen és önmagukban elégtelen tetteik egy olyan korokon és tereken átívelő mozgalomba kapcsolódnak majd bele, amely alapjaiban változtatja meg a világot?
Igen, a régi rabszolgaságot felváltotta a modern rabszolgaság, a gyarmati rendszert a neoimperializmus. De épp úgy, ahogy az elnyomás régi rendjeit felszámolta megannyi feledésbe merült, kicsiny és önmagában jelentéktelen tett, az emberi méltóság megannyi szikralángja az elnyomás sötétségében, úgy az elnyomás és embertelenség új rendszerei is, a kapitalizmus társadalmi totalitása is eltűnhet, és élhetünk majd emberként, méltóságban és szabadságban. Ezért legyünk antikapitalisták.
