A szülészet területén tervezett finanszírozási változásokról napok óta parázs vita folyik, létrejöttének körülményeiről, hatásairól, a szakmai megfontolásokról és szakmai előkészületeiről azonban feltűnően kevés szó esik. A július 1-től érvénybe lépő rendelet lehetővé tenné a nők számára, hogy szülést követő 24 órán belül, az újszülöttel együtt hazatérhessenek, ha azt igénylik és ha megfelelnek egy sor feltételnek. Az ambuláns szülés lehetősége már jó ideje szerepel a szülészet minőségének jobbításáért kiálló mozgalmak céljai között, mégsem lehetett hallani szélesebb szakmai egyeztetésről vagy nyilvános vitákról, amelyek megelőzték volna a rendelkezést.

A rendelettervezet hírének tálalása a sajtóban meglátásunk szerint egy rosszul értelmezett kormánykritikában nyilvánult meg. Az anyák tömeges „elbocsátásáról”, sőt veszélyeztetéséről, a szülészeti osztályokra egyébként kevésbé jellemző helyhiányról írtak és felvetették azt az aggodalmat, hogy a kórházak kapacitáshiányuk miatt indokolatlanul is visszaélhetnek ezzel a lehetőséggel.

A rendelkezésről szóló első cikkekben a jelenleg érvényben lévő 72 órás benntartózkodásra valóságos vívmányként utalnak egy egységes, elképzelt „nyugati” modellel szemben, amelyben, akár esik, akár fúj, szegény anyáknak szülés után 12 órával bizony kirakják a szűrét. Ezzel párhuzamosan a közösségi média csoportjaiban nők százai panaszkodnak az ellátás minőségéről és arról, hogy a bent töltött időt kényszerként élték meg, valós segítséget és nyugalmat nem kaptak, napi többszöri, rutinszerű vegzálást, ellentmondásos tanácsokat és gyomorforgató kosztot viszont annál inkább.

Ennél is aggasztóbb, hogy nagyon kevés a ténylegesen Bababarát Kórház minősítéssel rendelkező intézmény, mely egységes irányelveket követne a szoptatástámogatásban. A legtöbb helyen az újszülötteket az egyértelmű szakmai ajánlások és a betegjog garanciája ellenére még mindig rutinszerűen elválasztják az édesanyáktól, elkülönítik éjszakára, és még mindig elterjedt gyakorlat, hogy az aranyat érő kolosztrum helyett a baba biztos, ami biztos alapon – sokszor az anya tudta és beleegyezése nélkül – tápszert vagy cukros vizet kap, ami komoly nehézségeket okoz a szoptatásban.

A kórházi tartózkodás során a szülők jellemzően sem a szoptatásról, sem a mesterséges táplálásról nem kapnak pontos, korszerű és kielégítő információt, ráadásul a zárójelentésen álló információk sablon szövegek, amelyek gyakran nem fedik a valóságot. Ezeket az információkat ráadásul egy óra elteltével ugyanúgy át lehetne adni, mint napokkal később.

Az egészséges anyák és csecsemőjük hosszabb benntartása mögött a jelen gyakorlatban leginkább az evidenciákat nélkülöző szakmaiság és az egészségügy alulfinanszírozottsága áll, eddig ugyanis a kórházi osztály csak akkor volt jogosult a normatív támogatásra, ha az édesanya és a baba a születést követően minimum 72 órát az intézményben maradt. A gyakorlatban e szabállyal szemben némely osztály megengedőbb volt, találtak kiskapukat a helyzetre, de arra is ismerünk példát, hogy a jelenlévő személyzet kihívta a rendőrséget az anyához, aki haza kívánta vinni egészséges, jó állapotú újszülöttjét.

A sajtóban és az online csoportokban fortyogó viták közös jellemzője, hogy egyszerűen nem tudják megemészteni a rendelkezésnek azt a részletét, hogy bár a hazaengedés szigorú feltételekhez van kötve, az ambuláns szülést magának az anyának kell kérvényeznie, vagyis az anya dönt. Mintha már pusztán a választás mint lehetőség kicsapná a biztosítékot, ugyanis sokan ezt úgy értelmezik, hogy most mindent másként kell csinálni, és azon kezdenek aggódni, hogy lehet-e egyáltalán ilyen súlyú döntést az anyára bízni.

Ezzel együtt felmerül az egészségügyben elkerülhetetlen biztonság és garancia kérdése: nyilvánvalóan nehéz lehet azzal szembesülni, hogy az orvos nem mindenható, a biztonság viszonylagos, a garancia pedig nem teljeskörű. Ebből adódik, hogy az egyén felelőssége nem megkerülhető, sőt kompetenciája megkérdőjelezhetetlen a saját és gyermeke sorsát, egészségét illetően.

Évtizedek (ha nem évszázadok óta) helyezzük a szülés, megszületés és a halál eseményeit a családtól távoli intézményekbe, ami együtt jár azzal, hogy a szakmai hozzáértés és a jobb egészségügyi ellátásba vetett reményünk jegyében lemondunk kompetenciánk egy részéről. Az elmúlt évek egyik legjelentősebb felismerése, hogy ezt a kihelyezett felelősséget nem szeretné mindenki egyformán gyakorolni. A tudomány is egyre több területen bizonyítja, hogy a túlmedikalizáció jelentős kockázatokkal jár.

A hazai egészségügyre mindemellett jellemző, hogy egyes földrajzi régiók között is óriási szakadékok tátonganak: míg egyes területeken a nők inkább otthon, saját választott segítőik és családjuk körében töltenék a szülés utáni napokat, addig van, ahol az ellátáshoz való hozzáférés hiánya jelent nehézségeket. Gondoljunk csak a koraszülöttek arányát tekintve élen járó észak- és kelet-magyarországi területekre.

Szintén sokatmondó e viták során az a csúsztatás, hogy az anyák és a babák ellenérdekelt felekként szerepelnek, és úgy tűnhet, mintha a mielőbbi hazatérés mellett döntő anya ilyenkor kizárólag a saját (kényelmi) szempontjait tartaná szem előtt, a baba (biztonsági) érdekei fölé helyezve azokat.

Bár a kórházban töltendő napokat valóban „ki lehet bírni,” fontos megjegyezni, hogy a perinatális időszak egyszeri és megismételhetetlen, kihat az anya-baba páros kapcsolatára, a szoptatásra, az együttműködésükre. Nem mindegy, hogyan kezdődik a kölcsönös egymásra hangolódás folyamata. Az újszülöttnek ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nagyon is számít, hogy az anyával bőrkontaktusban tölthesse az adaptációs időszakot, hogy megfelelő gyakoriságú mellretétellel optimálisan beindulhasson a szoptatás, és ha nem muszáj, ne egy gurulós büféskocsin (ld. a hírrel kapcsolatos bármely illusztráció), rutinszerűen elkülönítve töltse ezt az időszakot tucatnyi, ordító kis társával egyetemben. Az anya és az újszülött ugyanis egy egységet alkotnak, és mind biológiai, mind pedig érzelmi szempontból kölcsönösen hatnak egymásra, érdekeik azonosak, és kulcsfontosságú, hogy az őket ellátó szakemberek eleve ebből az alapvetésből induljanak ki.

Ezzel el is érkeztünk a rendelet legkevesebbet tárgyalt, mégis legfontosabb problémájához: egy ideálisan nőközpontú ellátásban ugyanis nem az a kérdés, hogy mikor távozzon az anya a szülést követően a kórházból, hanem hogy az intézmény hogyan tud szakszerű ellátást nyújtani, hogyan biztosítja az utógondozást, az anya és az újszülött állapotának utókövetését és a biztonságos, nyugodt felépülést az eltérő szükségletű, igényű nők és csecsemők esetében.

A közéleti diskurzusok sajátosságainak megfelelően a rendelet üdvözlői alapvető referenciaként használják a „bezzeg nyugaton”-érvet, de a helyzet a valóságban sokkal árnyaltabb. A kórházi benntartózkodás hosszát szemléltető, több mint 70 országból álló listának első 9 helyét ugyan valóban a volt szocialista blokk országai foglalják el (a lista 6. helyét elfoglaló Magyarországgal együtt), a többi helyen azonban erősen random módon váltogatják egymást a stabilabb és a fejletlenebb gazdasági helyzetben lévő országok (a sort Egyiptom zárja, fél nappal, ami extrém rövid időszaknak számít). Ennél informatívabb, ha a (2013-as) WHO-ajánlásból indulunk ki, amely a szülést követően 24 órás megfigyelést tart indokoltnak.

Legalább ennyire fontosak a kiegészítő ajánlások, amelyek felé a magyar szülészetek a legjobb esetben is legfeljebb csak törekszenek. Ezek leginkább a szoptatásra és az újszülött minél beavatkozásmentesebb ellátására vonatkoznak, és szorgalmazzák az anya és a baba egységét a születést követően, s külön felhívják a figyelmet a szülés utáni depresszió jelenségére. A Világegészségügyi Szervezet ajánlása azonban nem áll meg itt, hanem világosan megfogalmazza az utógondozás szükséges lépéseit, és kimondja, milyen információkkal szükséges a kórházból távozó anyát ellátni, és hogy milyen intő jelekre kell odafigyelni mind a baba, mind az anya esetében – mégpedig ezek egyike sincs időkorláthoz kötve.

Fontos és egyelőre megoldatlan kérdésnek látszik, hogy ki végzi el a szakszerű megfigyelést és ellátást a post-partum időszakban, a hazaengedést követően. A korán hazaadott újszülöttet ellátó védőnő és a gyermekorvos ismeretei nem terjednek ki magától értetődően a szoptatásra, s a területen dolgozó szakember nem ritkán azt sem tudja megítélni, hogy jól van-e mellen a gyermek, hatékony-e a szoptatás, sem azt, hogy van-e olyan kockázati tényező, amely a szoptatást veszélyeztetné. Ezért is javasolja a védőnői protokoll szoptatási tanácsadó bevonását, ami sajnálatos módon ritkán valósulhat meg egyfelől az információk hiánya miatt, másfelől azért sem, mert egy-két kivételtől eltekintve a laktációs szaktanácsadókat nem foglalkoztatják egészségügyi intézményekben, a társadalombiztosítás pedig nem finanszíroz egyetlen tanácsadást sem.

Mindezekből világosan látszik, hogy a szülést követően a nő és a baba hazaengedésével kapcsolatos problémák komoly rendszerhibákra utalnak, s nem a bent töltött időszak hosszából erednek. Az ambuláns szülés lehetőségét mindezzel együtt fontos lépésnek tartjuk a nőközpontú ellátás felé vezető úton, ahol azonban elengedhetetlen a nyílt és minél szélesebb körű szakmai vita és a társadalmi egyeztetés.

Csörgő Andrea és Kerényi Szabina
Másállapotot a szülészetben! mozgalom