Az Orbán-rezsim értelmiségi hátterű ellenzékében mintha konszenzus lenne arról, hogy a jelenlegi kormány a Kádár-rendszert akarja visszaállítani. A Momentum 1948-1989 közti utcanévtáblákkal fogadja az Orbánnal találkozó Putyint, az MKKP az iskolaigazgatók elleni kormányzati bosszúhadjáratra reagál úgy, mintha az a „szocialista oktatás” visszatértét jelentené, prominens író nyilatkozik arról a hvg.hu-nak, hogy „Újra Kádár-kor van”. Bármennyire sokat halljuk mostanában, ez a párhuzam nem csak hamis, hanem az ellenzéknek politikailag is káros, mivel rosszul írja le a rendszer természetét, és egy szűk értelmiségi csoportot leszámítva nem találhat visszhangra. De miért is nem érdemes Orbánt Kádározni?

kép: 24.hu

1. Orbán politikájának eredete és lényege az antikommunizmus

Az Orbán-rezsim ellenzéki diagnosztikájában a leggyakrabban elkövetett hiba, hogy nem veszi komolyan azt, amit Orbán állít saját magáról és rendszeréről. Márpedig a miniszterelnök egy szóval sem említette, hogy szimpatizálna a Kádár-korszakkal, vagy általában véve bármilyen kommunista vagy szocialista rendszerrel. Bár a retorikában az utóbbi években valóban a liberalizmus vette át a főellenség szerepét a kommunizmustól, a rendszer teremtéstörténetében és törzsszavazói bázisában továbbra is az antikommunizmusé a főszerep.

És nem is arról van szó, hogy Orbán valójában kommunista, csak titkolja.

Az a 1,5 millió szavazó, aki tűzön-vízen át Orbánra szavaz, éppen azért tesz így, mert őbenne látja egy egyenlősítő rendszer visszatértének a legnagyobb gátját.

Emiatt szavaznak rá a budai villanegyed rettegő nyugdíjasai, vagy az a sikeres  50-es korosztály, akinek a politikai ébredése az 1980-as évekre esett, és aki a haldokló Kádár-rendszerben látta fiatalkori előrejutásának kerékkötőjét. Ez volt az a réteg, akinek Orbán az egykulcsos adóval vagy a nemzeti középosztályt támogató családpolitikájával is igen sokat segített.  

2. Orbán demokratikus választáson került hatalomra

Orbán Viktor, ellentétben Kádár Jánossal, nem szovjet tankokon érkezett a hatalomba. Könnyen lehet, hogy azóta veszélyesen közel sodorta az országot Moszkvához, de igenis számít, hogy belső politikai folyamatokat kihasználva, a magyar nép demokratikus választásokon kifejtett akarata útján került kormányra.

Persze kérdés, hogy 2010-ben mire adott felhatalmazást a nép, és azt is fontos észben tartani, hogy 2014-ben kevesebben szavaztak a FIDESZ-re mint az elveszített 2002-es választáson. 2014-ben már csak az új választási rendszer és az ellenzék megosztottsága eredményezett 2/3-ot. De az tény marad, hogy a FIDESZ belföldi erőforrásokra építve ragadta meg 2010-ben a hatalmat, és az ellenzéknek sok fejtörést okoz, hogy hogyan lehet csupán belső erőforrásokra támaszkodva visszaépíteni a demokráciát.

Az Orbán-rendszer hatalomgyakorlási technikái is igen távol állnak a Kádáréitól: sokkal inkább épülnek a demokratikus szabályok eltorzítására mint azok teljes eltörlésére. Sokkal inkább a pereskedésre és a bulvármédia lejáratókampányaira mint a munkásőri és titkosrendőri erőszakra.

3. Kádárék nem maguknak kapartak

Ha a hatalomra jutás módja és a hatalomgyakorlás technikái az a terület, ahol még a 2017-es Orbán-rendszer is eltörpül Kádárék bűneivel szemben, akkor az állam és a gazdasági érdekcsoportok viszonya az a terület, ahol Orbánék jóval a kádári szint alatt teljesítenek. A kádári szocializmus mai fejjel alig felfogható paradoxona éppen az volt, hogy amíg a kisemberek korrupciójának a társadalmi béke érdekében tág teret engedett (fusizás, hálapénz, seftelés, gyári lopások), addig az állam vezetői alig gyarapították gazdasági hatalmukat a politikai hatalmukra építve.

Persze, a káderek jobban éltek mint az átlagember, de a rendszer jellegéből fakadt, hogy gyárak, cégek vagy földbirtok nem volt a tulajdonukban és offshore bankszámláik se igen akadtak. Nem is lehetne nagyobb az ellentét a mai rendszerrel, ahol az államnak a nemzeti oligarchák gazdagítása lett az elsődleges feladata.

Az állam fő célja, hogy minél több magyar (és holland, skandináv vagy német) adófizetői pénzt pumpájlon az újfeudális elit számláira.

Ráadásul: Hogy nő meg így Orbán ellenzéke?

Orbán 2010 óta nem kádári szocializmust, hanem egy tekintélyelvű, gazdagoknak kedvező félig feudális-félig kapitalista rendszert épít. Az új ellenzéki erők csak veszíthetnek azzal, ha kritikájukba belekeverik a párhuzamot a jelenlegi és az 1956 és 1989 közötti rendszer között.

Egy ilyen stratégia nem csak a fenti érvek miatt problémás, hanem azért is, mert a győztesek és az erősek oldalára sodorja a fiatal ellenzéki pártokat, ugyanoda ahol a FIDESZ is elhelyezkedik. A Kádár-rendszer ekézése ugyanis sokak fejében automatikusan összekapcsolódik a szegény- és idősellenességgel.

2010-re eljutottunk oda, hogy még talán a Jobbik volt az egyetlen párt, amely képes volt valamennyire hitelesen megszólítani a rendszerváltás veszteseit, és jelenleg az MSZP kevés sikerrel küzd, hogy visszaszerezze ezeknek az embereknek a bizalmát. A Jobbik korosztályi összetétele pedig azt is jelzi, Magyarországon mennyire sok fiatal is a rendszerváltás vesztesének tartja magát.

Hiba lenne az új ellenzéki pártok részéről, ha nem próbálnák megszólítani és visszahódítani ezeket a rétegeket. Nem arra gondolok, hogy be kellene hódolni a kádári nosztalgiának, hanem csak arra, hogy hamis történelmi  párhuzamok helyett a globalizáció veszteseiért is kiálló pozitív alternatívát lenne érdemes nyújtani az Orbán-rendszerrel szemben.

Szabó Imre