Meghalt egy szomszédunk, a csöndes, kék szemű, nagy szakállú, mosolygós Zátrok László. Kétszobás lakása volt a Bástya utcán, a hosszú padkán: a hálója az óvodakert melletti, a nappalija a parkoló felőli végen.

Zátrok László az egymillió forintos rács ellen szervezett akción, 2015-ben; részlet A Város Mindenkié megemlékező videójából

Megszerettük, közénk tartozott. Értette a humort. Tudott gálánsan bókolni a hölgyeknek, és imádta a zenét. Soha nem kért semmit, ha valamit kapott, csak annyit mondott rá: hát elfogadom. Ha megkérdezték, hogy van, mínusz 10 fokban is csak azt mondta: hajaj, sose legyen rosszabb. Számon tartotta, hogy ki volt jó hozzá, azoknak előre integetett. Sokan segítették, mert segítségre szorult, és sokan voltak hozzá gonoszak, mert csak a gonosz szerepét ismerték egy hajléktalannal szemben.

Valamikor Lászlónak is volt családja, otthona, munkája, mégis kisodorta magából az élet. Talált magának a Bástya utcai trafóház szellőzőjénél egy kis esővédett helyet, az volt az első otthona a környéken. Ettől megfosztotta az önkormányzat, pénzt, fáradtságot nem kímélve a plafonig vasráccsal kerítette el mind a 10 négyzetmétert. Arra hivatkoztak, hogy zavarja a látvány a szomszédos óvodába járó gyerekeket. Azokat bizony aligha, mert László minden reggel elpakolta a hálószobát, és átköltözött a nappaliba, az utca másik végére.

Kiszemelt magának egy fekvésnyi helyet a szemben lévő kerítés oldalánál. Átköltözött oda, ha esett, ernyőket nyitott, és a kerítéshez rögzítette. Volt túlélő fóliája, kedvenc pokróca, evőeszköze és csinos ruhái. Ám az egyedüli, igazi boldogsága a kisrádiója volt. Mindig azt hallgatta, és várta a látogatókat, mintha egy kávéházban ülne.

Sokan mentek oda hozzá, váltottak vele pár szót. Többen oda is telepedtek mellé, egy kávéval, egy kis borral. Én a kutyámmal látogattam meg esténként, szegény állat télen egyszer haza is szökött, miközben Lászlóval beszélgettünk – fázott az utcán.

Minden nap eljött hozzá az Oltalom Alapítvány, fehér autóval, hoztak teát, kenyeret, ám az igazi őrangyala Laci bácsi volt, az óvoda gondnoka. Vigyázott a cuccára, a helyére, és riasztotta a barátokat, ha baj volt.

Az utolsó, nagyon kemény telet még kibírta. Örült a tavasznak, de nyár közepére látszott, hogy valami nincs rendjén. Letagadta, hogy beteg, az Oltalom kórházról hallani sem akart. Jól vagyok, soha ne legyek rosszabbul! Féltette a többi hajléktalantól a pár méter hosszú padkát, a helyet, ahol ismerik: az otthonát.

Halála előtt két héttel ellopták a rádióját, amíg aludt. Hoztunk neki újat, ugyanolyat, de látszott rajta, hogy a világba és az életbe vetett hite már végképp elszállt.

Június 31-én reggel nem ébredt fel, nem pakolta el a csomagjait, és nem ment el a csarnokba wc-re és sós kifliért. Nem várta meg a telet, nyáron, melegben halt meg, az utcán, ahol élt.

Gyászolják szomszédai.

Szenthe Antónia

A szöveg a szeptember 9-én tartott megemlékezésen hangzott el, a Bástya utcában, ott készült Várady István fenti fotója is (forrás).