Simicska Lajos a Bibó Szakkollégiumtól a Jobbikig megtett útja végtelenül drámai, helyenként pedig akár érdekes és szórakoztató történet is lehetne – ha nem jutna eszünkbe azonnal, hogy ez a közpénzmilliárdokat elnyelő, elveket és mindenféle ideológiai karaktert páros lábbal felrúgó, gátlástalan játék mindent szolgált, csak éppen az állampolgárok érdekeit nem.

Simicska Lajos popkulturális figurává avanzsált az elmúlt években. Ha megnéznénk, hogy a vele kapcsolatos pletykák, találgatások (és néha tények), na meg persze a rá szakosodott tudományág, a „simicskológia” a tényleges nyilvános felbukkanásai számához mérten mennyiszer és milyen mértékben tematizálják a közbeszédet, akkor valószínűleg olyan rátát kapnánk, amellyel a Loch Ness-i szörny vagy a szabadkőművesek is eldicsekednének. Mindazonáltal nem a rejtőzködő életmód hozott újdonságot Simicska imázsába: róla mindig is azt és annyit lehetett tudni, amit és amennyit ő akart, hogy mások tudjanak. (Ez alól talán kivételt képez az a momentum, amikor maga Simicska hívta fel telefonon Pető András újságírót, és jelezte, hogy egy picit zavarja, hogy ennyit ír róla és a Közgép Zrt.-ről.)

Az újszerűség abban a belső feszültségben érhető tetten, amely azoknál jelentkezett először váratlanul, majd egyre erősebben, akik az Orbán-rendszer és a NER végét szeretnék látni minél előbb. Azoknál, akik nem igazán tudják, hogy melyik polcra tegyék az „ellenségük ellenségévé” váló milliárdos oligarchát, aki ebben a kontextusban akár elvhű demokrataként is képes megjelenni. A Simicska-jelenség – ha más haszna nincs is az egyszerű választópolgár számára – arra talán jó, hogy vegytiszta formában, kivonatolva mutassa meg nekünk, hogy pontosan ez az a dilemma, amelynek egy jól működő demokráciában soha nem szabadna felmerülnie.

Gátak nélkül

Mert a Simicska-jelenség egyik lényege, hogy nincsenek korlátok, és nincsenek játékszabályok sem. Ezt szimbolizálja az az anekdota is, amely nélkül nem kezdődhet el a Simicska-legendárium. Eszerint

az ELTE Budaörsi úti kollégiumába 1985 egyik hajnalán részegen hazaérkező egyetemisták – köztük a Fidesz-alapító bibósok – tanácstalanul pislogtak a zárt kapukra, egyedül Simicska volt az, aki nem látta bennük az akadályt, és átsétált az üvegajtón.

Valahol valóban ebben a történetben gyűlik össze a következő évtizedek esszenciája: a furcsa antré maga volt a megalkuvás teljes zárójelbe tétele, bármekkora kár érje is mindeközben a köztulajdont.

Egyetlen üvegajtónál már jóval nagyobb értéket képviseltek a közpénzzé váló pártházak 1993-ban. A részben Simicska részvételével – aki mint a Fidesz gazdasági igazgatója volt jelen az üzletnél – lebonyolított, a rendszerváltás utáni magyar politika egyik ősbűneként is felfogható székházbiznisz dióhéjban arról szólt, hogy az akkor legnépszerűbb ellenzéki párt, a Fidesz és a kormányzó MDF egy titkos kormányhatározat értelmében hozzájutott a volt Tiszti Kaszinó épületéhez, amelyet aztán a pártok 1,5 milliárd forintért eladtak – az összegből 690 millió illette meg a Fideszt. (A székházügy történetét egyébként különösen ironikus egy olyan időszakban feleleveníteni, amikor az áron aluli irodabérlést olvassa az Állami Számvevőszék az ellenzéki pártok fejére).

A pártházak eladása csak a kezdőlökés volt a Fidesz gazdasági hátországának kiépítéséhez, ezt rövid időn belül a korábban állami tulajdonú hirdetési vállalat, a Mahir megszerzése követte. A Simicska-úthenger az 1994-es választási vereség után kénytelen volt egy időre megtorpanni. A csalódottság szólhatott a Fidesz 5-ös számú párttagkönyvének tulajdonosából, Bayer Zsoltból, aki 1994 végén a Népszabadságban az Adalékok a nagy Fidesz-leleplezéshez című írásában így emlékezett Simicskára:

„Dr. Simicska körül egyre több volt a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia alsón.”

Simicska aztán 1998-ban, az első Orbán-kormány megalakulása után töltötte a legtöbb időt a „felszínen”, persze jókora hullámokat is kavart. Ennek az évnek a krónikájához tartozik a Kaya Ibrahim–Josip Tot-ügy kirobbanása, amikor is kiderült, hogy két külföldi vendégmunkás nevére került át tucatnyi Fidesz-közelinek mondott cég, amelyeken az ellenzékben felhalmozott veszteségeket így nem lehetett behajtani.

Csakhogy közben Simicska lett az adóhatóság elnöke, akinek a kinevezését követően valaki(k) behatolt(ak) az APEH informatikai rendszerébe, ahol több Fidesz-közeli cég adatait törölték vagy módosították.

Bizonyítani végül nem sikerült az adattörlést, viszont az APEH rendszerében történt vizsgálat fényt derített arra, hogy egy volt elnöki tanácsadó kódjával több mint száz adózó, köztük politikusok és újságírók adatait kérdezték le 1999-ben, Simicska vezetése idején.

„A hosszú bájtok éjszakája” nevet kapó manővert követő politikai támadások végül rövidre zárták APEH-elnökségét, és kevesebb, mint egy évvel kinevezése után lemondott. Hogy távozása valójában mennyiben volt valódi meghátrálás, és mennyiben taktikai visszavonulás, azt nehéz utólag szétszálazni, mindenesetre hangosan köszönt el az általa tulajdonolt Napi Magyarország címlapjának hasábjain azoktól az ellenzéki politikusoktól, akik vádaskodásának apja és apósa halálát tulajdonította.

Simicska ezután olyannyira ritkán szólat meg a nyilvánosság előtt, hogy minden egyes felbukkanása instant vezető anyag lett a hírekben. A háttérben persze nem volt megállás: egy szusszanásnyi szünet után elindult Közgép sikertörténete. Az építő- és fémszerkezetgyártó cég a 2006-os, elsöprő Fidesz-sikert hozó önkormányzati választások után került felfelé ívelő pályára, bevétele 2010-re hatszorosára nőtt az egyre sokasodó, elsősorban önkormányzati beruházások elnyerését követően.

2012-ig semmilyen nyilvános iratban nem szerepelt, hogy ki a Közgép tulajdonosa. Bár sokáig gyakorlatilag nyílt titok volt, végül a Népszabadság derítette ki, hogy ténylegesen Simicska áll a cég mögött.

A második Orbán-kormány alatt jött el a valódi Kánaán a Közgép számára, amikor sorra nyerte meg a cég a közbeszerzéseket.

A demokrata, aki kézivezérli a médiáját

Miután azon az emlékezetes 2015. február 6-án Simicska egy huszárvágással a g-betűs szót a vulgarizmusok közül nemes egyszerűséggel az irodalmi és köznyelv regiszterébe utalta át,

a „Je suis Lajos” címen futó kampány hevében ő maga sokak szemében hirtelen a sajtószabadságért folyó küzdelem bástyájává vált.

Mégpedig azzal, hogy – mint utólag kiderült – a „billegő” sorsú, nagy elérésű médiumok közül opciós joggal rendelkezett a TV2 és az Index megvételére is.

Ez meglehetősen abszurd kép arról az emberről, aki évtizednyi munkával építette fel a Fidesz pártmédiáját. A plakátkihelyezést, újságokat és tévét tömörítő portfolió kiépítése egyrészt az egyik leglátványosabb eleme Simicska pályafutásának, másrészt egy olyan folyamatról van szó, amellyel nehezen említhető egy mondatban a sajtószabadság fogalma.

Már az első Orbán-kormány alatt megtörtént a Magyar Nemzet megerősítése, a Heti Válasz létrehozása, de a 2002-es vereség további erőfeszítésekre sarkallta Simicskát. Ez volt a Hír TV és a Lánchíd Rádió létrehozásának, és további plakátcégek felvásárlásának időszaka – többek között svájci strómanokon keresztüli. Továbbá ekkor, a „szűk” nyolc év végén, 2009-ben indult el Simicska rádiója, a Class FM, amely a Fidesz kormányra kerülését és a rivális – szocialista üzleti körökhöz köthető – Neo FM „kiszárítását” követően egyeduralkodó országos kereskedelmi rádióvá vált. Ennek a szupergépezetnek az állami hirdetések váltak az üzemanyagává, ez pedig semmiképpen nem az a tulajdonsága volt a Simicska-médiabirodalomnak, amely egy demokratikus ország médiarendszerében  értéket képviselt volna.

Ma, a nagy összeveszés utáni időszámítás harmadik esztendejében sem más a helyzet. A Simicska-média pálfordulás utáni, átmeneti állapotában egy darabig fennállt a szabad, szakmai szempontok alapján működő médiumok látszata. De a kampányidőszak az kampányidőszak, a főnök pedig a tulajdonos.

Elvtelen elvhűség

Simicska Lajos demokrata-szerepe tehát egészen nagy lóugrásokkal magyarázható meg, az pedig, hogy mennyire lenne az elvek embere, nem különben.

A G-nap lőporos levegőjében, majd az ominózus ügynökvád beblöffölése után Simicskát egyfajta pátosz vette körül. Debreczeni József volt MDF-es közíró A szürke dominanciás című könyvének előszavában „imponáló bátorságról” ír Simicska Orbánnal való szembefordulása kapcsán (bár azt rögtön hozzáteszi, hogy ettől még nem lett a népet a hátára vevő demokrata). A magát Simicska Lajos barátjának valló Csintalan Sándor, aki szintén tudna mesélni az elvekről – úgy fogalmazott az eset kapcsán, hogy „Orbán és Simicska szövetsége nem arról szólt, hogy új diktatúra legyen, a Lajos nem ez”. És hát

maga Simicska is megható vallomásban adta mindenki tudtára – majdnem három évvel a háború látványos kitörése után –, hogy bizony a paksi szerződéssel voltak elvi problémái, és ő aztán hazaárulásban nem fog részt venni. Mindehhez azt is meggyónta, hogy nem szalad el a maffiaállam kiépítésében viselt felelősség elől.

Kéri László egykori szakkollégiumi nevelőtanár visszaemlékezésében meghagyja, hogy Simicska, ha másban nem is, de oroszellenesség ügyében talán valóban elvek mentén viselkedhet. Hozzáteszi, hogy ez az attitűd a Székesfehérvárról jövő hallgatóknál – mint például Simicska szobatársánál, Orbán Viktornál – hatványozottan jelen volt. Orbán szerint Simicska még a zalaegerszegi katonaévek alatt is rendszeresen hangot adott az oroszokkal kapcsolatos véleményének, azt is vállalva, hogy ezért megfigyelik őt. Ugyanakkor Kéri azt is hozzáteszi, hogy ezzel párhuzamosan egy olyan célratörő kérlelhetetlenség, gátlástalanság is Simicska sajátja volt, ami a kilencvenes évek elejének pofátlan vadkapitalizmusában hasznos erénynek bizonyult, és a Fidesz kiépülésének és fennmaradásának záloga volt.

Az egyszerű gazdasági racionalitás tényezőjét pedig nehéz kivenni az egyenletből, amikor arról is szólt a történet, hogy 2014-ben a Közgép először maradt ki a jóból, Simicska fontos pozíciót betöltő emberei elkezdtek kegyvesztetté válni, a reklámadó kiterjesztésével pedig az állam a Simicska-média lábára is rátaposott. Na meg persze akkor is nehéz ettől a lehetőségtől eltekinteni, amikor Simicska már hivatalosan is a Jobbik mecénásaként találta meg új politikai szerepét.

Simicska oroszokkal kapcsolatos ellenérzései még pikánsabbá teszik azt a folyamatot, amelyek végén decemberben „comingoutolt”. Ekkor ugyanis már

nyíltan beszélt arról, hogy médiaportfóliójában azt a Jobbikot támogatja, amely párt EP-képviselőjének, Kovács Bélának a története mond el a legtöbbet a magyarországi orosz befolyás természetéről.

A Fidesztől a Jobbikig

A G-nap után körülbelül egy évig csak logikai következtetésekből táplálkozó találgatások szintjén boronálták össze a pixisből kiesett oligarchát a már akkor is legerősebb ellenzéki pártként mért Jobbikkal. 2016 februárjában aztán megtört a jég: közhírrét tétetett, hogy Simicska Lajos és Vona Gábor közel negyedórán keresztül beszélgetett egymással november 27-én az A38 Hajón a Magyar Nemzet Szalon nevű rendezvényen, amelyet a Simicska érdekeltségébe tartozó napilap szervezett. Aztán a hivatalosan jegyzett Vona-Simicska randevúk száma idővel megduplázódott.

2017 tavaszán indult be aztán nagyban is a Simicska-Jobbik tandem: elkezdődött a plakátháború, amelyben a korábbi csúcsoligarcha adott felületet az új oligarchák tolvajozásához, még ha erre sokiáig nem is volt hivatalos bizonyíték.

A Fidesz – konkrétan Orbán Viktor – időközben a Jobbik kapcsán megalkotta az elképesztően önironikus „csicskapárt” fogalmát, amelyre azzal sem cáfolt rá Simicska, hogy a Jobbik képviselőjelöltjével nézett kézilabdameccset Veszprémben.

Az együttműködést még ősszel is tagadta a párt, amikor már készpénznek lehetett venni, hogy ugyanaz a Simicska-cég, a Mahir Cityposter szervezte a Fidesz plakátkampányát a 2010-es választások idején, mint amelyik tavasz óta a Jobbik hirdetéseinek biztosította a helyet. Emellett pedig az is nyilvánvalóvá vált a különböző plakáthely-felvásárlásos bizniszekkel, hogy a Jobbik és Simicska közösen találták ki, hogy hogyan lehet kijátszani a július 15-e óta hatályos plakáttörvényt. Simicska mindezek után decemberben probléma nélkül jelentette ki: a Jobbik „az egy erő, amit nem vettek meg, még autonóm”, minekutána ő is kizárólag üzleti alapon hirdeti őket, ami pedig a közvetlen pénzbeli támogatást illeti, mossa kezeit. Az üzleti alap persze érdekes színezetet kap, mióta tudjuk, hogy a Fidesz számára 2010-ben kínált plakáthelyek árajánlatát is alul lehet múlni, ha a Jobbikról van szó.

Évekig tartó barkochba tárgya volt, hogy milyen terhelő bizonyítékkal állhat elő majd egyszer, valamikor Simicska volt szoba- és harcostársával szemben. Legutóbbi interjújában aztán maga Simicska bújtatta ki a szöget a zsákból, amikor lényegében elismerte, hogy az olyan öngyilkosság lenne, amire Dugovics Titusz is elismerően bólintana. Simicska mindenesetre folytatja, megy előre, politikai atombomba helyett azonban egyelőre marad a festék és a mignon.

A milliárdos történetében sok a kibogozhatatlan szál. Ezeknél viszont talán valamivel könnyebb azt megfejteni, hogy azért csinálja-e ma is, amit csinál, mert egy hazája sorsát a szívén viselő demokrata nem is tehetne mást, vagy pedig egy hózentrógeres Edmond Dantès szeretné ellenségét móresre tanítani. De még ha jóhiszeműen nem is feltételezünk öncélúságot Simicska részéről, akkor is felmerül a kérdés, hogy az Orbán-kormány leváltása szentesítheti-e ugyanazokat az eszközöket, amelyek korábban hatalomba emelték és ott tartották.

A nagy terv végrehajtása mindenesetre hosszú évekig elhúzódhat még,

a nép pedig tiszteletjegyesek módjára nézi a nagyok, az oligarchák játékát, hosszú politológiai fejtegetéseket, a simicskológiát, esetleg jókat derül a veszprémi Batman hajnali akcióin.

Nézzük azokat a meccseket, amelyeket vagy direkt közpénzből játszanak le, vagy olyan források terhére, amelyeket valaha a húsosfazék közelében halmoztak fel. Érdemes elgondolkozni azon, hogy egy esetleges Simicska-forgatókönyv szerinti kormányváltás esetén – most annak értékelése nélkül, hogy erre valójában jelenleg mennyi esély mutatkozik – mégis hogyan tudna ez változni, és ebből az egyszerű földi halandók mennyit érzékelnének.