December 10-e az emberi jogok világnapja, az elmúlt hét azonban aligha az emberi jogokról szólt. A legnépszerűbb kereskedelmi tévécsatornán azon mulattak a sztárok (akik sajnos egyben szülők is), hogyan kell a gyereket úgy megverni, hogy mások ne lássák azt. Egy somogyi településen pedig közmegvetés tárgya lett egy tanárnő, aki felszólalt egy, a gyerekeket évek óta fizikailag bántalmazó kollégája ellen.

Ez a cikk nem arról fog szólni, miért nincs rendben a gyerekverést bagatellizálni, azon viccelődni, esetleg kifejezetten támogatni ezt. Mindezt remekül összefoglalta már Ceglédi Zoltán. Az sem túl meglepő, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint a gyerekverés agresszív felnőtteket eredményez, hiszen a gyerekek nem mások és nem is lesznek mások, mint tükörképei a felnőtteknek és a társadalomnak.

Persze mindig ott lesznek a tudománnyal szemben az „engem vertek, mégis ember lettem” álláspontok.

Ebben a mondásban nem csak az a szörnyű, hogy figyelmen kívül hagyja, hogy az ember akkor is ember marad, ha bántalmazzák. Emberek a népirtások, szexuális abúzus, kínzás stb. túlélői is.

Az a legszörnyűbb ebben, hogy ez a mondás remekül összefoglalja, hogyan látjuk a gyermekeink életét és saját életünket: nem az a lényeg, hogy boldog emberek legyünk, hanem nagyjából csak annyi, hogy túléljünk.

A bántalmazott gyerek túléli a verést, és annak eredményeképpen vagy megváltozik a viselkedése, mert fél egy jövőbeli veréstől, vagy pedig nem, de mindenképpen szépen hozzászokik ahhoz, hogy nem az együttműködéssel, meggyőzéssel lehet célt érni, hanem erőszakkal.

A „mégis ember lettem” megjegyzésben az is benne van, hogy a gyerek még nem ember, neki még azt a jogát, hogy ne bántalmazzák, nem kell tiszteletben tartani. Hányszor hallgattam végig a vidéki gimnáziumban, ahova jártam, hogy milyen nevetséges, hogy a diákok kiállnak a jogaikért. Pedig még csak nem is álltunk ki. Fogalmunk sem volt, hogyan kellene, hiszen egy gyerek nem lát ilyen példát. Ennek ellenére az alap álláspont az volt, hogy az a jó gyerek, aki csendben marad, és nem hangoztatja, hogy neki amúgy jogai lennének.

Erre a legjobb példa a magatartás értékelése a bizonyítványban: ezeknek semmi más célja nincs, mint hogy azt közvetítse, hogy aki bármiért is felszólal, annak a magatartása már nem „példás”, hiszen a példa a hallgatás. Ehhez képes mérettetik meg minden gyerek.

Mondhatnánk, hogy ez a magyar ugar, és hogy hát igen, ezért vagyunk mi magyarok ilyenek, de máshol sem jobb a helyzet. Az Egyesült Államokat a magyar közvélemény a liberalizmus szívcsakrájának tartja, pedig az emberek többsége veri a gyerekét, 19 államban még mindig legális a gyerekek testi fenyítése az állami iskolákban, a magániskolákban pedig az összes államban. Magyarországon ehhez képest sokkal jobban beépült az emberi jogi szemlélet a gyermekjogokba, hiszen a gyerekek fizikai bántalmazását, történjen az akár otthon, akár oktatási intézményben, a törvény bünteti.

A gyerekverés amerikai kontextusáról Jessica Joelle Alexander azt írja The Danish Way of Parenting: A Guide to Raising the Happiest Children In the World (A dán gyermeknevelési módszer: Hogyan nevelik a világ legboldogabb gyermekeit?), hogy a forrása alapvetően az, ahogyan a szülők a gyerekeket látják, és az, hogyan viszonyul a társadalom a szülőséghez. Azok, akiknek a tekintélytiszteleten és a fenyítésen alapul a gyermeknevelési módszere, a gyereket rosszindulatú, manipulatív lényeknek tekintik. Ennek a hátterében pedig „az ember embernek farkasa” feltételezés áll, tehát magát a szülőséget is egyfajta hatalmi harcként fogják fel, amelynek célja, hogy a gyerek akaratát a felnőtt elnyomja, és rákényszerítse minden esetben a sajátját.

Ugyanebből a feltételezésből következik a versengés is: minden szülő azt akarja mutatni kifelé, hogy az ő gyereke mennyire jól nevelt, ügyes és okos, és ha a gyerek valamiért nem ennek megfelelően viselkedik, akkor meg kell regulázni. Ez nyilván a szülő saját frusztrációjából is fakad, hiszen ő az, akit negatívan ítélnek meg, ha a gyerekei a társadalmi elvárások alapján hibázik.

A gyereknevelés az egyik olyan terület, amelyre a legjobban rányomta a bélyegét az az alapelképzelés, amely sokszor vulgáris, az evolúciós pszichológia félreértéséből vagy egyes megállapítások túlhangsúlyozásából fakad, és azt állítja, hogy csak az élhet túl a kapitalista társadalmakban, aki mindenkit lenyom az egymás közti versenyben.

A gyerekeket nem arra kell nevelni, hogy boldogak, empatikusak legyenek, hanem arra, hogy legyenek mindenben jobbak, mint a többiek, hogy a teljesítmény határozza meg őket, nem az, ahogyan érzik magukat. A teljesítményük, és később az abból fakadó személyes haszon (karrier, pénz, tulajdon stb.) határozza meg őket.

Ez az oka annak, hogy az emberi jogi, azon belül a gyermekjogi szemléletet, nemcsak Magyarországon nem ültetik át a gyakorlatba, hanem az egyik legliberálisabbnak tartott országban sem, ahol az alapvető, alkotmányos jogoknak sokkal erősebb hagyománya van, mint például nálunk. A hatalmon és versenyen alapuló szemlélet egyszerűen nem kompatibilis azokkal az eszmékkel, amelyek jogokkal rendelkező embernek tekintik a gyerekeket, akikkel szemben empatikusnak és igazságosnak kell lenni, és akikkel szemben nem lehet bármilyen eszközt felhasználni.

Ez nem azért van, mert a szülő tudatosan eldönti, hogy neki a gyerekjogi szemlélet nem megfelelő. Hanem azért, mert

azokban az államokban, ahol az emberi jogoknak nem részei az alanyi jogon járó szociális jogok, tényleg „ember embernek farkasa” lesz, és tényleg azon múlik, ki mennyit ér, hogy mennyire képes megfelelni, mennyit tud keresni, milyen iskolába jár stb.

Azokról az államokról van szó, ahol megjelennek a törvényben ugyan alapvető jogok, például, hogy a gyerek testi fenyítése nem megengedett, ugyanakkor ennek gyakorlati megvalósulását egyrészt semmi nem biztosítja, másrészt felnőttként a gazdasági, fizikai túléléshez az kell, hogy a gyerekből kikényszerítsenek bizonyos dolgokat.

Lehet, hogy ez a gyakorlatban nem hozza meg a társadalom által elvárt eredményt mindenkinél, de a lényeg itt az, hogy a szülőtől és az oktatási intézményektől az a társadalmi elvárás, hogy sikeres, de legalábbis a mostani társadalmi rendbe beilleszkedő felnőttet neveljenek a gyerekekből. Mivel az az ember ér valamit, akinek szakmája, pénze van, ezért a gyerek még nem igazán ér semmit mint ember. Ahhoz, hogy érjen, meg kell törni. Ha kell, veréssel.

Vannak ebben is osztálykülönbségek. Van, aki mindezzel kapcsolatban felvilágosult, és van a családnak annyi tőkéje, hogy már megteheti, hogy kilépjen a versenyistálló szemléletből, és a gyerek boldogságát, és ne a boldogulását tartsa szem előtt. Például be tudja íratni magániskolába, ahol az is szempont, hogy érzik magukat a gyerekek, és az erőszak szóba sem jöhet. Vannak, akiknél a verés pont azért történik, mert egyszerűen el sem jut az emberi jogi szemlélet hozzájuk, és maguk a szülők is annyira alacsony státuszúak a társadalomban, hogy őket is rengeteg erőszak éri. A legtöbb családban pedig él az az elképzelés, hogy ha a gyerek jól teljesít (viselkedjen a gyerek rendesen, menjen jó iskolába, legyen szakmája stb.), akkor lesz jó élete, remélhetőleg jobb, mint az övék.

Tehát ha a gyereket folyton fegyelmezni is kell, néha fizikailag is, mindez a hosszú távú érdeke. A végeredmény ettől függetlenül ugyanaz: a gyerek félni fog, megalázzák, elmenekülni erőforrások hiányában nem tud, elfogadja tehát, hogy nincs hatalma az élete felett. Ez akkor is így van, ha a szülő nem gondolja magát bántalmazónak, és másokat nem bántalmaz. (Itt fontos viszont megemlíteni, hogy a gyerek bántalmazása sok esetben az anya bántalmazásának is egy módja, a partnerkapcsolati erőszak kiterjesztett formája, tehát előfordulhat, hogy nem mindig a gyerekek érdekének torzított felfogásából ered, hanem a patriarchális erőszak egy formája.)

A skandináv államok példája azt mutatja meg, hogy bár a legtöbb szülő és tanár annak érzi, nem igaz, hogy egy-egy pofon elkerülhetetlen a gyereknevelés során.

Nem véletlenül az az alcíme Joelle Alexander és Dissing Sandahl fent említett, dán gyereknevelésről szóló könyvének, hogy „Amit a világ legboldogabb emberei tudnak a magabiztos, kompetens gyerekek felneveléséről”. Ennek az az alapja, hogy az ENSZ „boldogságindexe” alapján évről évre a dánok bizonyulnak a világ legboldogabb embereinek, pedig vannak Dániánál gazdagabb, naposabb stb. országok is. A szerzők arra világítanak rá, hogy ez milyen sokban az empatikus, erőszakmentes nevelésnek köszönhető.

Arról azonban nem írnak, hogy mindez nem azért van, mert a dán vagy általában a skandináv kultúra egyszerűen csak ilyen, hanem azon, hogy ezekben az államokban a gyerek boldogulása nem csak azon múlik, milyen teljesítményt sikerül felnőtté válásuk alatt kisajtolni belőlük, hanem az állam erőforrásokat biztosít azért, hogy a cél ne csak a boldogulás, hanem a boldogság legyen.

Mindez megmutatja azt is, hogy a gyereket betörésre váró versenylóként és nem jogokkal rendelkező emberként kezelő szemlélet és az ebből fakadó gyerekverés nem természetes dolgok.

Nem azért van, mert ilyenek vagyunk mi, emberek, erre van szükségünk, hanem a gazdasági-társadalmi berendezkedésből fakad. Ez magában foglalja azt is, hogy semmiféle erőforrás nincs ahhoz rendelve, hogy a gyerekek elleni erőszak megszűnjön, és azt is, hogy nincs olyan szociális védőháló, ami lehetővé tenné, hogy az emberek ne csak a boldogulást, hanem a boldogságot keressék.

Mindez nem kifogás vagy mentség a gyerekverésre. Teljesen egyetértek azzal, hogy mások megalázása, bántalmazása életkortól függetlenül elfogadhatatlan, de különösen káros egyéni és társadalmi szinten is, ha azt tanítjuk a gyerekeknek, az erőszak elfogadható eszköz. Viszont amíg az állam olyan törvényeket hoz, amelyekkel a gyerekverést tiltja, de közben olyan gazdasági-társadalmi környezetet teremt, amelyben a gyerekeket és felnőtteket meg kell törni, hogy utána engedelmes és hatékony munkaerő legyen belőlük, különben nem fognak boldogulni, addig az egyén boldogsága és az erőszakmentesség szépen hangzó, de a valóságban értelmezhetetlen, megfoghatatlan fogalmak maradnak.