Az elmúlt hetekben olyan témák uralták a nemzetközi és a magyar közbeszédet, amire a töredezetten létező magyar feministák majd két évtizede várhattak. A #metoo kampány a szexuális visszaélések és zaklatások tömkelegét hozta elő. A társadalom olyan történésekkel szembesült, amilyenekkel ilyen formában, együtt még sohasem. És egyre több olyan ügy is előjön, a hatalmi visszaélésekről, amikbe bele is buknak az érintettek.

Akár hátra is dőlhetne egy magyar feminista: akkor ezt meg is csináltuk. Révbe ért az elmúlt 30, sőt 100 év aprólékos munkája, amelynek révén egyáltalán beszédtémává válhatott a férfiak és nők közötti hatalmi különbség, a szexuális erőszak és zaklatás, és láthatóbbá a szexuális erőszak logikája, a bíróságok, állami intézmények kettős mércével mérő hozzáállása.

Csak a helyzet ennél bonyolultabb. Miközben a mainstream média jelentős része, mind jobb-, mind baloldalon magáévá tette azokat a pszichológiai, társadalmi fogalmakat, amelyek által érthetővé válik a feministák magyarázata ezekről az ügyekről, eggyel kijjebb már nem ilyen egyértelmű a helyzet.

Ugyanis ezeknél az ügyeknél mégiscsak arról van szó, hogy a társadalom nagy része azzal szembesül, hogy amit eddig normálisnak hitt, az bűnné válik. Elfogadott szokások semmisülnek meg a jelenlegi, kampányszerű folyamatban, és új, bonyolult fogalmakat kell magáévá tennie a társadalom többségének a megértés érdekében. Ehhez pedig semmilyen segítséget nem kap sem az oktatási rendszertől, sem az intézményektől, sem a politikától, sem a társadalom többi tagjától. Ez pedig ijesztő lehet a befogadó szempontjából, ha senki sem kíséri végig ezen az úton.

Pont ezért ez a helyzet veszélyes is lehet, ha nincs elvégezve az az aprómunka, amit csúnya szóval a feminizmus társadalmasításának is nevezhetünk.

Márpedig az internetes kommenteket olvasva (még ha a kommentek nem is egyenértékűek egy közvélemény-kutatással), az pontosan látszik, hogy az áldozathibáztatás logikája további kifejtés nélkül a legtöbb embernek nem jön át. Az olyan kérdések uralják még mindig a Sárosdi Lilláról szóló Facebook-posztokat, hogy „miért ült be az autóba”.

Ez pedig azért veszélyes, mert könnyen átcsaphat abba, hogy a megértés, tudatosítás helyett egy megnyugtató magyarázatot keres a kulturális sokkot szenvedő befogadó. Nem kell ezzel foglalkoznod, mert ez az érvelés támadás ellened, a gondolataid, az idáig általad tisztelt személyek ellen, ehelyett össze kell zárnunk a védekezés érdekében. Ilyenek a képzelt feminista ellenségről szóló, vagy a nők titkos összeesküvését sugalló állítások.

Az ilyen állítások is megjelennek a közbeszédben, sokszor az elkövetőket védő kollégáktól, barátoktól, családtagoktól, és abban a mainstream médiában, amely meg akarja mutatni a „másik igazát” is, egy rosszul értelmezett objektivitás jegyében. De főleg  a közösségi médiában. Az elmúlt években ebben a szektorban ugyanis borzasztóan megerősödtek az antifeminista hangok. Szanyi Tibor EP-képviselő például a Férfihang nevű portálnak adott interjút tegnap, még ha a politikus ki is kerülte a legdurvább antifeminista közhelyeket.

De a genderfasizmustól rettegők, vagy azok, akik lincselést kiáltanak Marton ügyében, sokkal inkább uralják az alternatív nyilvánosságot, mint a feminista vagy az áldozatok védelmét elsődlegesnek tartó logika.

Tegyük hozzá, hogy nem „lincselés” történik, hanem ilyenek szinte  bármilyen politikai témában a társadalom ki nem beszélt vagy frusztráló problémáira adott reakciók (lásd Orbán cigányozása, az elmebetegezés, Gyurcsány hazaáruzólása, Bajnai gyilkosozása, de pl. én is kapok egy erősebb cikk után üzeneteket, hogy meg kéne dögöljek stb). És ezt minden  hasonló ügyben mindkét fél megkapja (lásd a Sárosdi Lillát alázó kommenteket).

Azt pedig tudhatjuk, hogy a mainstream médiában megrendült bizalom és a jelenlegi médiafogyasztási szokásaink miatt  mennyire fontosak ezek a alternatív nyilvánosságban működő blogok, Facebook-oldalak ahhoz, hogy valaki megfelelő érveket kapjon a személyes vitákban.

Viszont azt látjuk, hogy miközben a két legnagyobb feminista blogon egyetlen egy tartalom se jelent meg a Marton-ügy kirobbanása óta, addig a Férfihang és egyéb antifeminista oldalak öntik a tartalmat a magyar nyilvánosságba, sokszor fizetett hirdetésekkel felturbózva és nagyon erős elitellenes szöveggel keverve.

Ha ezeket az oldalakat nézzük, könnyen elhihetjük, hogy nem a zaklatást elszenvedők az áldozatok, hanem a zaklatókat hurcolják meg, méghozzá nem más, mint az elit, a feministák, a nők.

Ha pedig a feminista Facebook-oldalakat nézzük, 2-3 naponta érkezik ezekre egy-egy poszt a témában. Mondanom sem kell, hogy a másik tábor alapból is több emberhez eljutó megszólalói ennél mennyivel brutálisan több tartalmat raknak ki.

A helyzet pedig az, hogy soha nem irányult ekkora figyelem ezekre az ügyekre. És valószínűleg jó ideig nem is fog, ha ez a kampány lecsendesül. Ez pedig azt jelenti, hogy ma tízszer annyian figyelnek egy-egy érvre, egy-egy állításra az erőszak, a zaklatások, az egymáshoz való viszonyulás, a társadalom hatalmi viszonyai, a szexualitás kultúrája kapcsán. Ami most átmegy, az nagyon erős hatással lesz a magyar társadalom képére a következő évtizedekben.

De mi van akkor, ha nincs senki, aki ezt a társadalmasítást elvégezze, és megvívja a küzdelmet, amelynek révén minél több embernek el tudja magyarázni az alapfogalmakat, azokat a hatásokat és logikákat, amelyek működtetik a hatalommal való visszaélés rendszerét? Sőt, aki el tudja magyarázni,  mi az a feminizmus? Ha ez a küzdelem elmarad, a fogalmak és az érvek helyén az ürességet mások töltik majd fel.

Ahogy a politikában mindenhol: ha te nem szólalsz meg, mások fognak helyetted. És ha nem vigyázunk, akkor a feministák helyett pont az antifeministák fogják elmagyarázni, mi az a feminizmus.