Nincs mese, a robotok elveszik a munkánkat. A technológia egyre gyorsuló fejlődése az automatizáció egy új korszakát nyitja meg: a következő évtizedekben a ma emberek által végzett munkák egy igen jelentős részét gépek, számítógépek fogják végezni. Nem csupán a már most is „mechanikus”, alacsony képzettséget igénylő feladatokat; az egyre fejlettebbé váló gépi tanulás és mesterséges intelligencia az olyan szofisztikált feladatkörök elvégzésére is képessé teszi a gépeket, mint az újságírás vagy a menedzsment. Örüljünk-e ennek, vagy nem, és leginkább: mit kell tennünk?

Gondolhatnánk, hogy ez minden baloldalit felháborodással kell, hogy eltöltsön. Ha a munkaadók elhasznált eszközként dobják az utcára a dolgozóikat, hogy a helyükre robotokat telepítsenek, úgy a baloldal kötelessége ellenkezni és a munkások érdekében fellépni a technológiai haladás ellen. Csakhogy nem ez az egyetlen lehetséges baloldali válasz az automatizáció kihívására, és még csak nem is a legjobb.

Az optimisták: az alapjövedelemtől a techno-szocializmusig

Hosszú ideje létezik egy olyan jelentős baloldali hagyomány, amely nagy reményeket fűz ahhoz, hogy a technológiai fejlődés egy igazságosabb társadalom létrehozásához vezet majd el.  Eszerint az elgondolás szerint az automatizáció nem annyira elveszi a munkánkat, mint inkább átvezet minket egy „munka utáni” társadalomba, ahol sem az alapvető létfenntartást, sem az önmegvalósítást nem a mások számára végzett bérmunkától, hanem a szabad, kreatív tevékenységtől reméljük.

Hogyan? Először is gondolhatjuk, hogy az automatizáció szélesre tárja az utat radikális szociális intézkedések előtt, mint például a feltétel nélküli alapjövedelem. Ha ugyanis a legtöbb munkát gépek végzik el és a munkanélküliség az egekbe szökik, egy ponton kénytelenek leszünk elválasztani a jövedelmet a munkától.

Egyrészről ugyanis az államok szeretnék, ha munka és jövedelem nélkül maradt polgáraik nem kezdenének kenyérlázadásba, másrészről a vállalatok is, hogy fogyasztóiknak legyen miből megvenni a gépek által termelt áruikat.

Mindehhez arra van szükség, hogy az embereket attól függetlenül juttassuk jövedelemhez, hogy állásban vannak-e valahol vagy sem. Az automatizáció így egy mega-jóléti társadalom létrehozásának hajnala lehet, amelyben felszabadulunk a kizsákmányolás, a kiéégés-társadalom fennhatósága alól.

Egyesek szerint azonban a technológiai fejlődés még ennél is mélyrehatóbb változásokat fog eredményezni a társadalomban. Ahogy ugyanis a gépek egyre több feladatot tudnak elvégezni, nekünk embereknek egyre inkább csak annyi marad, hogy tudást, információt öntsünk bele a munkafolyamatba – ahogy a filozófus Antonio Negri és Michael Hardt írja: a termelés informatizálódik.

A tudás és információ megtermelése azonban egészen másként történik, mint a fizikai tárgyak termelése. Utóbbi szilárd hierarchiákat és szorosan definiált munkafolyamat követel, amelyektől a hatékonyság csökkenése nélkül nem lehet eltérni. Az informatizált termelés azonban kreativitást és kooperációt igényel, az információ szabad áramlását, a folyamatos kommunikációt és innovatív szándékot a termelésben résztvevők részéről – vélik a techno-optimisták.

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia – baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

Ha szívesen olvasnál még ilyen szövegeket, legyél az egyik támogatónk: csináljunk együtt okos, független médiát.

Persze az immateriális, nem fizikai tárgyak termelésének is vannak monoton, cseppet sem kreatív elemei – ezt mindenki tudja, aki valaha dolgozott kódolóként vagy adminisztrátorként – de ezek a feladatkörök könnyen automatizálhatók.

Ami megmarad, az a kreatív és kooperatív munka, ami a Negrihez és Hardthoz hasonló radikális gondolkodók szerint szétfeszíti a piacgazdaság és a kapitalizmus kereteit – gondoljunk a nyílt forráskodú programokra, melyeket készítőik egy világméretű globális közösség rendelkezésére bocsájtanak a piac közbenjárása nélkül.

Gondoljunk az illegális és ingyenes film- és zeneterjesztés kiterjedt digitális hálózataira, amelyek aláássák a kulturális javak termelésének és fogyasztásának piaci változatait. Mindezekben e gondolkodók szerint hatalmas felszabadító erő rejlik.

Eszerint az automatizáció elvezethet minket egy olyan társadalomba, ahol a munka nem kizsákmányoló, hanem kreatív és kooperatív, ahol az emberhez méltó élethez szükséges jólétet a társadalmi igazságosság intézményei biztosítják.

A pesszimisták: az automatizáció ára

Sokan azonban jóval borúlátóbbak az automatizáció lehetőségeit illetően. Egyrészről – állítják – a techno-optimitsák nem veszik figyelembe a technológiai fejlődés földrajzát. A globális Észak technológiai diadalmentét a Dél szisztematikus kizsákmányolása teszi lehetővé; így például a fejlett országok digitális forradalma a fejlődő országokban kibányászott ritkafémekre épül, és így tovább. Kérdéses tehát, hogy az automatizáció techno-utópiája nem csak egy kivételezett globális elit számára adatik-e meg.

De épp ilyen kérdéses, hogy egyáltalán megvalósul-e ez az utópia. Nagyon is lehetséges ugyanis, hogy az automatizáció előrenyomulásával a dolgozók nem a felszabadító kreatív munka világába kerülnek, hanem épp ellenkezőleg, az alacsony képzettséget követelő szolgáltatói vagy gondozói munkakörökbe. De így megtörténhet az is, hogy végzetes bérversenybe kényszerülnek a gépekkel, arra kényszerülve, hogy folyamatosan alájuk ígérjenek, mígnem alacsony jövedelmű, a mainál is kiszolgáltatottab prekaritáus tagjaivá válnak.

De még ha erre nem is kerül sor, akkor is esélyesebb, hogy a dolgozók inkább vesztenek mint nyernek az automatizáció térnyerésével. A gépek ugyanis mindig azt a célt szolgálták – a termelékenység növelése mellett -, hogy kivegyék a dolgozók kezéből a hatalmat a szerveződésre és az érdekérvényesítésre. Az a dolgozó, aki birtokában van a munkához szükséges ismereteknek és képességeknek, és akire a munkaadónak szüksége ezért van, hatalommal rendelkezik a főnök felett, melyet fel tud használni érdekérvényesítésre, magasabb bérek és rövidebb munkanapok kiharcolására. A gépesítés ezt a hatalmat ássa alá..

A gépek ugyanis kiveszik a munkások kezéből a szaktudást, képzetlen munkások tömegeit hozzák létre, s lenullázzák a dolgozók érdekérvényesítő képességét. Ha egy cipő elkészítése – gépesítés híján – hosszú évek alatt megszerzett szakértelmet igényel, a cipőgyáros kétszer is meggondolja, kiadja-e a nehezen pótolható cipészmester útját. Ha azonban a termeléshez csak egy kar meghúzása, egy gombnyomás szükséges, akkor már ezerszám talál alkalmas munkaerőt, akik azonban könnyen pótolhatók és ezért semmiféle tárgyalási alappal nem rendelkeznek munkaadóikkal szemben. Az automatizáció pusztán ezt a folyamatot teljesíti ki:  a számítógépek nem alapítanak szakszervezetet, ha pedig az emberi munkaerőt képzetlen – és ezért érdekérvényesítésre képtelen – dolgozók tömegévé degradáljuk, a munkaadók teljes hatalmat nyernek dolgozóik felett.

Meglehet, mindez a dolgozóknak fizetett bérek csökkenése miatt elvezethet az emberi fogyasztóképesség csökkenéséhez, amely válságra hajlamosabbá teszi a kapitalista világgazdaságot. De ha azt hisszük, hogy a fejlett kapitalizmus nem fogja saját magát az összeomlás szélére, és milliókat anyagi, társadalmi és politikai létbizonytalanságba sodorni, akkor nézzünk rá az elmúlt néhány évtized globális gazdasági válságaira. Amíg az egyes munkaadók, gazdasági elitek rövidtávú hasznot remélnek a dolgozók felfokozott kizsákmányolásától és elszegényítésétől, addig a hosszútávú következményekre való tekintet nélkül folytatják önpusztító tevékenységüket. A hatalmától megfosztott, foglyul ejtett állam pedig aligha tehet velük szemben bármit.

A technológia mint csatatér

Kinek kell tehát hinnünk, a techno-utópiában bízó optimistáknak, vagy a borúlátó pesszimistáknak? Egy harmadik lehetőség annak a felismerése, hogy nincsenek kész válaszok a kérdésre, miféle jövőt hoz el a technológiai fejlődés az automatizáció. Hogy a jövő milyen lesz, nem előre eldöntött tény, hanem ellenkezőleg, saját jelenbéli tetteink, kollektív fellépésünk függvénye. Nincs egyetlen előre kijelölt út, amelyet a kapitalista társadalom a technológiai fejlődés nyomán végigjár – ez az ötlet a 20. század elejének leegyszerűsítő gazdasági determinizmusához való visszatérést jelentené.

A technológia hatalmi terekben létezik és változásai követik e hatalmi struktúrák mintázatait. A technológiai fejlődés nem olyasmi, ami tőlünk függetlenül és szükségképpen történik valahogy, nekünk pedig egyszerűen el kell szenvednünk a hatásait.

A kutatás és fejlesztés erőforrás- és befektetésigényes; az, hogy egy adott technológiai innováció sikerre jut-e, nem csak a tudósok és mérnökök találékonyságától függ, hanem a tömegtermelés, az értékesítés, a törvényi szabályozás felett ellenőrzést gyakorló érdekcsoportoktól is.

Így például az, hogy az autóipar elmozdul-e például a zöld energiaforrások felé, nem csak azon múlik, hogy rendelkezésre áll-e a technológia, hanem hogy annak a tömeggyártása nyereséggel jár-e az autógyártók számára, hogy a fosszilis energiaforrásokból hasznot szerző gazdasági csoportok mennyire hatékonyan érvényesítik az érdekeiket, hogy a politikai elit számára megéri-e felvállalni a zöld energia ügyét, és a nem fosszilis energiaforrások számára kedvező törvényi környezetet létrehozni, és így tovább.

A technológiai fejlődés tehát hatalmi érdekek csomópontjaiban zajlik és menete a hatalmi struktúrák kikezdése és átrendezése által befolyásolható. Miféle politikai válaszok adhatók tehát az automatizáció technológiai kihívására?

Az egyik lehetséges válasz a neoludditizmus vagy géprombolás: a technológiai fejlődéssel való éles szembeszegülés és egy egyszerűbb korhoz való visszatérés. Ez a stratégia azonban sok szempontból kifogásolható. Bár ez a reakciós politika elméletileg elejét vehetné a technológiai halaáds által ránk szabadított igazságtalanságnak, ezt alighanem pusztán a korábbi igazságtalan struktúrákhoz való visszatérés árán képes elérni. Hacsak nem feltételezzük, hogy a múltban valahogyan jobban érvényesültek a társadalmi igazságosság elvei – ami tényszerűen nem igaz -, a neoludditizmus nem tekinthető előremutató programnak.

Egy második, egyre elterjedtebb álláspont az úgynevezett akkceleracionizmus („gyorsuláselmélet”). Az akkceleracionisták technológiai utópisták, akik szerint a technológiai fejlődés elvezethet egy igazságosabb, posztkapitalista társadalomba, ennek bekövetkezése azonban nem szükségszerű.

A kapitalista termelési mód ugyanis a közhiedelemmel szemben valójában visszafogja a technológiai innovációt, azt csak annyiban engedi haladni, amennyiben az a profittermeléshez hozzájárul, így azonban nem pörög teljes sebességgel.

Éppen ezért a baloldal feladata a technológiai fejlődés tudatos felgyorsítása és a kapitalizmus ellentmondásainak kiélezése, hogy minél hamarabb eljussunk arra a pontra, ahol immár elkerülhetetlenné válik a posztkapitalizmusra való áttérés.

Azok számára azonban akik ezt az optimista utat járhatatlannak tartják, adódik egy harmadik lehetőség: a technológia demokratizálása. Eszerint a baloldal feladata a technológiával kapcsolatban nem pusztán annyi, hogy azt szabadjára engedje, bízva abban, hogy pusztán az innováció megdönti a kapitalizmust. Ehelyett a technológiai fejlődés természetét magát kell megváltoztatni.

Manapság a technológiai innovációt leginkább úgy képzeljük el, mint ami magánemberek (kutatók-mérnökök) és magánvállalkozások közegében zajlik.

Eközben azonban a technológiai fejlődés a személyes és közösségi életünk legalapvetőbb területeit formálja át: az automatizáció a munka világát, a közösségi média az emberek közti érintkezést, és így tovább. De miért gondoljuk, hogy a társadalmi létezés legalapvetőbb szerkezetét vállalatvezetők egyéni üzleti érdekei kellene, hogy meghatározzák, nem pedig a közösségi döntéshozatal, a demokrácia?

A technológia demokratizálása egy olyan program, amelynek célja a technológiai innováció elszámoltathatóvá tétele a nyilvánosság előtt, a mindannyiunk életét alapvetően befolyásoló technológiai vívmányok közösségi felügyelet alá helyezése. Ilyen módon nem kellene azt találgatnunk, vajon az automatizáció, a robottechnológia hogyan formálja át a világunkat, kit juttat előnyökhöz és kit taszít nyomorba. A technológia demokratizálása azon emberek kezébe adná a hatalmat a technológiai fejlődés menete fölött, akiknek az életét e fejlődés a leginkább érinti.

De még ha ezen stratégiák egyikét sem pártoljuk, akkor is fel kell ismernünk, hogy a technológia – csakúgy mint az életünk minden területe a jelenkor körülményei közt – társadalmi és politikai küzdelmek színtere, ahol nem csak lehetőségünk nyílik rá, hogy az érdekeinket érvényesítsük és kikezdjük a hatalom igazságtalan struktúráit, de ahol ezzel a lehetőséggel kötelességünk is élni. Ha ugyanis nem vállaljuk fel ezeket a küzdelmeket, a szóban forgó struktúrák és az általuk gerjesztett pusztító folyamatok mindannyiunkat maguk alá temetnek.