Lássuk be, nem nagy lendülettel vágtunk bele 2017-be. A NER hetedik évére ráfordulva túl sok illúziónk nem lehetett, 2016 után legalábbis kevés remény volt arra, hogy az idei év pozitív változásokat hoz majd.

Szóval magasra szaladtak a szemöldökök, amikor Orbán Viktor tavaly év végén meghirdette, hogy a lázadás éve következik.

Mondjuk az tény, hogy – ha nekünk nem is – a miniszterelnöknek volt oka bizakodásra: az amerikai választások és a Brexit valóban új világrend képét vetítették előre, a lendületet viszont megtörték a francia választások (és a szélsőjobb kudarca), és Angela Merkel is őrzi még állásait (bár épp hátrálni látszik, például bevándorlási kérdésekben), de az persze tény, hogy az a jobbos fordulat, amely Európán végigsöpör (Ausztria sem úszta meg), Orbánék berendezkedésének kedvez. De felhőtlen örömre nincs oka Orbán Viktornak sem.

Mert ugyan lázadozott a kormány, menekült-kérdésben például, és határon belül igyekezett eladni a nagy szabadságharc eszméjét, de maradjunk annyiban, hogy Brüsszelt pont nem nagyon hatja meg a magyar hiszti, ráadásul Magyarország továbbra is ki van szolgáltatva az uniós pénzcsapoknak, mondjon erről bármit a miniszterelnök.

Vagyis lényegében előre nem mozdultunk egy tapodtat sem, és nem is fékeztünk meg senkit. A lázadás elmaradt.

Ami valójában jó hír.

De azért még ne bontsunk pezsgőt. A helyzet ugyanis az, hogy a lázadás éve idehaza is elmaradt, és ha valamikor, akkor most nagyon fontos, hogy ennek az okait megértsük és eltegyük jövőre.

Szóval idén január elsején ott tartottunk, hogy a miniszterelnök lázadást hirdetett, de a magyar társadalom épp leült. 2016-ban felívelt és kifulladt két, társadalmi szempontból meglehetősen fontos mozgalom, egy az egészségügy (Sándor Mária gyakorlatilag egyszemélyes harca) és egy az oktatás (Tanítanék, kezdetben rengeteg támogató, majd egyre fogyatkozó tömeg) területén. Ráadásul súlyos csapást mértek a sajtószabadságra is a Népszabadság bezárásával, de az ebből fakadó felháborodás is meglehetősen hamar elhalt, és minden ment tovább a maga útján.

2016 ugyanis arról szólt, hogy az akkorra már jócskán kifáradt és kivéreztetett társadalom egy nem túl széles rétege (jellemzően a fővárosi értelmiség) kivonult időnként az utcára, dühödten követelte, hogy „Orbán takarodj!”, majd hazament, és amikor Orbán nem ment sehova, akkor rálegyintett a felbuzdulásokra, és hagyta az egészet. A kormány meg persze kényelmesen hátradőlt, és még csak nagy erőfeszítéseket sem kellett tennie, a tömeg önmagát szalámizta le, ami a létező legkényelmesebb forgatókönyv volt nekik – nekünk pedig elég szomorú tapasztalat.

Ezek alapján pedig talán joggal féltünk attól, hogy mit hoz majd 2017. Sejtettük, hogy ez lesz az az év, amikor még a választások előtt, hasonló, kivárásos technikával igyekszik lenyomni a torkunkon néhány kellemetlen változást a kormány, még épp időben ahhoz, hogy minden indulat elcsituljon, mire elérkezünk a kampányidőszak kezdetéhez. És nem is tévedtünk.

A CEU-ügy és a civilek vegzálása ugyan tavasszal tízezreket mozgatott meg, sőt, egy ponton talán még a kormányzati gőg is megtorpanásra kényszerült – hogy aztán újra csak némaságba burkolózva nézzék, ahogy a tömeg kiereszti a gőzt, néhány éjszakát az Oktogonon töltve, aztán a nyári szünetben mindenki elment szabadságra, őszre meg már szinte semmi sem maradt a lendületből. Gulyás Márton ugyan életre hívta a Közös Ország Mozgalmat, de sem tömegeket nem mozgat meg, sem a beígért akciók láncolatát nem látjuk, vagyis nincs nyomásgyakorlás sem, ráadásul mindez bőven nem éri el a szélesebb tömegek ingerküszöbét, pláne a kormányét. Így bár valamiféle lázadást hozott ugyan 2017, de továbbra sem sikerült még csak megingatni sem a kormány pozícióit, meghátrálni idén egy ügyben sem hátráltak meg, és az elfogadhatatlan törvényeket elfogadták.

És mindeközben egész évben egyre intenzívebben folyt a gyűlöletkeltő Soros-kampány, „soha nem látott siker” volt a nemzeti konzultáció (bár hogy hányan töltötték ki, abba inkább ne menjünk bele), az év végére sikerült elkaszálni a Jobbikot is (meg persze a többi ellenzéki pártot), a hazai sajtó bedarálása lassan a végére ér, és már az sem kérdezheti péntekenként Orbán Viktort, aki korábban időnként érdemi kérdéseket is feltett.

Szóval a kormány gőzerővel dolgozott azon, hogy hatalmát jövőre megtartsa, pozícióit megingatni pedig igazán nem sikerült.

Ja, és hogy mindeközben az ellenzéki pártok 3 évnyi tetszhalott állapot után bohózatba illő násztáncot járnak egymással, próbára téve a változásra kiéhezett választók türelmét (és még ezzel is a Fidesz malmára hajtva a vizet). Ez már tényleg csak hab a tortán…

És akkor ezek után kéne most valami biztatót írni, ha már ez itt egy, az évet lezáró, és a következőre ráforduló írás. Napok óta gondolkodom is rajta, hogyan fogalmazzam meg, miért nem érzem mégsem teljes kudarcnak az elmúlt háromszázhatvanvalahány napot.

Mert valójában nem gondolom, hogy ez az év eredménytelenül telt el. Azoknak, akik azonnal elhajtanák Orbánt és barátait, persze kevésnek tűnhet, amit elértünk. Ha a lázadást úgy értelmezzük, mint valakinek az azonnali legyőzését és felemésztését, akkor valóban, ilyesmi nem történt.

De ha belegondolunk abba, hogy valójában hányan és hányféle módon védték csak ebben az évben a demokráciát, álltak ki bátran és büszkén a szegénységben élőkért, a nőkért, az LMBTQ-közösségért, a dolgozókért, a sajtószabadságért, a civilekért, a CEU-ért, a Római-partért, a Városliget fáiért és még egy sor másik, hasonlóan fontos dologért, akkor azért van okunk a bizakodásra is.

Nem, ez a lázadás nem amolyan kosztümös filmbe illő, színpompás tűzijáték volt, boldog befejezéssel, hanem verítékszagú építkezés, lépésről lépésre küzdelem, aminek bőven nem vagyunk még a végén. De hát hogyan is lehetnénk ott? És mi valójában a cél? Megdönteni ezt a kormányt? És mi van utána?

Amire idén talán érdemes büszkének lennünk, az az, hogy több alkalommal is megmutattuk: van szolidaritás, és van erő – a nagy kérdés inkább az, hogy mire használjuk fel?

Ha valamit magunkkal akarunk vinni az idei évből jövőre, akkor legyen ez: az a sok próbálkozás, amit idén véghezvittünk, nem vész el, legfeljebb átalakul. Beépülhet egy sor új tudás, sokan váltak idén is tudatos és aktív, jogaikat felelősen gyakorló állampolgárokká, akik hisznek benne, hogy cselekedeteikkel változtathatnak az ország sorsán. És ez a sok munka sosem lehet hiábavaló, még akkor sem, ha azonnali eredménye nincs, hiszen tovább vihetjük magunkkal, erőt meríthetünk belőle, és ha kell, újra tudjuk majd használni akkor, amikor szükség lesz rá.

Márpedig szükség lesz rá, ez borítékolható. 2018-ra csak ezt kívánhatom magunknak: sok erőt és kitartást.

(Főoldali kép: Csoszó Gabriella, Freedoc; A Civilizációs-csoport egyik tüntetésén)