A baloldali irányzatok között nem könnyű kiigazodni, azok, mint a mező vadvirágai ezer színben tenyésznek, és az ember nem mindig tudja eldönteni, hogy ő voltaképpen zöldpárti vagy ökoszocialista, baloldali libertárius vagy anarchista, esetleg csak másnapos. Persze nem kell mindenre címkét ragasztani, és kétségtelenül jobb dolgunk is lehetne, mint hogy megpróbáljuk besorolni magunkat és egymást a különféle baloldali dobozokba.

Ugyanakkor nem árt értenünk, hogy ezek a címkék pontosan mit jelentenek, mert így egyrészt a saját nézeteinket is tisztábban láthatjuk, másrészt rájöhetünk, hogy bizonyos irányzatok, amelyek korábban szimpatikusnak tűntek, valójában egyáltalán nem azt képviselik, amit hittünk, vagy ellenkezőleg, korábban ellenszenves nézetrendszerek egy csapásra szimpatikussá válhatnak. Ennek szellemében kezdjük boncolgatni az egyik legnépszerűbb baloldali irányzatot, a szociáldemokráciát.

A kapitalizmus szelidítésének 150 éves kísérlete

Európa tele van szociáldemokrata pártokkal, ott van a német SPD, a svéd SAP, a cseh ČSSD, és még ezer más. Az Európai Parlament második legnagyobb frakciója az európai szociáldemokrata pártok képviselőit fogja össze. Ezek a pártok és politikusaik azonban viszonylag keveset árulnak el a szociáldemokrácia mibenlétéről. Egyrészt egy párt akárminek nevezheti magát, Bohuslav Sobotkának nem kellett vizsgát tennie a szociáldemokrácia alapelveiből mielőtt a ČSSD elnöke lett. Másrészt manapság a szociáldemokrácia egyre kevésbé rendelkezik markáns eszmei körvonalakkal, egyre kevésbé nyilvánvaló, mit jelent és miért jó szociáldemokratának lenni (ha jó egyáltalán). Hogy megértsük, miért, a szociáldemokrácia történetére kell egy pillantást vetnünk.

Szocdemek a 19. század óta léteznek, a fenti pártokat sorrendben 1875-ben, 1889-ben és 1878-ban alapították. A modern szociáldemokrácia létrejöttét viszont a német politikus és gondolkodó, Eduard Bernstein nevéhez szokták kötni. Bernstein szerint a korabeli szocialisták (marxisták) tévednek, amikor azt mondják, a kizsákmányolásmentes, igazságos társadalom létrehozásához forradalmi úton meg kell ragadni az államhatalmat, és radikálisan át kell szervezni a társadalmat.

Az igazságos társadalom (a szocializmus) Bernstein szerint nem hoz létre radikálisan új társadalmi kötelékeket, pusztán erős szervezeteken és demokratikus intézményeken keresztül megrendszabályozza és megszelídíti a kapitalizmust és kiteljesíti a liberalizmus eszméit – az egyéni szabadságot és emberek közti egyenlőséget.

A Bernstein-féle szocializmus – ahogy az 1899-es A szocializmus feltételeiben írja – ebben az értelemben nem más, mint egyfajta feltuningolt liberalizmus.

Innen a történet tömören: Bernstein követői a huszadik század elején az ortodox marxistákkal és a radikálisabb kommunistákkal szemben önálló irányzattá alakultak, és a forradalmi politika helyett a parlamenti demokrácia keretein belül igyekeztek megvalósítani különféle programokat, mint az általános választójog és a munkások életkörülményeinek elviselhetővé tétele, és ebben hallatlan sikereket értek el. A szociáldemokrata mozgalmak és pártok élharcosai voltak a munkások jogaiért, az általános választójogért, az állami egészségügyi ellátásért folytatott küzdelmeknek.

A második világháború után a szociáldemokrácia a nyugati baloldal meghatározó irányzatává vált. A robusztus képviseleti demokrácia és a gazdaság feletti erős állami kontroll szociáldemokrata programpontjait jól összhangba lehetett hozni a jóléti állam gondolatával, mely egyre inkább uralkodóvá vált. A ‘70-es és ‘80-as évek neoliberális fordulata azonban igencsak megviselte a szociáldemokráciát:

az Atlanti térség országaiban egyre inkább újra hatalomra kerülő jobboldali áramlat képviselői a szakszervezetek gyengítését, a gazdaság erős állami szabályozásának feladását, az állami újraelosztás radikális csökkentését állították programjuk középpontjába.

Ez a program pedig évtizedekig a nyugati világ uralkodó politikájává vált. Az ekkorra értelemszerűen az establishment részévé vált szociáldemokrata pártok vezetői úgy látták, pártjuknak alkalmazkodnia kell, ha életben akar maradni, és feladták – sokak számára már eleve nem túl radikális – elveik egy részét. Egyesek szerint az új évezred hajnalára a szocdemek voltaképpen kiegyeztek a neoliberalizmussal, míg mások szerint az úgynevezett „harmadik utas” szociáldemokrácia (Tony Blair kifejezése) a megújulás ígéretét hozta magával.

Mit jelent ma szociáldemokratának lenni?

Amit ez a leegyszerűsített és durva kihagyásokkal teli történet is megmutat, az az, hogy a szociáldemokrácia története során fokozatosan vesztett a radikalizmusából. A tizenkilencedik század végén a szociáldemokratákat még nyugodtan lehetett demokratikus szocialistának hívni: a céljuk egy szocialista társadalom létrehozása, a piacgazdaság megszüntetése és a társadalmi igazságosság csúcsra járatása volt (többnyire).

A 16-os amerikai Demokrata előválasztási kampány jelöltjeként nagyot futó Bernie Sanderst nyilván nem lehet komolyan venni, amikor magát demokratikus szocialistának nevezi. Sanders semmilyen értelemben nem szocialista, ő egy szociáldemokrata. Nem szeretné eltörölni a kapitalizmust, és nem akarja köztulajdonba venni a termelőeszközöket. Amit ő szeretne, az a javak nagymértékű állami újraelosztása a kiszolgáltatottak javára, és a gazdaság – különösen a teljhatalmú pénzintézetek – komoly állami szabályozása.

Ma nagyjából ez tekinthető a szociáldemokraták közös nevezőjének: a mindenki számára emberhez méltó élet biztosításához szükséges jóléti intézkedések bevezetése, a társadalom javainak széleskörű újraosztása, valamint az erős demokratikus intézmények elegendőek ahhoz, hogy létrejöjjön egy elnyomástól mentes, igazságos társadalom.

A szocdemek ennyiben közel állnak a baloldali liberálisokhoz; e kettőt a gyakorlatban sokszor egyáltalán nem könnyű megkülönböztetni egymástól.

Ami elválasztja a szociáldemokratákat bizonyos baloldali liberálisoktól, az a társadalmi szolidaritásra fektetett hangsúly. A szocdemek jellemzően úgy gondolják, hogy egy igazságos társadalomban nem csak olajozottan működő újraelosztó intézmények vannak, de a társadalom tagjai között egyfajta mély összetartás, testvériség is fennáll. Ez szemben áll a liberalizmus azon változataival, amelyek az állam semlegességének nevében úgy gondolják, a társadalmi intézményeknek és különösen az államnak semmi köze ahhoz, hogy az állampolgárok mit gondolnak egymásról és hogyan éreznek egymás iránt.

A szociáldemokrácia radikálisabb baloldali kritikusai a kizsákmányolással és az elnyomással kapcsolatos túlzott engedékenységet vetik a szemére. A kapitalizmus állami megrendszabályozása szerintük reménytelen: a neoliberalizmus korszakában a tőke megtalálja a módját, hogy felülkerekedjen az államon. Az olajvállalatok készségesen kifizetik az állami büntetéseket és tovább szennyezik a környezetet. Az USA hosszú évek óta képtelen rávenni a Szilícium-völgy tech cégeit, hogy rendesen adózzanak.

De még ha sikerül is állami szabályozással nyakon csípni a kapitalizmust és a javait igazságosan szétosztani, ez a kizsákmányolás és elnyomás alapvető formáit akkor sem szünteti meg, legfeljebb mérsékli, a végtelen felhalmozás kapitalista logikájához pedig egy szava sincs a szociáldemokráciának. Az tehát pusztán tüneti kezelésre képes, nem pedig az alapvető probléma – a kapitalizmus – felszámolására.

Ráadásul – hangzik egy további kritika – még ahol helyi szinten sikerült is a szociáldemokráciának és a jóléti államnak viszonylagos társadalmi jólétet létrehoznia, ez általában ott is a nemzetközi kizsákmányolás fenntartásával, vagy fokozásával valósulhatott csak meg. Feltehetjük a kérdést, hogy

vajon Svédország relatív jóléte pusztán szociáldemokrata politikájának áldásos következménye, vagy legalább annyira ered a globális periféria, a globális dél kizsákmányolásából a centrumországok, a globális észak által.

A szociáldemokrácia a társadalmi igazságosság és a demokrácia egyik legfontosabb védelmezője volt a huszadik században. A 20. század végének és a 21. század elejének rohamos gazdasági és társadalmi változásai azonban bizonyos értelemben megtépázták azt. Még ha a szociáldemokrata pártok viszonylag stabil hellyel is rendelkeznek a legtöbb demokratikus országban, sokak szerint olyan elvi megalkuvásokra kényszerültek, amelyek miatt többé nem képesek érdemben kiállni az igazságosságért. A nagy kérdés, hogy a szociáldemokrácia vissza tud-e nyúlni radikális gyökereihez, és újra a demokrácia és egyenlőség bajnokává tud-e válni.