Az átlagember úgy érzékeli, hogy az EU olyan absztraktnak tűnő ügyekben harcol a magyar kormánnyal, mint a menekültekkel való méltányos bánásmód, a felsőoktatás és az akadémiai szféra szabadsága vagy az igazságszolgáltatás függetlensége, miközben képtelen megfelelő eljárásokat kikényszeríteni ott, ahol egyébként ténylegesen hozzájárulhatna a társadalom jólétéhez, és tehetetlenül figyeli, hogy politikai útonállók szétlopják, amit az embereknek kéne kapniuk. Jávor Benedek írása az Unióról szóló sorozatunk 14. darabja.

Választási év Hollandiában, Franciaországban és Németországban; Donald Trump hivatalba lépése; Brexit; bizottsági Fehér könyv Európa jövőjéről; viták a magyar és a lengyel helyzetről; Törökország autoriter fordulata; folytatódó szír és ukrán háború; az orosz befolyásszerzési kísérletek mind nyilvánvalóbbá válása – hogy csak néhányat említsünk a közelmúlt és a közeljövő történéseiből. Nem csak mi, kortársak kapkodjuk a fejünket, de aligha kétséges, hogy az utókor történészei is fordulópontként fognak tekinteni arra, ami ma velünk történik. És ahogy az lenni szokott: az ilyen fordulópontok vakuként felvillanva világítanak meg évek, évtizedek során felhalmozódott rendszerszintű feszültségeket, problémákat.

Ami ma Európában történik, arra nincsenek kielégítő magyarázatok a jelenben. A fennálló rendszer húsz-harminc éves repedései nyílnak meg, elvarratlan szálak feslenek fel, csendben halmozódó problémák törnek a felszínre. Éppen ezért Európa krízise puszta menedzseléssel nem orvosolható.

Ma még azonban nem tudható, hogy merre rendeződik át a rendszer, illetve hogy az átrendeződés mennyire tudatos változtatás, és mennyire az eseményekkel sodródás eredménye lesz. Pedig hogy Európa, és ezen belül mi, magyarok hogy jövünk ki belőle, jórészt ezen múlik.

Európa: a féllábú gigász

Az európai integráció alapítói előtt a békés, politikailag egységes, közös alapértékek és jogok mentén szerveződő Európa víziója lebegett. A háború utáni romokból építkező kontinensen legfontosabbnak a hasonló konfliktusok megelőzését tekintették. Az ehhez vezető utat pedig abban látták, hogy olyan szoros gazdasági együttműködést és kölcsönös függőséget hozzanak létre Európa országai között, amely értelmetlenné és lehetetlenné teszi a háborút. A gazdasági együttműködés pedig reményeik szerint a békén túl elhozza a politikai és társadalmi egységesülést is, és kitermeli a demokratikus alapokon nyugvó értékközösséget is.

Az eszköznek tekintett gazdasági integráció azonban menet közben önálló életre kelt. A tőke, a piacok, a gazdasági szereplők hamar felismerték az egységesülő piac számukra biztosított előnyeit és ösztönzőleg kezdtek hatni a gazdasági integráció erősítése irányába, mind az európai, mind a nemzetállami szinten. Kiépült a vámunió, a Közös Piac, létrejött az EGK, megszületett a monetáris unió terve.

A gazdaság napról napra érzékelte mindennek előnyeit, és nyomta az európai döntéshozókat és tagállami kormányokat az integráció továbbfejlesztése irányába. A globalizálódó gazdaság folyamatai alapján is racionálisnak tűnt mindez: a világméretű versenyben a gyarmati hátterüket elvesztő, kisebb méretű tagállami piacokról induló európai vállalatok aligha rúgnak labdába. Az egységes európai piac „edzőtáborából” ugyanakkor versenyképességük, méretük, vállalati kultúrájuk megerősödésével, fajsúlyos nemzetközi szereplőként kerülhetnek ki.

A 80-as, 90-es években a neoliberális Washingtoni Konszenzus pedig ugyanazokat az intézkedéseket pártfogolta, amelyek az európai gazdasági integráció erősítését segítették. A gazdasági unió szorosabbra fűzésével jócskán előreszaladt Európa, ennek  csúcspontjaként vezették be az eurót – még ha sokan kételkedtek is, hogy döntően piaci folyamatokra és monetáris eszközökre, a gazdasági kormányzás egységesítése, a társadalmi alapok és a hatékony politikai döntéshozatal megvalósítása nélkül alapozható-e stabil monetáris unió. Az eufória – amelyet a kommunista rendszerek bukása is megtámogatott – a piaci mechanizmusok túlértékelését hozta magával –, elég, ha Fukuyama lelkes víziójára gondolunk a történelem végéről.

A politikai és társadalmi egységesülés folyamata ehhez képest jócskán lemaradt. A tagállami kormányok sokkal óvatosabban engedtek át tagállami hatásköröket a politikai döntéshozatal, a szociálpolitika, oktatás, kultúra területén. Az európai társadalmak, bár hatott rájuk az integráció iránti gazdasági eufória, konzervatívabban viszonyultak a folyamathoz. Ráadásul az újabb és újabb bővítési körök egyre diverzebb társadalmi berendezkedésű, tradíciójú országokkal gyarapították az integrációt, amelyek között egyre nehezebb volt konszenzusra jutni ezeken a területeken. Az európai eliteken, és a tagállamok politikai döntéshozóinak erősen Európa-párti részén túl nem volt igazi nyomásgyakorló erő, amely a gazdaságon kívüli egységesülés irányába tolta volna a rendszert.

Ha történtek is lépések ebbe az irányba, azok sokszor deklarációk szintjén maradtak, és nem rendeltek hozzájuk érdemi szankcionáló és kikényszerítő mechanizmusokat, hogy elkerüljék a tagállami ellenállást. Az európai alkotmányozás kudarca intő jelként vette elejét annak, hogy a politikai-társadalmi integrációban túl messze akarjon előreszaladni Európa.

Lehet persze vitatni, hogy kellett volna-e szorosabb Unió. A végeredmény azonban egy sajátos kiméra lett, amely egy előrehaladott gazdasági integrációs fejből, és egy széttagolt, a szociális és politikai modellek széles változatosságát magán hordozó testből áll. A gazdasági integráció globális léptékben is meghatározó – az EU az elmúlt években a világ első-második legnagyobb gazdasága volt, ennek megfelelő hatással a világpiaci folyamatokra.

Az EU mint politikai szereplő ehhez képest mára már a legszűkebb érdekszférájában sem tud orientáló, stabilizáló szerepet betölteni, nem függetlenül a belső konfliktusai miatt gyenge politikai teljesítménytől. Ennek eredményeként tehetetlenül nézi végig például a kb. Spanyolországgal azonos GDP-vel rendelkező Oroszország politikai térnyerését nem csupán a közvetlen határainál (pl. a Balkánon), de immár saját határain, Magyarországon vagy Bulgárián belül is.

Intézményi hiányosságok

Ez a fajta féloldalasság talán a legvilágosabban azon a különbségen keresztül mutatható meg, amely a görög (gazdasági) és a magyar (politikai) válságra adott uniós reakciók között tapasztalható.  A görög államháztartást az erőltetett eurózóna-tagság, a korábbi görög kormányok hibás döntései, a felhalmozott államadósság, az európai pénzpiaci egyensúlytalanságok, a 2007-2008-as gazdasági világválság és az EU téves válságkezelésének elegye 2014 végére gyakorlatilag bedöntötte.

A 2015-ös választásokat megnyerő, Alexisz Ciprász vezette alternatív baloldali Sziriza a görög gazdaságot a szabadesésből egy élénkítési programmal kivezető politikát ígért a választóknak, ami azonban a nemzetközi pénzügyi szervezetek élénk ellenkezésével találkozott. Az eurózóna pénzügyminisztereinek sok szempontból kérdéses demokratikus legitimációjú tanácsa és a Trojka (EB, EKB, IMF) nyomása alig fél év alatt összeroppantotta a görög a kormányt.

Ciprász elfogadta a feltételeket, ami kormányválságot és pártszakadást eredményezett, de végül kikényszerítette az uniós szervezetek által szabott irány követését. Szó sem volt tagállami szuverenitásról, demokratikusan választott kormány programjáról, a sokféleségben egységes Európai Unióról, a politikai nézetek sokszínűségének megtermékenyítő hatásáról.

Olyasmikről, amiket ugyanezek az európai szervezetek nem győznek hangoztatni, amikor hét éve nézik tehetetlenül azt, hogy a magyar kormány lépésről lépésre lebontja a demokratikus berendezkedés alapvető intézményi és jogszabályi garanciáit. Bedarálja a független médiát, megszállja a demokratikus intézményeket, felszámolja az akadémiai szabadságot, nekimegy a független civil szektornak, kényére-kedvére átírja az Alkotmányt és a választási szabályokat. Mesterségesen átrendez százmilliárdos piacokat, felrúgja az európai szolidaritást menekültügyben, az Unió pénzén kistafírozza oligarcháit, majd – amikor azok önállósítanák magukat – strómanjain keresztül tulajdonképpen magát a miniszterelnököt. És végül slusszpoénként gyűlöletkampányba kezd az egészet finanszírozó és tétlenül figyelő Unió ellen. Egyet nem cselekszik a magyar kormány: nem szegi meg a költségvetési egyensúlyra, az államadósságra, és más pénzügyi mutatókra vonatkozó előírásokat, bármekkora szociális árat fizet is érte az egészségügy és az oktatás szétesésével, a szociális háló felperzselésével.

A két megközelítés közötti ordító különbség okai persze változatosak.

De világosan látszik, hogy miközben a szorosra fűzött gazdasági integráció megfelelő eszközöket ad az uniós intézmények kezébe a pénzügyi elvárások kikényszerítésére, addig az alapszerződésekben és az Európai Alapjogi Chartában foglalt demokratikus értékek, vagy a minimális szociális standardok érvényesítésére nincsenek megfelelő eljárások, szabályok és intézmények – és persze sokszor politikai akarat sem.

Minderre már az Európai Parlament Magyarországgal foglalkozó 2013-as Tavares-jelentése is világosan rámutatott. Míg a csatlakozásokat megelőzően az Unió hatékonyan rá tudja szorítani a tagjelölt országokat a demokratikus elvek („koppenhágai kritériumok”) betartására, vagy a korrupció visszaszorítását célzó intézkedésekre (pl. a korrupcióellenes ügyészség felállítása Romániában), a csatlakozást követően kifogy az eszközökből. Részben azért, mert az Uniót túl „jóhiszeműen” konstruálták meg, valójában fel sem merült, hogy egy, az EU-hoz csatlakozott állam az alapvető demokratikus értékeket és jogokat kezdené ki, és ennek a kezelésére gyakorlatias, hatékony eljárások kellenének. Részben pedig azért, mert ilyen felügyeleti rendszerek létrehozatalára nem volt számottevő nyomásgyakorló erő, sőt, a tagállamok inkább korlátozni igyekeztek az uniós intézményeket ebbéli igyekezetükben. A már taggá vált országok pedig még a meglevő eszközök alkalmazását is hatékonyan gátolni tudják.

Az uniós intézmények pedig nem tudnak „jobbá” (hatékonyabbá, eredményesebbé válni), mint az őket létrehozó tagállami akaratok eredője. Az már csak hab a tortán, hogy rosszabbá viszont tudnak válni: a sokszor a hat alapító tagállamra kitalált döntéshozatali mechanizmusok, eljárások 28 tagállam esetében sokszor már akkor sem tudnak kielégítően működni, ha egyébként meggyőző politikai akarat van egy-egy ügyben. Az európai politikai tér belterjes játszmái képesek felülírni világos közösségi prioritásokat, ahogy az Európai Néppárt ragaszkodása a 12 fideszes EP-képviselőhöz, az EPP-s Orbán-kormány szavazatához az Európai Tanácsban és a baloldal feletti politikai dominancia megőrzéséhez az európai politikai térben hét éve erősebb érdeknek bizonyul, mint az európai integrációt alapjaiban kikezdő Orbán-kormány megállítása.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A felzárkózás felemás sikere

De miért most tör felszínre mindez, ha strukturális okai jórészt már a Lisszaboni Szerződést messze megelőzően, részben akár a Római Szerződésig vagy a Szén- és Acélközösségig visszamenően megvoltak? Az okok közül a hely szűkössége miatt csupán kettőt emelnék ki: a 2004 óta újonnan csatlakozott országok felemás felzárkózását és rendszerváltásaik részleges kudarcát, illetve az európai társadalmak integritásának széttöredezését.

Közhely, hogy a kelet-európai rendszerváltások legfelvillanyozóbb ígérete társadalmaik számára nem a piacgazdaság térnyerése, vagy a szabadság és demokrácia eljövetele, hanem az európai jóléti társadalmak megvalósítása, életszínvonaluk megteremtése volt. A valóságban ezzel szemben ezek a társadalmak durván szabályozatlan, sokszor oligarchikus formát öltő szabadpiaci rendszereket, a fizikai túlélésért küzdő emberek értékítélete szerint mindennapi gondjaikon vajmi keveset segítő, és időnként objektíve is gyengén teljesítő demokratikus intézményeket kaptak.

Továbbá elszabaduló társadalmi különbségeket, a munkahelyek elvesztését, a minimális szociális biztonság szertefoszlását, és végül még a makrogazdasági felzárkózás kudarcát is némely tagállamokban. Magyarország EU-átlaghoz viszonyított GDP-je a tagságunk tizenegynéhány éve alatt nagyságrendileg nem változott, annak 63-67 százaléka körül mozgott. Nemcsak az egyedi életpályák kilátásai tűnhetnek bezárulónak, de az ország egészének egyről a kettőre jutása is megkérdőjelezhetővé válik.

A felzárkózás kudarca többtényezős jelenség. Megkerülhetetlen a tagállamok saját politikai-kormányzati teljesítményének szerepe. Egyes, például balti országok sokkal több sikert mondhatnak magukénak, még ha közelebbről figyelve az azok mögött húzódó társadalmi folyamatok árnyaltabb képet is festenek erről. Máshol, például Szlovéniában, sikeresebb felzárkózási időszakok váltakoztak stagnáló krízisperiódusokkal. A szlovák modell jelentős makrogazdasági eredményeket mutat fel, egészen drámai társadalmi jelenségekkel párhuzamosan.

Ez azonban nem változtat azon, hogy a felzárkózást célzó uniós politikák is jórészt sikertelennek, vagy legalábbis alacsony eredményességűnek bizonyultak. Az erre szolgáló kohéziós politika forrásfelhasználása gyakran rendkívül alacsony hatékonyságú. Az Unió által passzívan megtűrt korrupció, a rossz tervezés, a koherencia hiánya, illetve a finanszírozott projektek politikai motivációval történő kiválasztása eredményeként az uniós pénzek nem hasznosulnak, eltérülnek, értelmetlen, felesleges beruházásokban égnek el.

Hiába érkezett ezért felfoghatatlan mennyiségű pénz a 2004 után csatlakozott tagállamokba (de akár néhány korábban csatlakozó leszakadó országba), ez csak korlátozott mértékben tudott hozzájárulni ezen országok felzárkózásához – vagy egyes esetekben még annyira sem. Az elmúlt években a magyar gazdaság saját, az uniós pénztranszfer nélküli növekedése zéró körüli, vagy egyenesen a negatív tartományban van, ezt a tényt azonban hatékonyan elkendőzi az EU-s források generálta gyenge mesterséges növekedés. Ezért a kormány nem kényszerül a gazdaságpolitika módosítására – ami ugyanakkor tartósan függővé teszi a magyar gazdaságot a külső forrásoktól. Ha a korrupciót generáló hatását, a piaci verseny eltorzítását, a politikai alapú kiválasztódás elsődlegessé válását is figyelembe vesszük, a kohéziós politikát és a remélt gazdasági felzárkózást bízvást kudarcnak tekinthetjük.

Ez a kudarc azonban éppen azt a legitimitást ássa alá, ami stabilizálhatná Közép-Kelet-Európa demokratikus kísérleteit, mivel tág teret és erős bázist biztosít a felzárkózás kudarca miatt kiábrándultak körében az ehhez a kudarchoz kapcsolt, liberális demokratikus értékek, intézmények, eljárások és tabuk megkérdőjelezéséhez.

Populizmus, euroszkepticizmus, autokrácia

Ez húzódik meg a közép-kelet-európai illiberális fordulatok mögött: a keleti tagállamok társadalmainak jelentős szegmensei nem látnak rá okot, hogy ellenálljanak az antidemokratikus törekvéseknek, hisz a demokráciától sem kaptak túl sokat. Az Unió vagy az Európai Bizottság erőfeszítései pedig nem csupán azért eredménytelenek, mert nem állnak a rendelkezésükre megfelelő eljárások. Hanem azért is, mert a törekvések azoknak a demokratikus értékeknek, intézményeknek, eljárásoknak a védelmére irányulnak, amelyek támogatottsága a felzárkózás elmaradása miatt erősen fogyóban van.

És miközben társadalmaink azt látják, hogy a Bizottság a menekültekkel való méltányos bánásmód, a felsőoktatás és az akadémiai szféra szabadsága, az igazságszolgáltatás függetlensége ügyében folytat csetepatékat például a magyar kormánnyal, aközben úgy érzékelik, hogy a mindent behálózó korrupció, az uniós források rossz felhasználása, vagy az értelmetlen paksi bővítés ügyében az EU képtelen érdemben fellépni.

Márpedig ez azt a benyomást kelti, hogy az EU, miközben az átlagember számára absztrakt ügyekben harcol a tagállami kormányokkal, képtelen megfelelő eljárásokat kikényszeríteni ott, ahol egyébként ténylegesen hozzájárulhatna a társadalom jólétéhez, és tehetetlenül figyeli, hogy politikai útonállók szétlopják, amit az embereknek kéne kapniuk.

A kör bezárul: a megfelelő intézmények, szabályok és eljárások hiánya cselekvésképtelenné teszi az Uniót, a cselekvésképtelenség erodálja a társadalmi bizalmat az integráció iránt, ami pedig az annak demokratikus értékeit semmibe vevő kormányok és politikai erők felemelkedését hozza, amelyek gondosan ügyelnek rá, hogy nehogy feloldják az Unió tehetetlenségét.

A populizmus, mint a problémák megértése és megoldása helyett a zsigeri szintű reakciókra egyszerűsített, és bűnbakkeresésre szorítkozó politikai ajánlat erősödésének folyamata ráadásul nem korlátozódik a keleti tagállamokra, vagy általánosabban, a perifériára. Nyugat-Európa társadalmai is mélyreható változásokon mennek keresztül, és ennek során az Unió alig-alig volt képes pozitív szerepet játszani a folyamatok tompításában, feldolgozásában.

A kommunizmus bukása óta eltelt évtizedek Nyugat-Európában is a jóléti állami modell fokozatos lebontását hozták magukkal. A jövedelmi különbségek nőttek, a középosztályosodás helyett inkább a középosztály lecsúszása van napirenden, a munkajogi normák, a szociális védőháló egyre gyengébbek – bár nyilván tagállamonként különböző mélységű átalakulásokról van szó. A társadalmi kohézió csökkent, a szorongás nőtt. Mindezt a választók egy része ráadásul összekötötte az uniós integráció folyamataival. A gyanúra az EU nem egyszer rá is szolgált, még ha az ezzel kapcsolatos döntések talán többször születtek a tagállami kormányok hatáskörében, azaz azokért nem annyira az uniós struktúrák, hanem inkább a téves főáramú közgazdasági doktrinák tehetők felelőssé.

A csökkenő társadalmi bizalom légkörében pedig a beáramló munkavállalók milliói a keleti tagállamokból, az először a határokon, majd a fővárosok közterein felbukkanó új menekültek sokasága, a régebb óta együtt élő, de részben szegregálódó másod-harmadgenerációs bevándorlók, a terrortámadások tág teret nyitnak a populista, félelmekre alapozó értelmezéseknek. A gondok többsége pedig megint olyan területeken jelentkezik, ahol „Brüsszelnek” alig van kompetenciája. A munkavállalói jogok, a szociális ellátórendszer, az (integráló) oktatás, a munkaerőpiaci beavatkozások, a belbiztonság mind-mind tagállami feladat. Az is igaz, hogy az Unió sem ezek megerősítésének irányba ösztönözte a tagállamokat.

Az Unió nem ad megoldást a gondjainkra – mondják Nyugat-Európa euroszkeptikusai -, azokat nekünk magunknak kell megoldanunk! Azt nem teszik hozzá, hogy ennek oka részben az, hogy az Uniónak senki nem adott eszközöket a kezébe, hogy megoldásokat kínáljon ezeken a területeken. Jogos ugyanakkor a kétség, hogy vajon a hatáskörök birtokában mégis mit kínálna a Bizottság?

És itt üt vissza megint a gazdasági integráció egyoldalú megerősödése. Mivel az Unió ezen a területen kapott hatásköröket, ezeket a – gazdasági-pénzügyi – szempontokat érvényesíti hatékonyan. Ezek egyoldalú – ráadásul erősen a nagy gazdasági szereplők befolyása alá került – képviselete pedig téves politikákhoz, súlyos társadalmi károkhoz vezet. És ezért hiányzik a bizalom, hogy más területeken kapott kompetenciáit az Unió nem ugyanezen érdekek érvényesítésére használná. A bizalom megerősödését pedig az EU-s intézményeket behálózó gazdasági lobbitevékenység, vagy a megfelelő átláthatóság hiánya hatékonyan akadályozza.

Az Európai Unió fejlődéstörténete a szűken vett gazdasági-pénzügyi érdekek felülreprezentációját eredményezte az EU hatásköreiben, tevékenységében és szemléletében. Ennek eredményeként az Európai Unió, amely a tagállamok legnagyobb esélye lehetne a globalizáció viharainak kivédésére és a tagállamok globális szintű sikerességének elősegítésére, mára sokkal inkább a probléma, mint a megoldás részévé vált nem csak a választók fejében, de sokszor a valóságban is.

Az egyoldalú gazdasági szemléletre alapozva nem lehet stabil politikai közösséget létrehozni. A helyzetet súlyosbítja a perifériaországok felzárkózásának széles körű kudarca is. Mindennek eredménye azoknak az euroszkeptikus nézeteknek és erőknek a megerősödése, amelyek a nemzetállami szuverenitáshoz való visszatérést javasolják a fennálló nehézségek kezelésére. Anélkül, hogy bármiféle garanciát tudnának felmutatni arra nézve, hogy a tagállami kormányok miért kerülnék el azokat a hibákat, amelyeket az EU szemére hánynak.

A gyakorlat épp azt mutatja, hogy a tagállami kormányok gyakran még jobban ki vannak szolgáltatva a tőkeérdekeknek, olykor az EU-s elvárásokat messze meghaladó szociális megszorító intézkedésekért tehetők felelőssé, lényegesen súlyosabb demokratikus deficitet képesek létrehozni a saját polgáraik felé, messze az uniós normák alá tudják szorítani az átláthatósági szabályokat, kikezdik a közös környezetvédelmi szabályokat, és még hosszan lehetne folytatni sort. Lehetséges-e mégis egy olyan Európai Unió megalkotása, amely orvosolja ezeket a hibákat? Erről szól ennek a cikknek a rövidesen megjelenő második része.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!