Átmeneti érvényű bizonyíték született arra, hogy valóban lehetséges az állam ügyeivel való érintkezés nélkül értelmiségi életet élni.

Erre sokan vágynak jelenleg Budapesten, akik a több egymást követő politikai paradigmaváltás és a felettük átívelő konstans közéleti apátia hatásaira nem bírnak többé cselekvő módon reagálni.

Az Off-Biennále mindenki tudja, micsoda – már aki jár Budapesten. Kivéve talán azokat, akik bár látták a plakátokat, olvasták a hirdetményeket, találkoztak a programokkal, de mégsem egészen biztosak benne, hogy mit is jelent ez az egész. Ez könnyen előfordulhat, hiszen egyértelműen nem egyformán szól mindenkihez e program.

Egyáltalán, a legkevésbé sem magától értetődő, vagy nagy vonalakban sejthető, hogy mit jelent, sem az Off-Biennále, sem pedig a Gaudiopolis kifejezés. Az tudja, hogy mi az Off-Biennále, aki ezeket a szavakat érti, felismeri, helyesen értelmezi és még a használatára is feljogosítva érzi magát.

Busszal, metróval közlekedve nagy méretű, színes hirdetmények sokasága hirdeti, hogy idén másodszor került megrendezésre ez a vidám, játékos, fontos, ünnepélyes micsoda.

Igen fontos szűrő ez a címadási megoldás, melynek célja egy sajátos közönségréteg körberajzolása, a társadalom egyéb tagjaitól való elválasztása. Kikből is áll ez a közönség?

Azokból egyrészt, akik követik a kortárs művészet eseményeit önmagáért, puszta érdeklődésből. Ők azok, akik tudják, hogy mit jelent az, hogy biennále.

Hogy az off– előtag, és ennek következményei kiket mozgatnak meg, már érdekesebb, ez ugyanis az állami fenntartású intézményektől való teljes elhatárolódást jelenti. Azaz csak kereskedelmi, alapítványi, magán és egyéb nem-adófizetői forrásokból fenntartott helyszíneken zajlanak az események. Ez az off- tehát: a bizonyos nem tetsző jelenségek ellenében meghatározott identitás jelzője.

Ez az elhatárolódási attitűd a napjaink állami vagyongazdálkodásával és parlamentáris politikájával elégedetlen választópolgárok egy számottevő csoportjának szimpatikus lehet, hiszen azt bizonyítja (időszakos spektákulum-jelleggel), hogy lehetséges az állam ügyeivel való érintkezés nélkül értelmiségi életet élni. Erre sokan vágynak jelenleg Budapesten, akik a több egymást követő politikai paradigmaváltás és a felettük átívelő konstans közéleti apátia hatásaira nem bírnak többé cselekvő módon reagálni.

A Gaudiopolis-jelenséget választották az Off-Biennále kurátorai a 2017-es, második rendezvényük témájául. Egy a vizuális művészetek világában kevéssé ismert, de más körökben fontos előképként számon tartott, rövid ideig tartó, háború alatti, emberi és közösségi csodát. Fontos, ismeretterjesztő gesztus a művészeti alkotók összekapcsolása ezzel. Még nagyobb az alkotókon túli szélesebb közönségre gyakorolt hatás, akik a kiállításokat megnézik és így szereznek tudomást a Gaudiopolisról. Igen sok előnye származhat ugyanis abból a magyar társadalomnak  –  még ha annak csak a budapesti, kortárs művészeti kiállításokra járó rétegét vesszük is elő – ha tudomást szerez arról, hogy országunk történetében jelentős, elismert, érdekes közösségi hőstettek is zajlottak, melyekre okkal lehet büszke, és nézhet fel bármelyikőnk.

Hogyan történik meg tehát ez az ismeretterjesztés, átpozicionálás és társadalmi változtatás pontosan? Miképp kapcsolódik össze technikailag egy ilyen múltbéli intézmény a kortárs alkotói tevékenységekkel? Ez az összekapcsolás a kurátorok munkája, pontosabban az az innovációs tényező, mely felett ők, az egész biennálé-projekt szerzőiként rendelkeznek.

Szabadságukban áll a kurátoroknak, mint a téma meghatározóinak, eldönteni azt, hogy mi és hogyan illeszkedjen napjainkban a Gaudiopolis egykori szelleméhez, mondanivalójához és egykori, gyerekek által közösen írt alkotmányához. Víziójukról a pályázati felhívásban olvashatunk többet:

Idézet a hivatalos pályázati felhívásból:

Gaudiopolis, mint valódi/megvalósult utópia megszűnt létezni […] azért, mert a gyermekköztársaság alkotmánya céljukat így írja le: „társadalmi korlátokat megszüntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes, elméletileg képzett” embereket nevelni. […]

Vajon tudunk-e mi is hasonlóképp kezdeményezően fellépni? Megvan-e a bátorságunk ahhoz, hogy erőnket és kreativitásunkat összegyűjtve mindennek ellenében együtt csináljunk valamit?

A projekt kulcsfogalmaként kirajzolódott a megvalósult utópia.

Hogy e szókapcsolat a lét és nemlét, múlt – jelen – jövő és a  valóság – fikció tengelyeken hol helyezkedik el, utólag, a megvalósult és már lezajlott rendezvénysorozat felől nézve, igen bizonytalanná válik. A nyilvános fórumon arra a kérdésre, hogy miképp viszonyulnak a kurátorok az agresszióhoz, Somogyi Hajnalka felelt először. Roppant határozottan közölte, hogy az agresszió minden formáját elítélik, saját belső kommunikációjukban is kerülni igyekeznek és a megvalósítandó projektek esetében is elhatárolódnak mindennemű agressziótól, hiszen az rossz, kártékony és kontraproduktív.

Érdemes visszagondolni arra, hogy maga a Gaudiopolis egy igencsak kegyetlen korban, a második világháború utolsó éveiben, illetve utána néhány évig működött. Az intézmény kialakításakor elsődleges szempont volt a bekerülő gyerekek verbális és fizikális agressziójának kezelése a közösség fennmaradása érdekében. Minden, amit Sztehlo Gábor kitalált az súlyosan sérült és a mai szóhasználattal élve nehezen kezelhető, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek körében történt, méghozzá azért, mert senki más nem törődött velük, nem volt otthonuk és nem voltak hozzátartozóik, akik gondoskodtak volna róluk. Így a sok „nehéz eset” egy fedél alá sodródott.

A pályázaton nyert, majd megvalósult kiállítások és egyéb rendezvények alkotói egytől egyig jól felépített, dokumentált művészeti praxissal rendelkeznek. Talán kissé ők is nehezen kezelhetőek, de összességében halmozottan hátrányos helyzetűnek biztosan nem mondhatóak.

A „megvalósult utópia” jól működő társadalmi struktúrákon belül, galériákban, vetített videókon, kibérelt ingatlanokban, fizetett szereplőkkel, tudományos szakértők segítségével mutatkozott be.

Az egyes helyszínek és azon belül a különféle kiállított képek, tárgyak és lezajlott közösségi és élő szereplős események egy nagyon is világos koncepcióból következő, mindenre kiterjedő, felismerhető stílust vonultattak fel: a barkácsolt, fabrikált, brikolázsolt, patchworkolt, buherált, véletlenszerű, ad-hoc elemekből, folyamatszerűen építkező tákolmányok sokasága szép kontrasztot mutatott az egész Off-biennálé jól-megcsinált arculatával és hivatalos, rendezett, szakszerű kommunikációjával.

Összességében tehát: fegyelmezett és határozott keretek között, erősen szerkesztett módon kiállított esetlegességek gyűjteménye volt ez. Erős ellentmondás feszül a kommunikáció formái és tartalma, a kiállítások témája és szerkezete között – és eképp kiderült, hogy a történelem és a jelen közt fennálló oksági és időrendi viszonyt nem lehet akárhogyan átvariálni.

Ha egy már megtörtént eseményt utópiának címkézünk utólag, úgy igen nehéz közelebb kerülni annak valós belső történéseihez és átéléssel, empátiával viseltetni iránta.

Utópia az, ami olyan messze van, hogy el nem érhető. Gaudiopolis létezett, majd megszűnt.

Ami hozzá akar hasonlítani napjainkban, az nem az elérhetetlennel, annak modellezésével és megvitatásával, hanem a valósággal szükséges, hogy foglalkozzék. Az Off-biennále ezt meg is teszi, azonban egy olyan szűk közeg (a kortárs képzőművészeti szcéna) által érzékelhező valóság megváltoztatására törekszik, melyhez a tágabb közönségnek igen nehéz kapcsolódnia.

Alkotónak vagy kurátornak lenni nem olyan, mint árva gyereknek vagy embermentőnek lenni.

Hogy mi lehet most olyan, ha egyszer nincs háború, nincsenek szem előtt az áldozatok és nincs kit megmenteni? – ez a kérdés előnyös, ha felmerül a Gaudipolis-biennálé kapcsán. A választ azonban már nem föltétlenül az alkotás-kiállítás-kritikaírás jól megszokott polgári keretein belül fogjuk megtalálni.

Ráadásul van háború, vannak áldozatok és szükséges őket megmenteni. Erről pedig nem Off-biennále fog szerveződni, hanem mindaz, ami nem adható be egy pályázaton, nincs hatékonysági mutatója és nemigen érdemes passzív közönségként nézni, majd írogatni róla.