Május elseje a munkások – és nem a munka – ünnepe, a fájdalom emlékezete. Arra a kizsákmányolásra emlékezünk, azt éljük meg munka nélkül (már aki), ami még álmában sem hagyja békén elszenvedőjét. Tavaly „ez” az írás a Népszabadságban jelent meg. Ott már nincs hangja azoknak, akik egy mindig ugyanolyan hosszú munkanap után belezuhannak a mindennapiságba, a hó végén a „mi lesz most, marad-e még pénz” kétségbeesésébe. Míg Kassáknál „esténként összefáradtak a lámpa alatt”, addig ma nem is akarjuk tudni, mennyire be van csukva az ember az egyéniségét zabáló technológiák okosságába.
(Fotó: MTI / Varga György)
Az, hogy az osztálybéke (rém)álom, azt nem csak a marxisták vallják, napjainkban a liberalizált baloldaltól való elfordulás, az „új” vagy más baloldal, illetve a „populista” jobboldal felé fordulás is mutatja. Itt most pontatlan voltam. Lényegében már magam sem tudom követni azt, hogy miféle jelzőkkel látják el a liberalizált baloldal/jobboldalnak és a szakértőiségnek hatalmi ideológusai, a „nincs alternatíva” unalmas és száraz mérsékeltjei azokat, akik nem értenek egyet…kivel is? Velük.
Ugyanakkor egy baloldalit a munkások – legyen az fehér vagy nem fehér, északi vagy déli, kelet-európai vagy centrumországbeli – jobbra fordulása nem töltheti el különösebb örömmel. Szemben azonban a 2000-es évek ideológiai egyneműsítő gyakorlataival, most már a baloldalon is akad alternatíva. Nem lehet már „aki nem tapsol a megszorításnak, chávezista hej-hej” szólammal stigmázni szorongásokat. Mindez persze elkerüli még hazánkat, holott teljesen világos, hogy azok, akik mennének, de dögfáradtak kimenni a majálisra, akiknek e nap mentálisan nem egy „polgári piknik”, szóval ők mind – Kassák után – egy megtalálandó élet értelmét keresik.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
A „korán kelők Magyarországa” (beszédes, hogy Nicolas Sarkozy használta így ezt francia kontextusban) aligha érzi úgy, hogy ez a május elseje jobb lenne, mint a tavalyi, és ha nem menne ki a közösségbe, valami olyanról maradna le, ami jövőre nem lesz. Tavaly se volt remény, idén sincs, jövőre meg választás. Meglátjuk „fizetnek-e a gazdagok”, meglátjuk az ápolók azt gondolják-e, hogy bérfejlesztésük nem csak pacifikálás.
Lényegében véve az Orbán-kormány egyik nagy konzerválója a munkatársadalom kiszolgáltatottsága. Ahogy a kormányzó párt az államot, úgy a multinacionális, külföldi működő tőkére alapozott modell a magyar munkaerő egy részét csapdázta be. Emlékszem arra, és tapasztalják ma is sokan, amikor a győri lakótelepen várva a helyi buszt, jött az AUDI-járat, ami Veszprémvarsányból indulva összeszedte a munkaerőt. Hajnali indulás késői hazaérkezés. A (szükség diktálta) ingázás, örök buszozás a kettő vagy három műszakért.
De kizsákmányoláson alapuló több műszakok között meg lehet-e találni az életet, majd annak az értelmét? Vagy a 12 órázó ápolónak, a konyhán hátul dolgozó vidéki dadusnak, akivel nem tüntetett együtt Budapest, a McDonald’s-ban a tárcát a nyeglék után visszapakoló, korához és önképének is megalázó mekis sapkát viselő (általában) középkorú nőnek?
Május elseje igazsága az, ha kimondjuk: nem. S legyünk őszinték, nem kell a kreatív magyarázkodás, nem kell az absztrakt, nem kell az okos jövő optimizmusa. Az okos holnap ugyanis robotokkal van tele. Ezt elkerülendő, akad még jó pár gerinces dolog, amit követelni kellene. Például több tiszteletet a munkásoknak!
Aki ennyit sem bír kimondani, az a kizsákmányolókkal van.
Böcskei Balázs
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
