Ma választásokat tartanak Ausztriában. A verseny kiélezett: a centrumpártok mellett a szélsőjobboldali FPÖ esélyes arra, hogy a következő kormány meghatározó szereplője legyen. A kormányzó nagykoalíció pártjai, a Néppárt és a szociáldemokraták a legutóbbi közvéleménykutatások szerint 32-36%, illetve 22-27%-on állnak, az FPÖ 25-27%-ával erősödő tendenciát mutat. Orbán nagy tisztelője, a neonáci múlttal rendelkező Heinz-Christian Strache pártjával egyik nagy párt sem zárta ki a koalíciót. A szélsőjobboldali FPÖ volt már kormányon Ausztriában, ahogy akkor is, ma is az „az utca emberének” pártjának képében tetszeleg. A kereszténydemokrata ÖVP-vel 1999 és 2005 között koalícióban irányították az országot, alább megnézzük, hogy vajon kormányon valóban az „utca emberét” képviselte-e a párt?

Heinz-Christian Strache, fotó: Picture Alliance

Az FPÖ-t megviselte az 1999 és 2005 közötti kormányzás. Ahogy az alábbi ábrán is látszik, a párt 1999-ben az ÖVP-val egyenlő erőt képviselt (a szavazatok 26,9 százalékával), a 2002-es választásokra azonban a párt majd’ harmadára zsugorodott, míg az ÖVP jelentősen megerősödött. Ezután ismét az ÖVP-vel közös kormányzás következett, aminek 2005 áprilisában a szélsőjobboldali párt kettészakadása lett az eredménye.

Az FPÖ-t 1999-ben legnagyobb választási sikerére vezető korábbi elnök, a 2008 októberében autóbalesteben elhunyt Jörg Haider, karintiai kormányzó a párt összes miniszterével és legtöbb parlamenti képviselőjével új pártot alapított Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) néven (innentől a BZÖ volt az ÖVP koalíciós partnere). Az FPÖ elnöke pedig három hétre rá a párt kormányzati szerepének legkeményebb kritikusa, a még az FPÖ-ben is a legszélsőségesebbek közé tartozó Heinz-Christian Strache lett, aki a mai napig vezeti a pártot.

Strache 12 év alatt küzdötte vissza az FPÖ-t oda, ahonnan az ÖVP-vel való 5 éves együttkormányzás előtt voltak: van olyan október 9-i közvéleménykutatás, amely szerint 27 százalékkal a 25 százalékos támogatottságú szociáldemokraták (SPÖ) előtt állnak a második helyen (az ÖVP 33 százalékkal vezet).

A szélsőjobboldali párt ellenzékből tehát másodjára kerül kormányközelbe, érdemes megnézni, miért veszítette el az FPÖ választók bizalmát akkor, amikor valóban hatalomra is került?

De kik az FPÖ szavazói? Az ORF/SORA/ISA adatai alapján a tavalyi elnökválasztás decemberi, végső fordulójában az FPÖ jelöltjére, Norbert Hofer a férfiak szavazatainak 56 százalékát kapta meg, míg a nők között csak 38 százalékot ért el. Ekkor az alacsony képzett férfiak 68 százaléka szavazott az FPÖ jelöltjére. A választás első fordulója alatt végzett kutatás alapján a fizikai – kékgalléros – munkások 72 százaléka szavazott Hoferre. Arra a kérdésre, hogy miért tettek így, a válaszadók legfontosabb három indoka, hogy érti a „hozzájuk hasonlók” gondjait, kompetens, és hogy a hagyományos osztrák politikai rendszer ellen van. Az FPÖ 1999-es sikerében is nagy szerepet játszott a hagyományos politikai elitből való kiábrándultság: míg a bevándorlóellenesség csupán a választóik 47 százalékának volt fontos, a politikai elit kritikáját 60 százalékuk jelölte meg fontos indokként.

Az FPÖ már 1999-ben is a legerősebb párt volt a kékgalléros munkások között. A pártot  a kormányzás után elsősorban azért büntették meg ezek a választók, mert nem tudott megfelelni annak az ígéretének, hogy a kisemberek érdekeit fogja képviselni. A gyakran nyilvánvalóan inkompetens kormánypolitikát végig heves belső viták, megosztottság, botrányok kísérték.

Az ÖVP-FPÖ koalíció vezényelte le Ausztria történetének legkomolyabb liberalizációs reformprogramját. Ezek közül különösen a nyugdíjreform és a privatizáció emelkedik ki, de komoly megszorítások érték a munkanélküli biztosítási rendszert és a felsőoktatást is.

A jobboldali koalíció stílusa is szokatlan volt a világ egyik legerősebb neokorporatív intézményrendszerével bíró országában. Ausztriában rendszerint lassú a szakpolitikaalkotás, mert a kormányok – a második világháború óta eltelt 72 évből 45-ben ráadásul nagykoalíció volt a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták között – mindent egyeztetnek a szociális partnerekkel, vagyis a szakszervezetekkel és a munkaadói szervezetekkel is. Ehhez képest az ÖVP-FPÖ koalíció hihetetlen tempóban fogadott el komoly reformokat. A törvénykezési láz ráadásul óhatatlanul a minőség romlásával is együtt járt, az osztrák alkotmánybíróság sok törvényt alkotmányellenesnek talált.

A Schüssel-kormányok reformpolitikája

A Wolfgang Schüssel vezette ÖVP-FPÖ (végül ÖVP-BZÖ) koalíciók megszabadulva a szociáldemokraták –  és velük a szakszervezetek – jelentette féktől, ráléptek a gázra és osztrák léptékkel mérve átfogó liberalizációs programot valósítottak meg (tehát nem thatcheri programra kell gondolni azért). A legnagyobb hatású és legkomolyabb konfliktusokkal járó intézkedésük a nyugdíjreform volt.

A koalíció több lépcsőben valósította meg a nyugdíjreformot. 2000-ben megszorító intézkedéseket vezettek be a nyugdíjrendszerben. Kedvezőtlenebb lett a rokkantnyugdíjak megállapítása, és a nem munkaképeseket kizárták a korkedvezményes nyugdíjból. A korkedvezményes nyugdíjat is szigorították. Az özvegyi nyugdíjat radikálisan megvágták (eltörölték a biztosított minimumot). Ez a reform még a költségvetési konszolidációs csomag része volt (csakúgy, mint például a munkanélküli biztosítás szigorítása, lásd lejjebb). De a 2003-2004-ben elfogadott nyugdíjreformok már rendszerszintű változásokat hoztak:

a korkedvezményes nyugdíjak fokozatos kivezetése mellett döntöttek, a nyugdíjak számításának alapját is megváltoztatták: a legjobb 15 év átlaga helyett 40 évnyi kereset átlagát tették meg, és a maximális nyugdíj feltételéül szabták a 45 évnyi járadék fizetést. Megemelték a 65 évnél korábban nyugdíjba vonulók „büntetését” is.

Az FPÖ nem volt egységes a kérdésben. Belső viták, az ÖVP-vel való harc, követelőzések, a reform blokkolásával való fenyegetés kísérte a folyamatot. Az FPÖ a fokozódó társadalmi konfliktusok, a zuhanó támogatottság, és a párt radikálisainak nyomása alatt próbált a kis keresetűek és kisnyugdíjasok számára kedvezményeket elérni, és – az ellenzékkel együtt – sürgette, hogy a kiváltságos foglalkoztatási csoportokra vonatkozó nyugdíjszabályokat egységesítsék azokkal, amik a dolgozók többségére érvényesek. Ez utóbbit az ÖVP akadályozta amennyire csak tudta, hogy védje az egyik legfőbb választói csoportját képező közalkalmazottakat, akikre eredetileg sokkal kedvezményesebb nyugdíjszabályok vonatkoztak.

Az FPÖ végül csak kisebb engedményeket tudott elérni, és képviselői végül minden egyes alkalommal megszavazták a reformokat. A nyugdíjreformot hatalmas politikai és társadalmi ellenállás kísérte, a többi között 1 milliós sztrájk a szakszervezetek részéről, míg a nyugdíjasok megemelt egészségügyi hozzájárulása ellen – ami 1 millió nyugdíjas juttatását vágta meg – a szociáldemokraták 627,559 aláírást gyűjtöttek (ez az összes választó 10,5 százalékát tette ki 2004-ben).

A nyugdíjreform mellett a koalíció a munkanélküli biztosításban is megszorításokat vezetett be 2000 és 2001 között. Egységesítették, és a legtöbb ember számára csökkentették a juttatás mértékét, illetve szigorítottak a jogosultságon is (igaz, ez még nemzetközi összehasonlításban így sem számított kedvezőtlennek). Eközben az adókat csökkentették: növelték az adómentes jövedelmet, csökkentették a gyerekes családok adóját, illetve a vállalati adókat is – de valójában az alacsony (és a nagyon magas) jövedelműek adóterhei nem csökkentek a megemelt nyugdíjjárulék és energia adók miatt.

Nekiestek az Ausztriában – nem csak a közművek esetében – hagyományosan magas állami tulajdonnak is.

2000-ben új privatizációs törvényt fogadtak el, és elsősorban a telekommunikációs szektorban indult el ekkor átfogó magánosítás, de más fontos állami vállalat eladását is megkezdték, például 2003-ban egy jelentős acélgyárban is 50 százalék alá csökkent az állami tulajdon, 2004-ben pedig teljesen eladtak egy másikat.

Más területeken is sok konfliktussal járó változásokat fogadtak el: az osztrák államvasutak, az ÖBB átalakítását 2003 során például országos sztrájk kísérte. A felsőoktatásban is komoly változások történtek. 2001-ben egyetemi tandíjat vezettek be. A 2003-ban életbe lépő felsőoktatási reform pedig az egyetemeket önálló jogi személlyé tette, de egyúttal egyetemi tanácsok kezébe helyezte az egyetemi vezetők választását, amelyek tagjait részben a kormány jelöli. Az egyetemi dolgozók közalkalmazotti státusza megszűnt.

Strache egy összefirkált plakáton, 2010-ben, a felirat: „Mert én hiszek bennetek!”

Az FPÖ végig napirenden tartotta a bevándorlási kérdéséket, de ez sem segített megítélésükön. A 2002 novemberi előrehozott választást végső soron Jörg Haider robbantotta ki. A párt radikálisait fellázította a pragmatikus szárny, és különösen a párt kompromisszumkész és kompetens miniszterei ellen (és akik az ellenük összehívott 2002 szeptemberi pártkongresszus „hangulata” miatt lemondtak, köztük a széles népszerűségnek örvendő pénzügyminiszter is). A konfliktust formálisan kiváltó ok az adóreform elhalasztása volt, amit Haider fő célkitűzésének tartott, illetve szerepet játszott még benne, hogy a pragmatikusok támogatták az EU keleti bővítését, amit a radikálisok élesen elleneztek. A 2002 novemberi választásokon nem jött be Haider számítása, az FPÖ leszerepelt. 3 évvel később pedig már Haidert magát is elsöpörta párt radikális szárnya: Haider és a kormánytagok kiléptek és BZÖ néven új pártot alapítottak, az FPÖ vezetését pedig a párt mai vezetője, Heinz-Christian Strache vette át.

Sokat elmond a szélsőjobbos párt dinamikájáról, hogy a 2005 áprilisi pártszakadás után a párt addigi kormányzati szerepvállalását megtagadó Strache-féle FPÖ előbb viszonylagos tartományi választási sikereket ért el (megállt az addigi zuhanás), majd a 2006-os szövetségi parlamenti választásokon kicsit még javított is a 2002-es eredményen (1 százalékot). Eközben a koalícióban maradó, a párt kormányzását felvállaló „új” párt, az ekkor már pragmatikust játszó Haider vezette BZÖ 2006-ban épphogy bejutott csak a parlamentbe.

Következtethetünk-e az FPÖ korábbi kormányzati szerepvállalásából arra, hogy mi lenne, ha ismért kormányzati szerepet vállalnának? Strache az FPÖ 1999-2005 közötti kormányzásának leghatározottabb belső kritikusaként lett pártelnök.

Kérdés, hogy egy esetleges újabb kormányzati szerepvállalás nem vezetne-e ismét egy újabb liberalizációs hullámhoz, mert a párt kritikusai szerint a szociális jelzővel is kampányoló párt programja valójában nagyon is piacbarát.

Az FPÖ választási programját a neten böngészve azonban csak egy biztos, szinte minden egyes programpontot képesek voltak bevándorlózásra és/vagy külföldözésre kihegyezni.

***

A cikk írásához felhasznált források

Klaus Armingeon, Lucio Baccaro, Anna Fill, Jorge Galindo, Stefan Heeb, and Rafael Pablo Labanino: Liberalization Data Set 1974-2013, Bern, Insititute of Political Science, University of Bern, Geneva, Department of Sociology, University of Geneva, 2017

Klaus, Armingeon, Christian Isler, Laura Knöpfel, David Weisstanner, and Sarah Engler: Comparative Political Data Set 1960-2014. Bern, Institute of Political Science, University of Bern, 2016

Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 40: 238-253, 2001

Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 41: 906-914, 2002

Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 42: 887-899, 2003

Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 43: 934-949, 2004

Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 44: 940-956, 2005

Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 45: 1042-1054, 2006

Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 46: 876-890, 2007

Franz Fallend: Austria, European Journal of Political Research 40: 902-916, 2008

Frizt Plasser and Peter A. Ulraum: The Changing Austrian Voter, Wien/Vienna, Zentrum für Angewandte Politikforschung / Center for Applied Political Research, 2000

OECD Economic Surveys Austria, Paris, Organisation for Economic Co-operation and Development, 2001

OECD Economic Surveys Austria, Paris, Organisation for Economic Co-operation and Development, 2003

OECD Economic Surveys Austria, Paris, Organisation for Economic Co-operation and Development, 2005

Wolfgang C. Müller: The Austrian election of October 1999: A shift to the right, West European Politics, 23:3, 191-200, 2000