A Momentum dobta be legutóbb a közbeszédbe, hogy a baloldalnak „egészséges nemzettudatra” van szüksége. De be tudja-e olvasztani magába a baloldal a nemzettudatot? Lehet valaki baloldali nacionalista? Mit tud kezdeni a baloldal a nemzettel?

A modernizmus elképzelt közösségei

Kezdjük az elején: nemzetnek általában olyan embercsoportot hívunk, amelyet a nyelve, kultúrája és/vagy történelme köt össze. Mondom, általában, mert az indiai nemzetet például nem egy, hanem legalább 22 nyelv köti össze, Bajorországnak megvan a saját történelme ugyanúgy, ahogy Ausztriának, osztrák nemzet mégis van, bajor meg nincs (vagy mégis?). Az ilyen esetlegességek csak fokozzák kétségünket: mit kezdhet a baloldal a nemzettel?

A politikai nacionalizmus az a nézet, hogy a nemzetek politikai szempontból kiemelt jelentőséggel bírnak: míg egy csomó olyan közösség van, amelyet áthat a közös kultúra és történelem, mint a sportolók és heavy metal rajongók, mégsem gondoljuk, hogy önkormányzatot, netán saját államot kellene kapniuk. A politikai nacionalizmus szerint viszont a nemzetek ebből a szempontból kiemeltek: tagjaiknak közös politikai érdekeik, jogaik és kötelességeik vannak. Például az ukránoknak – mondaná egy ukrán nacionalista – joguk van hozzá, hogy ők maguk kormányozzák az országukat és ne az oroszok, mert az ukránok egy nemzet, az oroszok meg egy másik; egy szélsőséges orosz nacionalista ezzel szemben úgy gondolhatja, hogy az ukránok nagyon is az orosz nemzet részei, így aztán ugyanúgy nincs joguk az önrendelkezésre, mint ahogy Bács-Kiskun megye sem igen tarthat igényt a Magyarországtól való elszakadásra.

A baloldal történelme során jórészt internacionalista álláspontot képviselt, ami szerint a nemzetek vagy semmilyen vagy csak másodlagos politikai jelentőséggel bírnak. A valóban jelentős társadalmi problémák ugyanis túlnyúlnak a nemzetállamok határain: a dolgozókat ugyanúgy kizsákmányolják a nagyvállalatok Csehországban, mint Magyarországon. A nők ugyanúgy elnyomásban élnek Angliában, mint Németországban.

Regionális különbségek persze vannak, de ezek ritkán esnek egybe a nemzetek, nemzetállamok határaival, és amikor igen, jellemzően annak sincs köze a nemzetekhez, mint nyelvi-kulturális csoportokhoz. Ha például a magyarországi politikai helyzetet a magyar nemzet kulturális sajátosságaira fogjuk, azzal még semmit nem magyaráztunk meg.

„Azért van illiberalizmus, mert a magyar birka nép” – mondhatná az egyszeri nacionalista gondolkodó. De mégis miért lett ilyen birka természetű, ha ugyan tényleg az? Miért nem volt ilyen természetű 1956-ban vagy 1848-ban?

Bizonyos nacionalisták hajlamosak ilyenkor „a nemzeti karakter” fogalmához nyúlni, és olyanokat mondani, hogy a magyarok, románok, szerbek, németek mindig is létező és egymástól természetes módon elkülönülő, nemzeti sajátosságokkal bíró embercsoportokat alkotnak. A nacionalizmuselméletben ezt nevezik „perennializmusnak” és „primordializmusnak”. A legtöbb baloldali – és nem baloldali – történész azonban szkeptikus az ilyen nézetekkel szemben.

A történelem legnagyobb részében a mai értelemben vett nemzetek nem léteztek. A honfoglaló magyarok törzsszövetség voltak, nem nemzet. A különféle nyelveket beszélő középkori lovagok, nemesek, egyházi előkelőségek inkább alkottak közösséget egymással, semmint az anyanyelvüket beszélő parasztokkal (már ha egyáltalán az előkelőségek és a pórnép egy nyelvet beszéltek). A szigetvári hős, Zrínyi Miklós horvát nemesi családból származott, és annyiban volt magyar, amennyiben a magyar király alattvalója volt.

Az, hogy az emberek nyelvi és kulturális különbségeik alapján határozzák meg a politikai csoportokat, ahová tartoznak, azaz a nemzet gondolata egy viszonylag új, modern jelenség.

Az egyik legismertebb baloldali nacionalizmuskutató, Benedict Anderson elképzelt közösségeknek nevezi a nemzeteket, amelyek nem az emberek között létező, öröktől való különbségek folytán léteznek, hanem pusztán azért, mert tagjai egymást összetartozóként gondolják, képzelik el. Annak, hogy a nemzet ilyen módon elgondolhatóvá vált, nagyon sajátos történelmi feltételei voltak, ám a történelem kereke fordulhat úgy is, hogy a nemzeti gondolat idejétmúlttá válik és többé nem lesz elgondolható.

Sovinizmus vagy önvédelem a  globalizációval szemben?

A legtöbb baloldali elismeri, hogy a nemzeti gondolat a történelem egy pontján fontos szerepet töltött be a társadalmi igazságosságért folytatott harcban. A marxista Anderson szerint például a nemzet sajátossága, hogy az „meghívja az alsóbb osztályokat a történelembe”, lehetővé teszi, hogy a nemzeti összetartozáson keresztül a magyar nemesek, polgárok és szegények szolidaritást vállaljanak egymással, a közép- és felső osztályok is felvállalják a kiszolgáltatottak ügyét és érvényre juttassák az igazságosság bizonyos formáit a társadalomban.

Egy elterjedt érvelés szerint azonban mára az egyre inkább kiteljesedő globalizáció elavulttá, másodlagossá tette a nemzetállamot. Ha a globális kapitalizmus kizsákmányoló rendszere nem veszi tekintetbe a nemzetállami határokat, ha az elnyomást nemzetközi  szervezetek és pénzintézetek gyakorolják, akkor azokkal a megfelelő, nemzetközi színtéren kell megbirkózni. Mások ezzel szemben úgy vélik, hogy a globalizáció áldatlan hatásait épp egy erős nemzetállam képes kiegyensúlyozni: megvédeni a lokálist a globálistól. Ez az érv azonban inkább az államot és nem annyira a nemzetet támogatja.

Egy baloldalinak ugyanis még akkor is jó oka lehet elfordulni a nemzet gondolatától, ha az erős államot egyébként kívánatosnak tartja. Elvégre a huszadik század társadalmi katasztrófái – mint a holokauszt -, melyekben a nacionalizmus tagadhatatlanul jelentős szerepet játszott, sokak szerint rámutattak a nemzeti gondolat árnyoldalára. Amennyire a nemzet lehetővé teszi a kirekesztett osztályok befogadását a politikai közösségbe, annyira lehetővé teszi a kirekesztést is, azt, hogy az embereket a nemzetidegen, ellenséges „másik” kategóriájába soroljuk és megfosszuk emberi mivoltától.

A nacionalizmus ezért könnyen ellentmondásba kerülhet alapvető baloldali eszmékkel. Tegyük fel például, hogy lehetőségünk van egy országban kormányt alakítani. Baloldali nacionalistaként kiállunk az igazságosság és egyenlőség eszméi mellett, de azt a nemzet kereteire szűkítjük le: nemzettársainknak jár, a többiek oldják meg maguk. De

vajon társadalom tényleg különbséget tehet a kiszolgáltatottak, szegények, fogyatékosok, hajléktalanok között azon az alapon, hogy melyikük őshonos magyar, román vendégmunkás vagy szomáliai bevándorló?

Elvégre az ember a nemzetiségét épp úgy nem választja mint a bőrszínét, miért helyes tehát az előbbi alapján különbséget tenni egymás jogai és kiváltságai közt, ha az utóbbi alapján helytelen? Sokak szerint egyik sem helyes, és nemzeti alapon választani ki, hogy egy társadalom kikre alkalmazza az igazságosság elveit – például jóléti intézkedéseket, segélyeket, kinek biztosít hozzáférést az oktatáshoz, az egészségügyhöz – nem más, mint jóléti sovinizmus, és mint ilyen, a szélsőjobboldal ismertetőjegye, amit valódi baloldaliként nem fogadhatunk el.

Vegyük észre, hogy ugyanezen az alapon egy baloldalinak ki kell állnia nemzeti/nemzetiségi alapú elnyomás, a nemzeti önrendelkezés megtagadása ellen is.

Ha ugyanis egy társadalomban bizonyos embereknek van lehetőségük az anyanyelvükön tanulni, hivatali ügyeket intézni, és szervezett keretek között kiállni a saját érdekeiért, míg másoktól ezt nemzetiségi alapon megtagadják, az a társadalmi igazságtalanság egy olyan formája, amely ellen baloldali elvek mentén nagyon is fel kell lépni.

A baloldal tehát nem szükségképpen ellenséges a nemzet eszméjével szemben. Egy baloldalinak nem kell azt mondania, hogy a nemzeteket fel kell számolni. Nem szükségszerű – bár kétségtelenül előfordul -, hogy problémája legyen a nemzeti kultúra, a nemzettudat vagy a hazafiság gondolatával. De fel kell ismernie, hogy a nemzeti gondolat nem öröktől való és megkérdőjelezhetetlen, és fel kell tennie a kérdést, hogy az adott történelmi, társadalmi, gazdasági szituációban a nemzeti eszme vajon a kirekesztést vagy a szolidaritást szolgálja, vajon rejlik-e benne felszabadító, emancipációs lehetőség, vagy ellenkezőleg, ott és akkor csak az elnyomás eszközeként tud szolgálni.

Nacionalista baloldaliak mindig is léteztek az osztrák szociáldemokrata Otto Bauertől a perui marxista José Carlos Mariátegui-ig. A nemzetállami keretek között működő belpolitikai életben nem is nagyon lehet elvárni, hogy a baloldali politika komolyan ne vegye a nemzeti eszmét egy bizonyos fokig. Mégsem túlzás azt mondani, hogy a baloldali gondolkodás fősodra mindig is kétkedve tekintett a politikai nacionalizmusra, amely szerint a politika kereteit a nemzeteknek kell kijelölnie, a társadalom megszervezésekor a nemzetek adják a határokat és irányvonalakat. Ez az eszme ugyanis egyre ritkábban a felszabadítás eszköze, és egyre inkább a kirekesztés és idegengyűlölet igazolására szolgál csak.