Trianont, azt hiszem, nem kell bemutatni senkinek. Mind a mai napig ott húzódik a magyar politika mélyrétegeiben, emlékezete intézményesítve van nemcsak a nagypolitikában, de rengeteg magyar hétköznapi életében is, a turisztikai szokásoktól kezdve a helyi Volán buszra kiragasztott Nagy-Magyarország matricáig.

Ha kronologikusan nézzük, akkor Trianon = 1920. június 4. Most már hivatalos nemzeti emléknapot is jelent, barackfás dallal és összeérő talpakkal.

De a szomszédos országokban „Trianon” nem ugyanarra a napra esik. Romániában egy két évvel korábbi eseményt, az 1918. december 1-ei gyulafehérvári nagygyűlést tekintik Trianon inverzének: ekkor mondták ki a Gyulafehérváron összegyűlt erdélyi román küldöttek Erdély egyesülését a Román Királysággal.

Ennek idén lesz a századik évfordulója, a román állam pedig egész éves megemlékezési programmal készül erre az évre. Sok erdélyi magyar arra számít, hogy az év román nacionalista villongásokat, a kisebbségi magyarok elleni kirohanásokat fog hozni.

És miért is ne lenne így?

A kormányzó román szociáldemokrata párttól sosem volt idegen egy jó kis nacionalizmus és sovinizmus, és most, hogy többszörös politikai válságban van, a trikolór lobogtatása rövid távú politikai hasznot hozhat. A párt súlyos elitválságának jele, hogy szinte alig akad kipróbált politikusa, aki nem állna valamilyen korrupciós vizsgálat alatt, az igazságszolgáltatás elleni támadásai és a csöppet sem dolgozóbarát intézkedései miatt pedig a társadalom sok csoportja állandósult mozgósításban van ellene.

A villongás és a konfliktus Budapest szempontjából is kifizetődő stratégia szokott lenni. A Fidesznek úgy kell a szomszédban egy kis nacionalizmus, mint egy falat kenyér, hiszen így a magyar érdekek védelmezőiként tud fellépni. A nemzeti keretbe helyezett konfliktusok elfedik, hogy a Fidesz nemzetpolitikája mára kiürült minden pozitív tartalomtól, és egyszerű klienshálózat fenntartássá silányult.

Ha valóban így alakul 2018, akkor valójában még mindig a 20. században maradtunk, mindazokkal a hibákkal, tévedésekkel és rossz beidegződésekkel, amelyek a nemzeti ellenségeskedést táplálták Európának ezen a felén.

Pedig a gyulafehérvári nagygyűlés 100. évfordulója, ahogyan Trianon közelgő centenáriuma is, szolgálhatna ezeknek a rossz beidegződéseknek a meghaladására.

Ehhez persze első lépésként el kellene ismerni, hogy sem Trianon, sem 1918 nem tekinthető egyedüli vonatkoztatási pontnak, a kettő csak együtt, egymással kölcsönhatásban értelmezhető. A Magyar Királyság etnikai kisebbségeinek politikai kirekesztése, jogfosztottsága és a nagyhatalmi érdekek csak együttesen magyarázzák azt, hogy mi történt az első világháború után a Duna-medencében.

És rengeteg dolog van még, amit meghaladhatnánk.

A felelősséghárítást például.

Mind a magyar, mind pedig a román emlékezetpolitika erősen hagyatkozik erre a szimbolikus gyakorlatra. Minden magyar gyerek megtanulja az iskolában, hogy a nagy történelmi tragédiákért más a felelős. Clemenceau menye, a kommunisták, a Nyugat, a németek – és a sor tetszés szerint folytatható. A román iskolákban pedig épp arról lehet hallani, rezsimektől és kormányzatoktól függetlenül, hogyan próbálják a magyarok mind a mai napig ellopni Erdélyt.

A valóságot tekintve egyik verzió sem igaz. Persze ettől még mindkét elbeszélésnek van politikai funkciója, csak nem biztos, hogy még újabb száz évet le szeretnénk úgy élni, hogy ezek a felelősséghárítások szolgáljanak indokként a rossz kormányzásra és a népnyúzó politikákra.

De meghaladhatnánk a régiós átrendeződés után létrejött állammodelleket is.

Az egyesülés nyomán a megnövekedett Románia teljes területén egy brutálisan központosító állammodell jutott érvényre, amely felszámol minden önkormányzatiságot, a lokális sajátosságokat egy egységes, homogén nemzeti térré simítja el. Ennek az idejétmúlt modellnek a visszásságai erősen érezhetők abban a rossz minőségben, amellyel a bukaresti politikai elitek az országot kormányozzák.

Pedig ennek nem kellett szükségszerűen így alakulnia. Az egyesülés után az erdélyi román elitek egy sokkal kevésbé centralizált államért harcoltak, amelyben nem veszítenék el pozícióikat a királyság régi elitjével szemben. De a nacionalista paranoia és buzgalom végül ellehetetlenítette ezt a modellt. A központi kézivezérlés pedig tényleg csak rossz kormányzást eredményezett az országban, és Erdély elveszítésétől való rettegésükben a mindenkori kormányzatok épp a legfontosabb fejlesztéseket tartották vissza a térségtől. Budapestről vonattal eljutni Székelyföldre ma ugyanolyan hosszú ideig tart, mint 100-110 évvel ezelőtt. És ezzel a ténnyel, azt hiszem, mindent el is mondtam.

De Magyarországon is találunk meghaladandó modelleket. Trianon nyomán – paradox módon – valóban létrejött a magyar nacionalista elitek álma: a homogén nemzetállam. Csakhogy ennek hatására a magyar állam és a magyar társadalom különösen képtelenné vált a sokszínűség kezelésére. Ez nem csupán azt jelenti, hogy előítéletesek vagyunk más nemzetiségűekkel szemben, hanem például azt is, hogy sokan a határon túli magyarok kisebbségi helyzetét sem tudjuk értelmezni. Egy országban, amelyben szinte száz százalékos a nyelvi homogenitás, érthetetlenné válik, mit is kell átélnie annak, aki esetleg születésétől fogva nem beszéli a többség nyelvét.

A homogén magyar nemzetállam egyúttal arra is képtelenné tesz, hogy a politikai közösségen belüli sokszínűséget felismerjük. A különböző társadalmi csoportok érdekeinek ellentétét, a társadalmi osztályok között húzódó kizsákmányolást és elnyomást nem csupán a ’90 utáni liberális mainstream, de legalább ugyanakkora mértékben a nacionalista ábrándozás is elfedte, politikailag irrelevánssá maszkírozta.

Pedig ezeknek a konfliktusoknak teret kell szerezni a politikában, ellenkező esetben mindig csak azok nyernek, akiknek a legtöbb erőforrásuk van.

Bizonyára még rengeteg olyan dolgot tudna mindenki mondani, amit meg kéne haladni. A 100 éves évfordulók kapcsán ezeket kellene témává, politikai küzdelmek tétjeivé emelnünk.

És végső soron át kellene alakítanunk a régión belüli kölcsönhatások működésmódjait. Mert kölcsönhatások léteznek: még az izoláció, egymás tudomásul nem vétele is kölcsönhatásban történik. A románok és magyarok emlékezetpolitikai elkülönülése, szegregációja is egymással kölcsönhatásban történik: kölcsönösen erősítjük meg azokat a határokat, amelyek elválasztják a két nemzetet.

Mi lenne, ha 100 év után feje tetejére fordítanánk ezt az egyenletet, és a közös fejlődés szolgálatába állítanánk?