Jemenben az évek óta tartó polgárháború következtében a nagyobb települések zöme teljesen megsemmisült. A lakosság kétharmada éhezik. Az élelmiszer 90 százalékát importálni kell. A négy és fél millió öt éven aluli gyerekből 1,8 millió heveny alultápláltságban szenved, ez 2014-hez képest 325 százaléknyi növekedés. A 27 millió lakosból hárommillió vesztette el az otthonát: ők menekülttáborokban élnek. 920 ezer ember betegedett meg kolerában, ezrek haltak már belé. Semelyik közintézmény nem működik. Gyógyszer, kötszer nincs a körülbelül ötvenezer nyilvántartott sebesültnek, de másoknak se. A különféle közel-keleti államok által támogatott két (újabban három) fél közötti harcok a napokban súlyosbodtak. Az elhúzódó „béketárgyalások” 2016 augusztusában szakadtak félbe. A fegyveres milíciákon kívül nincsen más szervezett erő vagy közület.

Szíriában eddig 470 ezer ember halt meg a polgárháborúban. 107 ezer ember van fogságban vagy tűnt el. Ostromlott helyzetben, mindenfajta ellátás nélkül, folyamatos tüzérségi tűz és/vagy légibombázás alatt 820 ezer ember. 782 orvost és ápolót gyilkoltak meg. A kórházak fele elpusztult. A lakóházak 27 százaléka elpusztult. A menekültek, menedékkérők száma: 11 millió. (Közülük 6,3 millió Szírián belül menekült el a lakóhelyéről, és meg se kísérelt külföldre jutni.) A tömeges kínzás és nemi erőszak általánosan elterjedt és mindennapos. A lakosság többsége alultáplált és beteg.

Az emberiség – ha egyáltalán létezik ilyesmi – nem hajlandó, talán nem is képes segíteni. A segélykiáltások nem hallatszanak.

Mindenki tudja, hogy a háború a legfőbb rossz, ám ez a legtöbb államot nem zavarja a fegyverkezésben.

A legtöbb város terein hadvezérek és háborús győztes (vagy mint nálunk, háborús vesztes) államférfiak szobrai állnak. Katonai fantáziákra, a módszeres gyilkolás esztétizálására épülő kommersz filmeket vetítenek a multiplexekben, militarista képzelgésekkel és hazugságokkal vannak tele gyermekeink történelemkönyvei. A győzelem és a hatalom a legfőbb populáris politikai eszmény, a népek testvériségének hirdetői, a megvetően „békeharcosnak” vagy pacifistának nevezett emberbarátok puhánynak számítanak.

Majdnem mindenki még keményebb és még számosabb hadsereget, rendőrséget, csendőrséget, határőrséget, „terrorelhárítást”, kommandósokat, titkosszolgálatot követel, a „tábornok” szót mély áhítattal ejtik ki a rádióbemondók.

A háború természetesen örök. Ilyen vagy amolyan csoportos, fegyveres erőszak az állam előtti, „természeti népek” általános gyakorlata volt mindig; antropológusok kimutatták, milyen rettenetes erkölcsi hatással volt a hadijátékok és fegyveres kalandok betiltása (a fehér gyarmatosító hatóságok által) az afrikai falvak életére, ahol elsorvadtak a hím testvériségek, s ahol megölte emiatt az embereket az unalom. Eredmény: piti bűnözés, alkoholizmus, csavargás, szoknyavadászat, rendetlenség, piszok.

A törzsi társadalmak állam nélküli szabadsága összefüggött (mint minden társadalomban) a szervezett erőszak ritualizálásával; de bennük az erőszaknak nem volt a mai értelemben politikai (azaz közjogi állapotok megváltoztatására irányuló) célja. Az igazságos és igazságtalan háborúk (filozófiai, jogi, állami) megkülönböztetése végét szakasztja a játéknak. Az állami erőszakmonopólium ugyan fikció, de az erre az előjogra való „illegitim” törekvés éppen a polgárháborúk egyik fő célja.

A háború moralizálása foglalkozásszerűvé, technikaivá, kiváltsággá és a rend kezesévé tette a hivatásos hadsereget, létrehozta az egyszerre állami hivatallá, befolyásos társadalmi intézménnyé, presztízs-, státusz- és érdekcsoporttá alakuló tisztikart.

Sőt: a huszadik század második felében – a hidegháború és a „kölcsönös elrettentés” (plusz fegyverkorlátozási egyezmények) révén – a hadsereg válik a béke őrzőjévé.

Mindez eltakarja a háború valóságát, amely megengedi a hadviselő feleknek (amelyek olykor államok, olykor nem), hogy figyelmen kívül hagyják az erkölcs és a jog (békében) érvényesnek tartott alapvető szabályait – közben még az elismert, elvben hatályos hadijogot is sutba vágják, különösen az első világháború óta (vö. a semleges Belgium megtámadásával, a Lusitania elsüllyesztésével stb.), amióta a hadi erőszak elsősorban a polgári lakosság ellen irányul, célja a megfélemlítés és az ellenfél politikai, nem merőben  katonai megsemmisítése.

A háború így – szemben az ős- és ókorral – a nemzetközi rend és a közszabadság fölbomlasztása; az igazságos („republikánus”) rend kizárná a háborút, mondja a fölvilágosodás (Kant) és a kommunizmus (Marx, aki szerint a népek között ugyanazoknak az erkölcsi szabályoknak kell érvényesülniük, mint magánemberek személyes érintkezésében).

A tizennyolcadik-tizenkilencedik századi szocializmus megfordította a római jog és Hobbes régi képletét, s a nemzetköziség doktrínájának bevezetésével (leghíresebb: a Kommunista Kiáltvány, 1848) illegitimmé nyilvánította az államok közötti háborút, de legitimmé az osztályharcot és a forradalmat (azaz a fölszabadító, vagyis nem akármelyik polgárháborút). Az elismerhető szembenálló felek a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak, az elnyomók és az elnyomottak (tehát: az osztályok), NEM a nemzetállamok vagy a birodalmak.

Mint tudjuk, „a progresszív reformokért” (általános választójog, beteg- és társadalombiztosítás, nyugdíj, fizetett szabadság, nyolcórás munkanap, polgári házasság, válás stb.) a burzsoáziával kiegyező munkásmozgalom (amelyet emlékezetesen bírált Rosa Luxemburg)  1914 nyarán elárulta Az Ügyet, átvette a polgári államok nacionalizmusát, militarista és soviniszta lett – csak néhány marginális ultrabal marxista tartott ki Az Eszme mellett (a háborút a legnagyobb „jobboldali elhajló”, a „revizionizmus” atyja, Eduard Bernstein is ellenezte, mert mellesleg derék és okos ember volt a megboldogult). Az Internacionálé összeomlott.

Az első világháború pedig előidézte az ismeretes borzalmakat, s a miattuk elterjedt mély kétségbeesés és morális válság kultúránknak annyira nyilvánvaló alapeleme, hogy erről nem kell többet írnom.

Az Osztrák-Magyar Monarchiát, a háború kezdeményezőjét és fő felelősét (felelőtlenjét) különösen iszonyú helyzetbe hozta a konfliktus (amely elől előre akart menekülni a balkáni hódításba), hiszen nemzetiségei kifelé gravitáltak (különösen a cseh-német és a magyar-román gyűlölség volt veszedelmes): a kétnyelvűséget elfogadó Badeni-kormány megbukott, a háború alatt a kétnyelvűség fő szorgalmazóját, Karel Kramářt (1860-1937) halálra, majd tizenöt évre ítélték hazaárulásért, a többi otthon maradt nemzetiségi vezető is fogházban ült többnyire; a csehek, a szlovákok, az összes délszlávok, az erdélyi és bánsági románok, a galíciai lengyelek, a trentinói és trieszti-fiumei olaszok Ausztria-Magyarország, „a népek börtöne” lerombolását óhajtották.

Kivégzőosztagokkal, spiclirendszerrel, börtönnel védekezett a metternichi alapítású és jellegű államgépezet. A ciszlajtániai részen (amit pontatlanul „Ausztriának” szoktak volt nevezni) alkotmányellenesen megtagadták a parlament összehívását, három évig így vezette az országot Karl Stürgkh gróf, aki valójában a m. kir. (transzlajtániai) miniszterelnök, gróf Tisza István (ekkoriban a birodalom de facto vezetője) és a cs. kir. katonai vezérkar utasításait hajtotta végre. Lényegében diktatúra volt Ausztriában.

Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártja kétségbeejtő helyzetbe került. Nagyon messze ment az árulásban (még lagymatag magyarországi testvérpártja se követte ezekbe a túlzásokba), és az első hetek soviniszta lelkesedése után már a német ajkú munkásság is gyűlölte a háborút, a halált, a vért, az éhezést, a becstelen propagandát, a nemzetiségi dolgozók pedig dezertáltak és szabotáltak és sztrájkoltak, ahol és amikor csak lehetett (sokukat fölakasztották vagy agyonlőtték, ha nem szöktek át idejében az ellenséghez, amit nem kevesen – főleg csehek – megtettek).

A proletariátus ekkor már a hadigépezet, a gyűlölt Habsburg-monarchia szerves részének tekintette a szociáldemokráciát is, amely tehetetlenül vergődött parlament nélkül, a katonai cenzúra által kiherélt lapjaival, rossz lelkiismerettel, de gyáván és passzívan.

A világháború okozta iszonyatos szenvedések – halál, sebesülés, csonkulás, népbetegségek, járványok, éhezés, fázás, elnyomás, megaláztatás, jogfosztás, szolgaság, elembertelenedés, eldurvulás, kegyetlenség, szadizmus, züllés, kínzás, rablás – bebizonyították egyetlen esztendő alatt, hogy az Internacionálénak volt igaza, amikor világkongresszusán, 1912-ben, a bázeli harangok zúgása közben elhatározta, hogy nemzetközi általános sztrájkkal, parlamenti bojkottal, polgári engedetlenséggel, a lelkiismereti szolgálatmegtagadás támogatásával fogja elejét venni a világháborúnak.

De hát nem vette.

A párt egyik vezetőjének, dr. Victor Adlernak (1852-1918) a fia, a Szociáldemokrata Munkáspárt országos titkára, dr. Friedrich Adler (1879-1960) megpróbálta ellenállásra, aktív békepolitikára serkenteni a pártelnökséget, de hiába. A szerény és szorgalmas pártmunkásnak (eredetileg tudós fizikusnak) az erkölcsi érzékenysége igen rosszul viselte a szervezeti lojalitás és a száz százalékos helytelenítés kettősségét és a szakadékba zuhanó Ausztria, a megsemmisült munkásmozgalom együttes látványát – neki a nemzetközi szociáldemokrácia volt az igazi hazája, amint elmondta a pörében.

Végkövetkeztetése ez volt: 1916. október 2-án elment a Meißl & Schadn szálloda éttermébe, ahol a miniszterelnök, gróf Stürgkh ebédelni szokott, maga is megebédelt, majd Browning revolverével lelőtte a grófot.

Megvárta a rendőrséget, vállalta a tettét, részletes beismerő vallomást tett. A különbíróság előtt tett vallomása és záróbeszéde (amelyet – régi szép idők! – a törvényszék elnöke nem szakított félbe, pedig Adler dr. körülbelül hét óra hosszat beszélt) azóta történelem. A teljes anyag többször megjelent könyv alakban, először 1923-ban (Németországban), legutóbb tavaly.^[1] Ez volt az első merénylet a demokratikus szocializmus történetében – írta a megdöbbent Arbeiter-Zeitung. Ez azóta is „cause célèbre”, számtalan – könnyen elképzelhető – vita folyt róla.

Friedrich Adler pisztolylövése legalább akkora jelentőségű volt, mint a Gavrilo Principé, aki lepuffantotta Ferenc Ferdinánd főherceget Szarajevóban, amivel kirobbantotta az első világháborút. Ez adta meg az első jelet a forradalomra.

Hiszen világossá tette, hogy a rendszer keretei között nincs kiút. A háború igazságtalanságát a béke igazságtalansága fogja követni (területrablás, hódítás, „jóvátétel”, militarizmus, új sovinizmus, új háború). Friedrich Adler számtalan írásában és beszédében követelte a legnagyobb ausztriai párt nevében az annexió és kártalanítás nélküli békét (ami aztán az orosz Októberi Forradalom elsöprő erejű jelszava lett), de mivel ezt nem mondhatta el a szétkergetett parlamentben (és csak homályosan írhatott róla a cenzúrázott újságokban), semmilyen értelmes cselekvésnek nem maradt helye.

Ez a békés, szemüveges, görnyedt vállú értelmiségi magára vállalta a bűnt – védőbeszédében maga is a legnagyobb bűnnek nevezte a gyilkosságot, amelyet szívből ellenzett minden körülmények között –, hogy a háború és a baloldal árulása ellen tiltakozhassék.

Elmondta, hogy a polgárság képzeletében falak húzódnak a nemzetek között; ő ezeket a falakat nem látja; az ő elméjében falak vannak mintegy „vízszintesen” az osztályok között,

amelyeket szintén át kell törni, hogy az osztálytársadalom – s vele az állam, a nacionalizmus és a szervezett erőszak eltűnhessék végre, hiszen szabad társadalomban, amelyben nem tulajdonítják el az idegen munkát, ilyesmire nem lesz semmi szükség. Ezeket a falakat az osztályok között – s következésképpen a nemzetek és nemzetiségek között – lebontja majd a forradalom: remélhetőleg békés forradalom, demokratikus választások útján. (Tudjuk, mennyire lett vértelen a forradalom – és az ellenforradalom – a későbbiekben.)

De úgy tetszett: a magasabbrendű jó erkölcs megköveteli a bűnt, amellyel zsarnokság idején egyedül lehet orvosolni az állam bűnét; majd vezekelni érte. Az árulásból kigázolni megtisztultan, a bűntény katarzisával, a büntetés és a bűnhődés elfogadásával. Ez, gondolta akkor Friedrich Adler (bár később már nem), jóváteszi az erkölcsi válságot, a fölháborodást, a kétségbeesést – s egy ember halálával megtorolja milliók szükségtelen és ártatlan halálát.

A bíróság halálra ítélte dr. Friedrich Adlert (ezt később életfogytiglani, majd tizenöt évi kényszermunkára változtatták). A közönség a zsúfolt tárgyalóteremben elénekelte az Internacionálét és a Munkás-Marseillaise-t. Fölhangzott a kiáltás: „Éljen a nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia!”

A parlamentet csakhamar összehívták újra.

Károly császár (nálunk IV. Károly király, az utolsó Habsburg) kegyelmi úton szabadon engedte Adlert a többi politikai fogollyal együtt; ő volt akkor a legnépszerűbb ember. Tettét később keserűen megbánta. Sor került annexiókra, és a legyőzötteknek kárpótlást kellett fizetniük. Aztán Németország bosszút állt a megaláztatásokért.

Adler később is a nemzetközi munkásmozgalom funkcionáriusaként működött 1940-ig. Elszigetelődött, mert Németország és Ausztria egyesülését pártolta a régi 1848-as szellemben. Diákkora Zürichében élte öregsége magányos éveit.

Egy ember halála ma is többet nyom a latban, mint tízmillióké; a politikai merénylőt nem különböztetik meg a terroristától, aki véletlenszerűen kiválasztott ártatlanok közé hajt a tehergépkocsijával. Persze a politikai merénylet se helyes: végül Friedrich Adler is helytelenítette.

De akár így, akár úgy: nincs béke.