Magyarországon a propagandamédiának köszönhetően igen gyakran hallani a ’Brüsszel bevándorláspolitikája’ kifejezést. Ha szeretnénk megérteni, mi rejlik e szókapcsolat mögött, akkor érdemes kicsit távolabbról indulva áttekinteni a kérdést. A MigSzol csoport írása az Európai Unióról szóló sorozatunkban.

Mi volt a helyzet 2015 előtt, hogyan nézett ki pontosan az európai szintű szabályozás, illetve menekültpolitika?

Az EU már hosszú ideje célul tűzte ki a menedékjoggal kapcsolatos szabályozás „harmonizálását”, vagyis az egyes országok szabályai közötti különbségek áthidalását. A cél bevallottan az volt, hogy azonos feltételeket vezessenek be minden tagállamban a menedékjogot kérelmezők számára, illetve hogy ezek az emberek ugyanakkora eséllyel részesülhessenek nemzetközi védelemben, valamint ugyanakkora eséllyel kezdhessenek sikeres életet. A gyakorlatban viszont ez sosem működött.

Az európai uniós szabályozás – más néven az EU menedékjogi acquis – számos elemet tartalmaz, ezek között vannak szigorúbbak és megengedőbbek is. Ezek részei az egyes rendeletek (például az ún. dublini rendelet, mely előírja, hogy a menekülteknek abban az országban kell maradniuk, ahol először beléptek az EU területére) és az irányelvek, melyek például a fogadóközpontokban tapasztalható feltételeket szabályozzák.

A valóságban az EU menekültpolitikája közel sem annyira „nyitott”, mint amilyennek az Orbán-kormány beállítja azt; lehetővé teszi például a fogva tartás intézményét, illetve a menedékkérőket és migránsokat bizonyos országokban igyekszik tartani.

Ezt figyelembe véve egyértelmű, hogy 2015-ben – amikor a menekültek a Keleti pályaudvaron ragadtak – Magyarország valójában tényleg az EU-s szabályokat követte.

Mi történt közvetlenül 2015 előtt, voltak-e előkészületek több ember érkezésének a megoldására?

Orbán 2014 augusztusában kezdett el beszélni a témáról, és ekkor indította el az új, migrációellenes narratívát, de ennek hivatalos kezdete a Charlie Hebdo elleni támadással függött össze. A párizsi mészárlás ürügyül szolgált Orbánnak arra, hogy a migrációt kormánya egyik új, központi témájaként mutassa be, mellyel más ügyekről – többek között az akadozó gazdaságról, az egészségügyben tapasztalható tragikus körülményekről vagy éppen a terjedő szociális feszültségekről – elvonhatta a figyelmet.

Tekintettel a szíriai fejleményekre, illetve a Törökországban, Libanonban és a görög szigeteken tapasztalható, egyre elviselhetetlenebb körülményekre, Európa más kormányai is tisztában voltak az emberáradat közelgő érkezésével. (A kontinensen tapasztalható túlzó közbeszéd ellenére nem szabad elfelejtenünk, hogy a menekültek túlnyomó többségét a ‘globális dél’ szegényebb országai fogadták be. Libanon 1,5 millió menekültnek ad ideiglenesen otthont, miközben lakossága 4 millió fő.) Mégis, számos okból kifolyólag semmilyen lépéssel nem készült Európa a menekülők emberibb fogadásának biztosítására. Nyugat-Európa országaiban a kormányok általában féltek, hogy befogadó központok bővítésére irányuló előkészületeket a lakosság egy része negatívan fogadná, így inkább a tétlenség mellett döntöttek.

Mi változott 2015 óta?

Az EU kvóták néven ismert áttelepítési és áthelyezési szabályozása ugyan nagy nyilvánosságot kapott, de érdemi változások nem igazán történtek. A legfontosabb fejlemény egyértelműen az EU és Törökország közötti megállapodás, mely bizonyos értelemben hivatalossá tett egy emberkereskedelmi rendszert, melyben különböző országokból származó, az EU-ba nem hivatalos úton érkezett menekülteket cserélnek (igen, cserélnek…) Törökországban tartózkodó szíriai menekültekre.

Eközben megnövekedett a török-szír határon folytatott ellenőrzés és az ott állomásozó rendőrök által elkövetett erőszak, szigorú intézkedésekkel próbálták megállítani a Szíriából érkezőket. Magyarországon és a balkáni országokban összehangolt kísérletek folytak az úgynevezett balkáni útvonal lezárására, melyen tízezrek próbáltak elmenekülni Görögországból és eljutni valamelyik gazdagabb és biztonságosabb uniós országba.

Magyarország esetében ezen lépések legfontosabbika a magyar-szerb határ lezárása és a kerítés felépítése volt. Ezzel megkezdődött a határpolitika gyors változása, az egyre keményebb intézkedések bevezetése a menekültek távol tartásának és annak érdekében, hogy ne nyújthassák be menedékkérelmüket Magyarországon, mindezzel együtt pedig elterjedt a rendőri erőszak és visszatoloncolások is.

A kormány elfogadta az ún. 8 km-törvényt, mely alapján a menekültek visszatoloncolhatóak a kerítés túloldalára, ha a határ 8 kilométeres körzetében tartózkodnak, mikor a hatóságok rájuk találnak. Ez a rendelkezés már önmagában ellentétes a genfi egyezménnyel, mely alapján minden egyes személynek joga van menedéket kérni, és mindenkinek joga van ahhoz is, hogy ügyét érdemben megvizsgálják.

Ennek ellenére az említett szabályt ráadásul nagyon tágan értelmezték, mely az ország teljes területéről történő visszaküldésekhez vezetett.

Az új rendszer alapján pedig a menedékkérőknek a kérelmüket a kibővített tranzitzónákban kell benyújtaniuk, és a döntést is itt kell kivárniuk, mindez nem hagy túl sok alternatívát számukra, mivel minden egyes zónában napi öt ember ügyét dolgozzák fel a hatóságok, és közismerten sokkal inkább csak bizonyos kategóriába eső embereket válogatnak ki Magyarországra – egyedülálló férfiak helyett családokat, pakisztániak és irániak helyett afgánokat és szíreket.

Fenntartható-e hosszú távon a jelenlegi rendszer?

Az utóbbi években a legfontosabb kérdés, hogy az emberek végül hova kerülnek: az EU „mag” országaiba vagy valahol a periférián „ragadnak”. Jelenleg az Unió szeretné minél távolabb tolni a menekültek és migrációs áramlatok kezelését, és kiszervezni a menedékügyet harmadik országokba, ahol lényegesen rosszabb körülmények – sok esetben halálos veszély –várják az embereket. A már említett EU-török megállapodás mellett például a közelmúltbéli máltai nyilatkozat is kijelenti, Európának továbbra is erőfeszítéseket kell tennie, hogy az emberek ne hagyják el Líbiát, annak ellenére, hogy ott folyamatos háborús helyzet és életveszélyes körülmények uralkodnak.

Ez a sajátos kiszervezés egy hosszú ideje létező európai álláspont, mivel a migrációra vonatkozó szabályok az 1990-es évek óta egyre szigorodnak. (Az Észak-Afrikában található spanyol enklávékról és a körülöttük lévő kerítésekről készült fényképek alapján például nehéz elhinni, hogy a marokkóiak egészen 1985-ig vízum nélkül utazhattak Spanyolországba.) Az utóbbi években a menekültek számára az európai rendszer egyre inkább azt jelenti, hogyha sikerül eljutniuk a kontinensre, egy végeláthatatlan, bürokratákkal vívott csatára kell készülniük, mely miatt gyakran évekig nem egyértelmű a helyzetük, nem beszélve a deportálás, a fogvatartás és a menekülttáborokban maradás jelentette hosszú-hosszú elszigeteltség fenyegetéséről.

Ennek a rendszernek a sikeressége attól függ, miként értelmezzük a célját. Tény, hogy a migráció nagyobb mértékű irányítását és elnyomását teszi lehetővé, illetve növeli a megfelelő (nyugati) útlevéllel nem rendelkezőkre nehezedő bürokráciát. De nem jelenti azt, hogy kevesebb ember jönne

(sőt, az imént említett példa kapcsán: több marokkói maradt Spanyolországban, mert félt, hogy nem jöhetne újból vissza).

Mégis mik a fő különbségek az egyes országok között?

Az egyes tagállamok helyzete az EU-ban jelenleg alapvető fontosságú a menedékpolitikában felvállalt pozíciójuk megértéséhez. Egyrészt a Dublin III rendelet, mely alapján egy embernek abban az országban kell menedéket kérnie, ahol először regisztrálták (vettek ujjlenyomatot) nagy nyomást helyez a határok mentén lévő országokra a kérelmek feldolgozásával. Másrészt egyértelmű, hogy ez a rendelet halva született, mivel nem működik – az emberek továbbra is utaznak egyes tagállamok között, és máshol jelentkeznek menedékjogért. Erre válaszul a „mag” államok megpróbálkoznak a visszaküldéssel, mely szintén nem hatásos, de nagyon drága eljárás, arról nem beszélve, hogy gyakran brutális, káros következményekkel jár az érintettek számára.

Az egyes országok eltérő szintű támogatást nyújtanak az integrációhoz, nyelvtanuláshoz és munkakereséshez. 2015 után számos ország újragondolta ezeket a rendszereket, és jelentősen szűkítették a lehetőségeket. Ezt nevezik a „pull” vagyis húzó tényezők kezelésének. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy megpróbálják az országot kevésbé vonzóvá tenni, így kevesebb ember érkezik, és kér menekültstátuszt. A menekültek fogadásának is számos módja van, történhet táborokban (változó színvonalú körülményekkel és helyszíneken), a menedékkérők szabad mozgásának biztosításával a fogadó országban, vagy – mint Magyarország esetében – az eljárás alatt bebörtönözve. Egy másik nagy kérdés a családok újraegyesítése, vagyis hogy a menekültek számára engedik-e, hogy családjuk csatlakozhasson hozzájuk.

Fontos megjegyezni, hogy a különböző országok képviselői egymástól nagyon eltérő, morális töltésű retorikát használnak, amikor a migrációról és menedékről beszélnek, ezt azonban külön kell kezelni a tényleges jogszabályoktól és a tettektől, melyekkel a menekültügyi és migrációs kérdéseket kezelik. Mindez része egy adott ország kifelé sugározni kívánt imázsának. 2015 ősze kiváló példa erre – a magyar kerítést szigorúan bírálták, embertelennek és szükségtelennek tartotta a legtöbb EU-s tagállam. Orbán erre válaszol hangosan védte az intézkedést, mindez a „rossz magyar kormány versus jó nyugati-európai kormányok” érzetét erősítette.

A gyakorlatban azonban több nyugati ország állított fel nagyon is hasonló kerítéseket néhány hónappal később, más tagállamok részéről érkező erkölcsi alapú kritikák nélkül, a „migrációs áramlatok kezelésével” érvelve. A magyar kerítés nem is az első határkerítés Európában, de Magyarország került „morális reflektorfénybe”. Ha nyíltan nem is mondják ki, de a nyugati tagállamok közül sokan, miközben a nyilvánosság előtt kritizálják a magyar kerítést, valójában  örülnek neki, mivel az némileg módosítja a menedékkérők útvonalát.

És az állampolgárok? Lehet-e tenni bármit?

2015 nyarán számos ország megtapasztalhatta az érkező menekültek számára nyújtott segítség lendületét, így Magyarország is. Jó néhány kezdeményezés azóta is tart, melyek keretében különböző formájú támogatás és tanácsadás biztosított a menekültek számára, vagy éppen politikai szinten történnek kísérletek a helyzetük javítására. A legtöbb országban vannak évek vagy akár évtizedek óta működő civil szervezetek, akik jogi és szociális segítséget ajánlanak menekülteknek, illetve lobbiznak a kormánynál a menekültüggyel kapcsolatos kérdésekben. Bár egyre szigorúbb kormányzati intézkedések ellen kellett alapvetően védelmező vagy éppen védekező módon reagálniuk, az kétségtelen, hogy munkájuk nélkül a helyzet sokkal rosszabb lenne. Számos csatát nyertek a nemzeti és EU-s bíróságokon a menekültek alapvető emberi jogaival kapcsolatosan indult ügyekben,  elérték, hogy egyes politikai pártok és politikusok átvegyék némely javaslatukat, valamint társadalmi támogatottságot szereztek. A legfontosabb küzdelmeket  pedig sokszor maguk a menekültek vezették.

A MigSzol csoport Facebook-oldala itt, honlapja itt található.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!