Kevés unalmasabb dolog van a világon, mint az offshore-ozásról beszélni. Ami szomorú, mert kevés dolog van a világon, ami az offshore-ozásnál átfogóbban és mélyebben befolyásolná a mai társadalmat és politikát. Az offshore-jelenség visszaszorítása nélkül ma nulla esély van baloldali politikát folytatni Európában. De bárkinek, aki elkötelezett a tisztességes piaci működés és a valódi demokrácia mellett – tehát konzervatívoknak és liberálisoknak is –, az első számú fenyegetést kell látniuk a jelenségben.

Arra a kérdésre, hogy

mi is az az offshore-ozás,

viszonylag egyszerű válaszolni. Egy offshore cég olyan gazdasági szereplő, amelyet egy nagyon alacsony adókkal rendelkező országban alapítanak, és amelynek célja, hogy tulajdonosának kevesebbet kelljen adóznia más országokban folytatott gazdasági tevékenysége után. Másrészt, az offshore cégek arra is jók, hogy átláthatatlanná tegyék a tulajdonosi viszonyokat és pénzmozgásokat, így akár illegálisan szerzett milliárdokat is el lehet rejteni anélkül, hogy bárki kideríthetné, kié igazából a pénz, és honnan származik.

Józan paraszti ésszel tehát az offshore-ozást adócsalásnak, vagy nemes egyszerűséggel lopásnak nevezhetnék.

Pedig jogi szempontból nézve ezek az ügyletek sokszor teljesen rendben vannak, nem ütköznek jogszabályokba. Ez az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti őket a közönséges lopástól – illetve az, hogy ezzel a lehetőséggel jellemzően a nagy multicégek és a bizonyos jövedelmi szint felett lévők élhetnek, köztük a politikai és gazdasági döntéshozók. És mivel ők határozzák meg, mi is törvényes és mi nem, így ez a konkrét lopás kap valami csili-vili nevet, mondjuk adóoptimalizáció, és az ügy le is van tudva.

Mostanában szinte minden évre jut egy-két világméretű offshore-botrány: tavalyelőtt a HSBC dokumentumok, tavaly a Panama-botrány. Az idei adagot épp a napokban kaptuk meg, az ún. Paradicsom-iratok (Paradise Papers) formájában. Ez alkalommal több mint 13 millió dokumentum látott napvilágot, pár, offshore cégek alapításával és működtetésével foglalkozó, nagy tanácsadó vállalat, legfőképp az Appelby irattárából.

A már-már bulvárnak számító érdekességeken túlmenően semmi olyan nem derül ki ezekből az iratokból, amit eddig nem tudtunk.

Persze lelepleződik egy-egy közszereplő képmutatása, például a kanadai sztárminiszterelnöké, akinek legközelebbi tanácsadója, és kampányfinanszírozója maga is jócskán érintett a botrányban, úgy hogy közben Trudeau sokat beszélt kampányában az adóelkerülés elleni harcról. Vagy hogy II. Erzsébet királyné vagyonkezelői is adóparadicsomba menekítettek pár millió fontot, miközben a királyi udvar évi 80 milliót kap a brit adófizetőktől..

De igazából nem ezek a „kis színesek” az érdekesek, hanem az alapvető mechanizmus: a világ leggazdagabb vezetői, illetve a legsikeresebb multinacionális vállalatok, köztük például a világelső Apple, gigantikus adóelkerülők: azokban az országokban, ahol valós tevékenységük folyik, szinte semmivel nem járulnak hozzá az államkasszához, profitjaik nagy részét egzotikus szigetekre menekítik.

Akkora összegekről beszélünk itt, hogy egyszerű halandóként nehéz is felfognunk. Úgyhogy vegyünk inkább pár viszonyítási pontot. A korábban napvilágot látott iratok alapján kutatók kiszámolták, hogy

a brit gazdagok az ország GDP-jének 15 százalékát rejtették el offshore számlákon. Akkora összeget, amelyből másfél évtizedig működtetni lehetne a teljes brit oktatási rendszert.

És ebből a példából már nagyon jól is látszik,

mi a legnagyobb probléma az offshore-ozással:

egyre több pénz tűnik el a társadalmak közös büdzséjéből és gyűlik össze egyre kevesebb ember elrejtett pénztárcájában. Miközben egy átlagos dolgozó  vagy kisvállalkozó becsületesen fizeti az adóit, addig a nagyvállalatok és tulajdonosaik egyáltalán nem tesznek bele arányosan a közösbe. Ez alapvető igazságossági kérdéseket vet fel.

Ráadásul ezek a cégek és gazdagok a közösből is kiadós részesedést kapnak: az állam mindannyiunk pénzéből tart fenn biztonságos gazdasági környezetet, védi a magántulajdont, infrastruktúrát teremt, oktatási rendszere révén szakképzett munkaerőt biztosít az adóelkerülőknek, sőt az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb mértékű adókedvezményeket is kapnak – amelyek végső soron szintén a közösből lekanyarított és a nagyvállalatoknak adott összegek.

Ráadásul az adócsökkentéseket is sokszor ezekkel az offshore-lehetőségekkel indokolják a politikai vezetők: csökkentenünk kell az adókat, mert ha nem, elmennek a vállalkozások, elvándorol a tőke. Persze ez az oksági viszony nem létezik – statisztikák bizonyítják például, hogy a nagyvállalatbarát Nagy-Britanniában sokkal nagyobb az offhore-ozás mértéke, mint a magas adókat kiszabó Svédországban. Oksági viszony ide vagy oda, ez az érvelés kiváló ideológiát szolgál a szupergazdagoknak adott kedvezmények számára, és a gazdasági szférával jócskán összefonódó, az offshore-ozásban is érintett politikai elit pedig imádja az ilyen gazdasági racionalitásba bújtatott, nettó átverést.

Csakhogy miközben egyre több vagyon tűnik el ezekben az offshore-lyukakban, annál kevesebb pénz jut a közösségi infrastruktúrák fenntartására, a közbiztonságra, az oktatásra, az egészségügyre, a szociális védőhálóra, és így tovább.

És minél több pénz tűnik el, annál jobban nőnek az egyenlőtlenségek is, amit az offshore-nak hála, már rendesen mérni sem tudunk, hiszen csak annyi adatunk van ezekről az elfolyt pénzösszegekről, amennyit egy-egy ilyen kiszivárogtatásból tudunk. Ami viszont csak egy töredéke az offshore ügyletek valódi mértékének.

Szóval a baloldali politika első számú feladata

ennek a jelenségnek a megfékezése, hiszen enélkül fölösleges igazságos közteherviselésről, újraelosztásról, az egyenlőtlenségek csökkentéséről, szociális védőhálóról, tisztességes bérekről vagy bármi másról beszélni. Ha titokban egyre több pénz összpontosul kevesek kezében, úgy egyre kevesebb összeg marad, amit aztán a közösség jólétébe fektethetünk.

De nemcsak a baloldaliaknak van okuk aggodalomra. Ugyan már a gazdasági status quo egyik alapintézménye, a Nemzetközi Valutaalap sem hisz ebben az elméletben, de sok szabadpiacpárti liberális még ma is állítja, azért kell támogatni a nagyvállalatokat és gazdagokat alacsony adókkal, mert értéket teremtenek, ami végső soron leszivárog az alsóbb rétegekhez is. De ha a profit egy jelentős része eltűnik valamilyen offshore lyukban, mégis hogyan fog lecsorogni az egyszeri magyarhoz, franciához vagy amerikaihoz? Hát pontosan: sehogy.

Ráadásul az offshore-ozás lévén létrejövő nagy tőkekoncentráció a kisebb vállalkozásoknak, a verseny általi innovációnak is rosszat tesz.

Végezetül a demokrácia is rendesen megsínyli a dolgot.

A kiszivárgott iratokból egy globális oligarchia képe rajzolódik ki, amelyben a politika, gazdaság és kultúra élvonala összefonódik, és egymást segíti a minél hatékonyabb adóelkerülésben.

Az iratokban ugyanúgy szerepelnek nagyvállalatok, mint az Apple, politikusok, mint Trump egyik miniszere vagy Justin Trudeau és a popkultúra befolyásos alakjai, mint Bono. A globálisan megtermelt javak egy jelentős része fölött semmilyen demokratikus vagy állami ellenőrzés nem létezik, és ahogy ez a szorosan szőtt hálózat egyre nagyobb vagyont halmoz fel, úgy egyre nagyobb befolyásra is szert tesz. Ez pedig alapjaiban kérdőjelezi meg a demokrácia és a népszuverenitás elveit.

Adja magát tehát a kérdés, hogy

mit lehet tenni?

A politikai elit túlnyomó része minden kiszivárogtatott dokumentum láttán sűrű irgumburgumozásba kezd – na jó, a magyar vezetés, mondjuk, még erre sem veszi a fáradtságot, pedig azért befolyásos magyarok is sokszor felbukkannak az iratokban –, de az offshore elleni harc frontjáról túl sok eredménnyel nem tudnak beszámolni. És ez csak részben van azért, mert nekik is megéri ez a biznisz. Egy plusz ok, hogy bár a jelenség maga faék egyszerűségű, ellene harcolni már nem ilyen sima ügy.

Egy állam önmagában tehetetlen, hiszen a tőke mindig talál egy másik helyet, ahol nulla adót kell fizetnie. Ezt tette például az Apple, amikor Írország elkezdett arról beszélni, hogy most már ideje lenne valamicske adót fizetni, ha innen bonyolítjátok egy egész kontinensnyi ügyleteitek.

Szóval nemzetközi együttműködés kell, ami – lássuk be – nem egy könnyű műfaj. Másodsorban az állampolgároknak nyugati világszerte csökken a beleszólásuk a politikába, részben épp az offshore-ozás miatt, tehát még a saját politikai elitjük döntéseit sem tudják igazán befolyásolni, nehogy a világ összes országának döntéseit. Így csak összehangolt, határokon átívelő állampolgári mozgalom tudna bármit elérni, de jól tudjuk, ilyent gründolni megint nem egy leányálom.

Mindenesetre, a rendelkezésünkre álló összes eszközzel napirenden kell tartanunk ezt a kérdést, és így kényszeríteni folyamatos magyarázkodásra az eliteket. Másodsorban pedig olyan politikusokat, pártokat kell támogatni, amelyek hitelesen kiállnak nemcsak az offshore-ozás ellen, de a széleskörű újraelosztás mellett is. Hiszen a diskurzusok szintjén lehet szépeket mondani a jelenség visszaszorításáról, de ahogy Justin Trudeau példája is mutatja, a szavak mögött nem mindig rejlenek tettek.

Magyarán, hiteles baloldali pártokat kell gründolni, baloldali politikusokat kell helyzetbe hozni, akik az offshore érme másik oldaláért, a megtermelt javak igazságos elosztásáért is küzdenek.

A dolog ugyanis úgy áll, hogy mindenféle jobboldali piacmentegetés és teljesítménykamu, illetve középutas, ideológia-meghaladós mismásolás tudatosan nem mondja ki, hogy itt kibékíthetetlen érdekellentét húzódik a társadalom többsége és a gazdag oligarchia között. Ez utóbbi pedig évtizedek óta módszeres osztályharcot folytat mindenki más ellen, az offshore, az adócsökkentések, az állam leépítése mind ennek az eszközei. Az osztályharc eredménye pedig a gigantikus vagyoni koncentráció és alulról felfelé történő, perverz újraelosztás.

Ennek pedig mi, a társadalom többsége vagyunk a vesztesei, és ideje, hogy végre mi is elkezdjünk harcolni az érdekeinkért. Ez pedig mismásolással, gazdasági álösszefüggésekkel nem lehet megtenni, csak karakán, egyenes kiállással.