Az idei torontói filmfesztiválon mutatták be Majszalún Hamud palesztin rendező filmjét, a Bar Bahar-t (angolul In between azaz Középen). Eddig elég nagyot szólt, bár sem tankok, sem kődobáló kisfiúk nincsenek benne. Egyetlenegy helyben készült arab film sem érdemelte még ki ugyanis, hogy Palesztinában külön fatwát, iszlám vallásos rendelkezést adjanak ki a megtekintése ellen, sőt 1948 óta ez az első fatwa lett Palesztinában. A három Tel-avivi arab lány a filmben ugyanis kosztümös büntetőjogász, leszbikus DJ, és a hidzsábot új lakótársai hatására eldobó falusi lány. A többségi zsidó társadalom megvetésével, kritikájával a film Izraelben váltott ki dühöt, a Tel-avivi arabok szabados, szekuláris életmódjának bemutatása pedig a fal muszlim oldalán okozott felháborodott jeleneteket, kivonulásokat váltott ki a mozikban, Izraelben pedig a filmben bemutatott zsidó rasszizmus miatt fújnak az alkotóra. Hogy sikerülhetett ennyire a társadalom elevenébe vágni?

Szex és Tel-Aviv

Talán a titok nyitja a rendező, Hamud személyes tapasztalata, amely az évtizedes konfliktus szinte sohasem emlegetett vakfoltján helyezhető el. Majszalún Hamud ugyanis palesztin kommunista szülők leányaként, Budapesten született, és Izrael határai között, a vallásosan muszlim galileai Umm-al-Fam arab faluban nőtt fel. Ennek a falunak a vezetője tiltotta be a közösségnek a filmet először.

Majszalún szerint a tiltó fatwa bizonyos szinten érthető volt. „A palesztin mozi még gyerekcipőben jár, így a műfajok között sem tudnak sokan különbséget tenni”- nyilatkozta a botrányról a rendező a BBC-nek – „Nagyon sokan azt hitték, hogy amit látnak az dokumentumfilm, a valóság, nem pedig fikció.”

Ez a film pedig olyan világgal szembesítheti a kemény elnyomásban és szigorúan konzervatív családokban élő palesztinokat, amellyel eddig keveset találkozhattak. Izrael Állam megalakulása után, 1948-tól a zsidó milicisták erőszakosan űzték ki az arabokat régi lakóhelyükről, és a véres háborúk, palesztin terrormerényletek és izraeli katonai csapások sorozata végül teljesen elszakította egymástól Palesztina arab- és zsidólakta részét. Maradt azonban a mai Izrael területén is mintegy 20 százaléknyi (több mint 1,6 millió) arab, izraeli állampolgárságú kisebbségi is. Közülük százezrek, főleg fiatalok a mai, gyors iramban modernizálódó izraeli nagyvárosok gettóiba vándoroltak munkáért, elhagyva még létező falvaikat.

Az izraeli állampolgár arabok helyzete a mai napig anomália: jogilag teljesen egyenlő a státuszuk a zsidó többséggel, azonban nem kötelező az Izraeli Véderőben szolgálniuk. Ezzel együtt az országhoz való lojalitásukat rendre megkérdőjelezik, és az izraeli szélsőjobboldal előretörése után ez téma lett, amikor 2010-ben megalázó, zsidó nacionalista karakterű állampolgári eskü letételét vezették be számukra, amelyet a leghevesebben Avigdor Libermann szélsőjobbos politikus követelt. Izrael persze nem szeret erről beszélni, de hiába van ma már névleg parlamenti képviseletük, és szabad nyelvhasználati joguk, az arab állampolgárok a mai napig súlyos megkülönböztetésben részesülnek: a filmben többször is látjuk, ahogy agresszíven szólják le Salmát, amiért arabul és nem héberül beszél, vagy levegőnek nézik akcentusuk miatt.

Az izraeli araboknak azonban mégis sokkal több szabadság, szélesebb lehetőségek jutottak, mint a fal és illegális izraeli telepek közé szorult, szerencsétlenebb társaiknak. A szigorú, patriarchális vidéki társadalom mellett a nagyvárosokban, főleg Haifában, Tel-Avivban létezik ugyanis egy párhuzamos arab underground, ahol a fiatalok éppen úgy szabadon élnek, dolgoznak és szeretnek, mint nyugat-európai vagy amerikai társaik, miközben palesztin öntudatuk is megmarad.

Muszlim underground

A folyamatot szépen illusztrálja a harmadik lakótárs, a házasság előtt álló egyetemista Nour megérkezése vidékről a lakásba. A lány elhűlve tapasztalja, hogy Salma és Lajla nemhogy fejfedőt és a muszlim erkölcsösségnek megfelelő ruházatot nem viselik, de a nappaliban mindenhol nyitott viszkisüvegek is fogadják. Időbe telik, amíg megszokja új környezetét, de végül ő is a hagyománnyal való szakítás mellett dönt, amely kiváltja vőlegénye és közössége haragját is.

A Bar Bahar megpróbálja teljesen körbejárni ennek a soha ki nem tárgyalt társadalmi rétegnek a legtöbb szeletét: a lányok életén keresztül látunk éttermi konyhát ordítozó főnökkel, lemezboltot, ahol a magukat coolnak tartó Tel-aviviak egy arab akcentussal beszélő, barna bőrű nőt már képtelenek tolerálni, szabad szerelmet a fiatalok között és eszeveszett, alkoholos és drogos bulikat is, ahol az arab húszévesek körülbelül ugyanazt csinálják, mint zsidó társaik, igaz tőlük majdnem teljesen különválva. Erről az identitásválságról, a két világ közé szorulásról kapunk átfogó képet.

A tabudöntögető muszlim-téma mellett pedig az alkotás talán legnagyobb hozadéka, hogy olyan képet ad nekünk Izraelről és a palesztinokról, amelyet csak ritkán látunk, és amelynek nyomán el kell fogadnunk, hogy a politikai felszínen túl ezek az emberek is teljesen olyanok, mint mi.

A rendezőnek ez célja is volt. Ahogy a Guardiannek elárulta: „A nyugati közönség szereti jobbnak érezni magát, és életstílusáról azt gondolja, hogy egyedi, máshol nem létező. Ez nem igaz, mind emberek vagyunk, ugyanazokkal a történetekkel, ugyanazokkal a dilemmákkal és érzésekkel.”

Hamud kapott kritikát azért is, mert izraeli pénzt fogadott el filmjének mindössze 26 napos forgatásához, míg a palesztin mozgalmak már jó pár éve az izraeli támogatások és termékek bojkottját hirdetik. Ő azonban ebben semmi rosszat nem lát, sőt úgy gondolja: „Ez a pénz [az arab kultúrára fordítható izraeli állami normatíva] a miénk, nekünk kell használni.”

Az kétségtelen, hogy a Bar Bahar ennek ellenére nem kíméli az izraeli társadalmat a kemény kritikától. És bár az alkotás nem éppen a kormány ízlése szerint való, a palesztin hivatalosságokkal szemben ők elfogadni látszanak azt, főleg azért mert a többségi rasszizmus bemutatása mellett is érveket szolgáltathat a Netanyahu-kormány által kedvelt „pinkwashing”-nak, tehát annak a gondolatnak, hogy Izrael minden csúnya tette ellenére azért mégiscsak az LMBTQ-jogok egyetlen bástyája a Közel-Keleten (nem igaz, hiszen Libanon is az). Ez Nyugatra épp elég üzenet.

Ezek alapján is érthető, miért kapott a Bar Bahar már 12 jelölést kapott az Ofirra, amely egyfajta izraeli Oscar-díj. Hasonló a helyzet, mint általában a belföldön érzékenyebb témáknál. Míg az izraeli megszállást, és a megszálló hadseregben szolgáló fiukat kereső szülők drámáját bemutató, Samuel Maoz által rendezett Foxtrot-ot az izraeli kulturális minisztérium is élesen kritizálta, a Bar Baharnak nem kell most ettől tartania.

A nagy szerencsénk az, hogy ezzel együtt a film egyáltalán nem műfeminista állami propaganda, és nagyon is sokat tanulhatunk belőle.