Eufemisztikus ugyan épülésnek nevezni a Tiszavasvári peremén kinőtt focipálya létrejöttét, amit nem milliárdok és nem is kormányzati akarat emelt ki a földből. Valami azonban tagadhatatlanul épülni kezdett, ami bőven túlmutat önmagán.

A fotókat Papp Fanni készítette

Tiszavasváriról jellemzően két név jut az emberek eszébe: Orosz Mihály Zoltáné és Zagyva György Gyuláé. Előbbi tavaly kora tavasszal állt neki „rendet tenni” a jobbikos polgármester, Fülöp Erik hívására a több mint 12 ezer lakosú városban. Utóbbi pedig a helyi közmunka-programot igazgatja, amolyan húzd meg-ereszd meg módszerrel.

Köteteket lehetne megtölteni a Tiszavasváriban kialakult, korántsem egyszerű helyzet elemzésével (mondjuk azzal, hogyan került itt polgármesteri székbe a Jobbik, és miért hívták be végül OMZ-t rendet tenni…). De az egyszerűség kedvéért képzeljünk el egy helyet, ahol az érpataki modell meglehetősen megfélemlítő légköre mellett Zagyva a közmunka ura – ott, ahol az útszélek rendbetételén kívül legfeljebb a csirkefeldolgozóban lehet munkát találni (vagy szerencsés esetben Nyíregyházáig utazni érte), és a kevés szabad helyért elkeseredett harc folyik folyamatosan. A munkanélküliség, a szegénység a falu mindkét cigánytelepén óriási (e két végen él a város lakosságának közel harmada), szegregált emellett az egyik általános iskola is, a telepiek jóformán be se jutnak a városközpontba.

És ami még komoly probléma Tiszavasváriban: ugyan több kísérlet is volt már arra (több-kevesebb sikerrel), hogy különböző civil szervezetek valamiféle javulást hozzanak a város telepeinek életébe – ám ezek a kezdeményezések szinte kivétel nélkül elhaltak. A tiszavasváriak pedig maradtak ott, ahol voltak. Semmivel sem jobb helyzetben, mint korábban.

Ebbe a fojtó légkörbe érkezett nagyjából egy évvel ezelőtt Gulyás Márton, hogy kisfilmet forgasson a Slejmmel a közmunkáról. Aztán valahogy itt ragadtak. A Közös Ország Alapítvány azóta többször vett részt helyi fórumokon, figyelemmel kísérik a város életét, aktívan tartják a kapcsolatot a helyiekkel. Most pedig belefogtak egy olyan projektbe, ami sokkal többet tehet Tiszavasváriért, mint bármilyen rendteremtő modell.

A cél a közösségépítés

Általánosan bevett szokás – rengeteg helyen láttunk már ilyet –, hogy jönnek a szakértők, és megmondják, hogy egy problémás településnek mire van szüksége ahhoz, hogy rendeződjön a helyzete. És itt most még csak nem is az OMZ-féle megfélemlítő módszerekre kell gondolni, hanem azokra a kezdeményezésekre, amelyek kaptafán gyártott elképzeléseket próbálnak ráhúzni a legkülönfélébb közösségek mindennapjaira. Ezek többnyire azért vallanak kudarcot, mert minden közösség más, így a problémákat – „szegregáció”, „szegénység”, „alacsony iskolai végzettség”, „munkanélküliség” – általánosítani is fölösleges.

Vélhetően így a Közös Ország Alapítvány sem találta fel a spanyolviaszt, ami minden, mélyszegénységben élő közösség baját megoldja, de az tény, hogy Tiszavasvári egyik telepén példaértékű projektbe fogtak bele.

Focipálya. Ennyi.

Tiszavasvári bűdi telepén körülbelül 200 család él. Ez a városközponttól kilométerekre található, erősen szegregált terület, ház követ házat, aszfaltot alig látni, kerítések se nagyon vannak. A rekkenő hőségben por száll az úttest felett, ahogy a félkóbor kutyák bandába verődve igyekeznek egyik háztól a másikig. Ahogy megszámlálhatatlan hasonló telepen az országban, közkút itt is csak kettő akad, ezekhez jár rengeteg család, hogy vödrökben hordja a vizet haza. Az itt lakók közül sokan reggel 6-ra járnak közmunkára. Mások félnapos műszakokat vállalnak a csirkefeldolgozóban. Aztán bőven vannak, akiknek persze nincs munkájuk, megint mások nem Tiszavasváriban dolgoznak.

Mihez kezd magával egy ilyen helyen egy gyerek?

Játszótér, olyan tér, ahol egy fiatal időt tölthet el – nincs. Miből lenne? Ki építtetné? Ki tartaná fenn? Óriási probléma, hogy a szegénységben élő gyerekek nem tudnak hol gyerekek lenni. Kézbe fogható játékok, a mozgást, koordinációt javító köztéri eszközök híján persze még mindig tölthetnek időt együtt, de a szórakozás lehetőségei korlátozottak, ez pedig rengeteg élménytől fosztja meg a gyerekeket.

Tiszavasváriban sincsenek ilyen közösségi terek, sem szórakozásra alkalmas gyűjtőpontok, ahol a szinte semmi pénzből élők kikapcsolódhatnak. De van ennél szomorúbb is. Például az iskolai rendezvényekre (mondjuk a karácsonyi ünnepségre) az iskola belépődíjat szed a szülőktől, rokonoktól. Képzeljünk el egy ilyen szituációt: a mindennapi megélhetésre alig elég közmunkás fizetésből egy öttagú család el akar menni az egyik gyerek fellépését megnézni. Ez a maradék négynek alapból ezer forint. Felfoghatatlan pénz, ha nincs miből fizetni a közműszámlákat.

És persze fenn lehet akadni a kérdésen, hogy vajon miért előbbre való egy focipálya akkor, ha a gyerekeknek nincs mit enniük. Márpedig nincs: szeptember elsején, a tanévnyitón két gyereket kellett reggel 8-kor, nem tűző napsütésben kikísérni a tömegből, mert szédelegtek. Ugyanígy, az óvodás korú gyerekek többsége is, akikkel beszélgettünk, reggeli nélkül kezdte a napot. Borzasztó, de napi szintű tapasztalata ez ma többtízezer gyereknek országszerte. De az anyagi nélkülözés mellett indokolatlanul kevés szó esik arról, hogy az evés, lakhatás, öltözködés mellett mi az, ami boldoggá képes tenni egy gyereket?

Szórakozni, kikapcsolódni, játszani – olyan luxus, amit a szegénységben élők nem engedhetnek meg maguknak, miközben a lelki egészség megőrzéséhez és a mentális fejlődéshez elengedhetetlen fontosságúak lennének. Hogy olyan helye legyen egy gyereknek, ahol jól érzi magát, biztonságos környezetben, és felszabadultan foglalkozhat saját magával, nem adatik meg – ahogy az ország rengeteg pontján, úgy Tiszavasváriban sem.

A helyiekkel egyeztetve a Közös Ország Alapítvány pont ezért fogott bele a helyi focipálya felújításába. Merthogy sok-sok évvel ezelőtt már leraktak ide két kaput, egy hatalmas terület közepére. Az azóta eltelt időben pedig ezt a minimálpályát benőtte a gaz, ellepte a szemét, göröngyösre gyűrte a kor. De még sokan emlékeznek rá, hogy milyen volt egykor, és elnézve a gyerekeket, bőven lesz rá igény a jövőben is.

A cél persze jóval több, mint egy focipálya felújítása. A közös munka ugyanis össze képes kovácsolni egy közösséget is – ami az alapítvány elképzelése szerint remek kiindulópont lehet a jövőbeni projektek megvalósításához is.

Nem kell sok hozzá

Így kezdődött tehát a múlt héten a bűdi focipálya kitatarozása. Azért senki se gondolkodjon felcsúti nagyságrendekben, a semmiből és a nincs sokból nem jön ki ilyen nagyszabású beruházás. Igaz, a cél sem az volt, hogy vébékompatibilis pálya készüljön.

Tegyük ki a csizmát az asztalra: az egész felújítás kevesebb mint 300 ezer forintból kijött, amit az alapítvány állt. Költeni leginkább olyasmikre kellett, mint a labdafogóhoz vásárolt vasak, benzin a kölcsönkért fűnyíróba, a legközelebbi házból vételezett áram, vagy a kapura kerülő festék. A többit megoldották okosba’, hegesztő például a helyi kollégium gondnokától került, a szerszámok többsége kéznél volt, valakinél akadt elfekvő fűnyíró, és így tovább.

Ami viszont felbecsülhetetlen volt, az a belerakott munka, amit egyedül a lelkesedés motivált. És a tudás, amit szintén nem lehet pénzben mérni. Gabi például Németországba jár hegeszteni, így gond nélkül rakta össze a labdafogókat és szerkesztett hálótartót az évtizedes kapura, dacolva egyébként a sokszor 40 fok közeli hőséggel is, reggeltől estig a tűző napon állva. Pisti, aki a csirkefeldolgozóban dolgozik (és ott volt már akkor is, amikor eredetileg rakták le réges-rég a focikapukat), ránézésre mondta meg, hogy miért kell így és nem úgy felszerelni a hálót a labdafogóra, mintha a sokadik focipálya felújításában venne részt. Aztán kevert még egy adag betont. Piroska amúgy a helyi közmunkásoknál csoportvezető, most a gyerekeket terelte egybe, hogy együtt gyűjtsék össze a többzsáknyi szemetet a pályáról és annak környékéről – egykor az ő édesapja találta ki, hogy itt legyen egy focipálya. Vagyis mindenki, aki tehette, valóban a tudása legjavát adta bele ebbe a munkába – és nyilván egy jó adagot a szívéből is –, hiszen a saját gyerekeik, unokáik számára teremtettek valamit, ami értéket képvisel.

És a munkából a gyerekek is derekasan kivették a részüket. Őrült tülekedés ment a kapuk lefestésének dicsőségéért (elég menő dolog lesz azért azzal vagánykodni, hogy ők is segítettek benne, nem?), tologatták fel-alá fáradhatatlanul a tűző napon is a félig csorba fűnyírót, a legnagyobb harc pedig egyértelműen a pályavonal meghúzásáért ment – az ehhez szükséges alkalmatosság is kölcsönbe volt, de óriási népszerűségre tett szert pillanatok alatt.

Innen van hova tovább

Ha valamiért nagyon jó volt részt venni a bűdi focipálya felújításában, az a hangulat volt. Az alapítvány aktivistái és a helyi lakosok jó ideje ismerik egymást, a közös munka azonban vitathatatlanul erősíti ezeket a kapcsolatokat (is). Emellett a helyi közösségen belül is jó alkalom volt ez arra, hogy az eddigitől nagyban eltérő módon kerüljenek kapcsolatba egymással az emberek, és rátaláljanak annak az örömére, hogy a környezetükben közösen képesek változásokat előidézni, a saját akaratukból. Csak egy példa erre: míg a focipályát szépítgettük, egyszercsak a semmiből érkezett egy úr, aki az egyik közösségi médiafelületen látta, hogy mi történik éppen, és ezen felbuzdulva hozott két vadiúj focilabdát, csak úgy, ajándékba, hogy legyen mivel játszani. Az ilyen, előre mutató, önszerveződő tevékenységek haszna hosszú távon is megtérül, hiszen ami ma egy focipálya, az holnap lehet bármi más is.

Az egymás mellett élésből együttélés válik, és felismerése annak, hogy tudatos cselekvéssel elébe mehetnek mindannak, amit mondjuk egy városvezetés ró rájuk – nem kell egy újabb generációnak közösségi tér nélkül felnőnie, ezt pedig csak és kizárólag maguknak köszönhetik. Ez pedig óriási dolog.

És a legtöbbet persze maguk a gyerekek nyerik: egy olyan teret, ahol gyerekek lehetnek. Talán ez az, ami mindennél fontosabb.

A Közös Ország Alapítvány tervei szerint a mostani projekt csupán első lépése volt egy hosszú távú munkának, amelyben a tiszavasváriak igényeinek és elképzeléseinek megfelelően, véleményükre építve dolgoznak majd tovább. Az alapokat egy focipályával rakták le – azért ez manapság még szimbólumnak is erős…

A hétvégén már meg is rendezték az I. Bűdi Bajnokságot. A megmérettetésen összesen nyolc csapat indult két korcsoportban, a négy felnőtt közt akadt egy pesti (az aktivisták mellé azért néhány helyi lakos beállt segíteni), a fiataloknál pedig egy lánycsapat is elindult. Ezt nevezik szép kezdésnek.