Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ha nem kacagnánk, az életünk elviselhetetlen lenne – riport egy jordániai menekülttáborból

Ez a cikk több mint 4 éves.

A fémkonténerben a szőnyegeken, falvédőkön és a matracokon kívül semmiféle berendezési tárgynak nincs helye. A szoba egyik végén függöny takarja a család ágyneműjét. Mézes teát kapunk, a fémkonténer matracain körben ülnek a család nőtagjai, lehetnek vagy tízen is, ölükbe gyerekek kucorodnak fel, nyújtják a nyakukat, leköti figyelmüket a fényképezőgép kattogása. Amal szégyellősen húzza arcára a fátylát, Mohamed bepólyálva alszik karján. „Boldog voltam feleségként is, de anyaként százszorta boldogabb vagyok”. Amal 16 éves, Mohamed kilenc napja született a Zaatari menekülttábor szülészetén. Riport egy jordán menekülttáborról, a szíriai határ mellől.img_0887-min.jpg

Amal és Mohamed, a szerző fotója

A Zaatari menekülttáborban 80 ezer szíriai menekült él

Az életüket mentők felé hatalmas nyitottsággal fordult Jordánia a Szíriai háború kitörése óta. Az országot már öt éve rendkívül leterheli a menekültválság: 10 milliós lakosságának 10%-át menekültek teszik ki, 655 ezer regisztrált szíriai menekült mellett iraki, palesztin, jemeni és szudáni menekültek is élnek a királyságban, összesen mintegy 200 ezer ember.

A menekülteknek csak 20%-a lakik a három szervezett menekülttáborban, amelyek közül Zaatari a legnépesebb: itt 80 ezer ember vár valamilyen csodára, vagy a békére, arra, hogy hazatérhessen hazájába.

A többiek, akiknek sikerült a táborokból kijutni, a szíriai életükhöz valamelyest hasonlító életvitelt folytatnának, így megpróbálnak a városokban lakni, dolgozni, tanulni, közösségben élni.

peter_biro_zaatari_274_01-min.jpg

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

A zaatari lakosság 56%-a kiskorú, a 60 év felettiek aránya nem éri el a 3%-ot. Naponta hat gyerek születik Jordánia legnagyobb, közel öt éve alapított menekülttáborában. Zaatari Camp egy 5,2 négyzetkilométeres területen nyújtózkodó valóságos város, alig 10 kilométernyire a szíriai határtól. A fémkonténerek katonásan sorjáznak, közöttük zsongás, forgatag és por.

Amal az esküvőre 1000 dinárt kapott férjétől, nászajándékként. Anyja, Hamda elmagyarázza, a nászajándék Amal saját vagyona, ezt az összeget nem a család kapja meg, a férje nem rendelkezik felette, a fiatalasszony arra költheti, amire akarja. Ruhát, cipőt, ékszert vehet magának belőle, és egyáltalán bármit, amire szüksége van, vagy amit megkíván. Amal családja nagyjából ugyanennyi pénzt fizetett ki a lakodalomra, amit Az-Zarqában tartottak, erre az eseményre a teljes család kapott kimenőt a menekülttáborból. Összesen 200 személy vett részt a három napig tartó mulatságon, két sátorban zajlott a lakodalom, az egyik alatt a nők, a másik alatt a férfiak vigadtak. Azóta közel egy év telt el, de Amal még mindig nem él együtt férjével, mert Mishalnak nem Zaatari a lakhelye. 

Amal úgy ismerkedett meg jövendőbelijével, hogy az látogatóba jött a menekülttáborban élő rokonaihoz. Nem sokkal megismerkedésük után döntötték el, hogy összeházasodnak, Amal szülei sem kifogásolták az akkor alig 15 éves lányuk férjhez adását.

peter_biro_zaatari_118-min.jpg

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Amal most gyerekét ringatva nevetgél, örül, hogy férjhez ment: „inkább a gyermekemet nevelem, nem szeretettem iskolába járni”. Szeretne új családjával, gyermekével és férjével élni, de egyelőre nem lehet. Most csak akkor találkozhatnak, ha Mishal meglátogatja őket. A kisbabájára szenteli minden idejét, édesanyja segít neki. „Amikor megszültem Mohamedet, meg akartam csókolni az anyám lábát, most már tudom, hogy milyen fájdalmakat állt ki akkor, amikor engem a világra hozott” – süti le a szemét a fiatalasszony. 

Mohamed az ENSZ Népesedési Alapja (UNFPA) által működtetett Lányok és Nők Ellátóközpontjában látta meg a napvilágot, ahol 2013 óta, amikor a központot megnyitották, már a 6800. szülésen is túljutottak. Amal nagyon hálás a szülését segítőknek, kedvesen bántak vele, így úgy érezte, biztonságban hozhatja világra a kisfiát. A központban naponta hat gyermek születik, tehát a szolgálatot éjjel-nappal biztosítani kell. Szerencsére nem szenvednek hiányt egészségügyi személyzetben: összesen hét orvos, 14 bába és 6 ápoló kíséri a szüléseket, és gondozza a szülésfelkészítőkre, vizsgálatokra, terhesgondozásra járó kismamákat.

Naponta 190 gyereket és nőt vizsgálnak meg, segítenek felkészülni a szülésre, vagy adnak gyermekgondozási tanácsokat. A gyermekágyas nők gyerekeikkel együtt legalább 8 órát töltenek a központban, ahol állapotukat figyelik.

„A központban csak hüvelyi úton történő szüléseket tudunk kísérni, ha szövődmények lépnek fel szülés közben, akár az anyánál, akár a gyermeknél, akkor mentővel a tíz percre levő Mafraqba szállítjuk őket, ahol megfelelő, kórházi ellátást kapnak” – mondja Samah Al-Quran, a központ projektkoordinátora.

A központnak nagyon jók a statisztikái, a működése óta egyetlen nő sem halt meg gyerekszülésben, a csecsemőelhalálozási ráta is a jordániai országos átlag alatt marad, 2015-ben 15 újszülött halt meg.

A csecsemők a jordániai immunizációs politika előírásai szerint kapják meg a vakcinákat, az immunizációs programot az UNICEF finanszírozza. Amikor egy gyermek megszületik, jordániai születési bizonyítványt kap, ami nem egyenlő a jordániai állampolgársággal, hiszen szíriai szülőknek a gyerekét is szíriai állampolgárként kezelik Jordániában.

peter_biro_zaatari_272_01-min.jpg

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

 A központban a szolgáltatások nem merülnek ki a szülés-születés körül, a családtervezésre is hangsúlyt fektetnek: a férfiakat, nőket egyaránt bevonják a terhességmegelőzésbe, ellátják információkkal, és segítenek a nőknek kiválasztani a megfelelő fogamzásgátló módszert – óvszeres, gyógyszeres, injekciós, és spirálos módszer közül választhatnak ingyenesen. A családtervezést kiemelt programként kezelik a központ fenntartói, mert a szülő nők 8-10%-a kiskorú.

Dr. Hasszán Ramadan gyerekorvos örömmel mesél a munkájáról. Egy történet kiemelten kedves számára: sikerült megmentenie egy 28 hétre született csecsemőt. A gyermeket a halál torkából rángatta vissza: légpalackra kötötte és adrenalin injekciót adott neki, így tudta stabilizálni, amíg kórházat találtak neki. Az első kórház, a mafraqi nem tudta fogadni a gyermeket, így a 60 kilométerre levő fővárosba, Ammánba kellett szállítani a csecsemőt. Ramadan orvos végig elkísérte. Ma már ilyen típusú vészhelyzetek ritkábban állnak elő, mert a szülőosztály nemrég új felszerelést kapott, megérkezett az első inkubátor.  A szülőszobából a gyermekágyas asszonyok szobájába vezet. Minden ágy foglalt, boldog tekintetek fogadnak. A nők pár órás csecsemőik mellett fekszenek, és cseverésznek.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Tuffala 31 éves, már három éve él Zaatariban. Az újszülött Hasszán a hatodik gyermeke, a második, aki a Zaatari táborban született. „Nem számít, hányadik gyerek, egy új gyermeknek mindig ugyanúgy örülök, mint első alkalommal”. Három évvel ezelőtt menekült el Damaszkuszból, amikor a menekülttáborban először esett teherbe, nem tudta, milyen körülmények között szülheti meg gyerekét, most azonban már nem aggódott, mert tudta, hogy a személyzet tagjai kedvesek, megbízhat bennük. Neki ennyi gyerek elég is lenne, a férje azonban még több gyereket szeretne. A sok gyerek hagyomány, az apjának például 22 gyereke van, négy feleségtől. Nagy a család, a menekülttáborban is sok a rokona. Itt van az édesanyja, két mostohaanyja és nővérei, így most van, kire számítson, amíg felépül a szülésből.

peter_biro_zaatari_015-min.jpg

Tuffala, Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Az asszonyok vidámak, viccelődnek, de amikor a menekülttábori létről kérdezem, elborul a hangjuk. „Ha nem kacagnánk, nem viccelnénk, az életünk elviselhetetlen lenne” – mondja Tuffala, és gyorsan hozzáteszi, hogy azért eleinte sokkal rosszabbak voltak a körülmények, az utóbbi időszakban sokat javult az életszínvonal, a humanitárius szervezeteknek köszönhetően.

Az alapvető szükségleteiken túl a szervezetek a pszichikai jólétükkel is foglalkoznak. Emberi jogokról, a csecsemők jogairól tartanak felvilágosítást, vagy megértetik a közösséggel, hogy miért fontos a lányokat iskolába járatni, miért káros rájuk nézve a korai házasság.

Hiba kiskorú volt, amikor férjhez ment, ő most 19 éves és a második gyermekét szülte. Nem szeretné, ha lefotóznánk, de büszkén mutatja kislányát, és csillogó szemmel mondja, örül annak, hogy nagyobbik lányának most van egy kishúga.

A lábadozó nők szerint az élet nehéz Zaatariban, Hiba férje például a menekülttábor területén próbál munkát találni, azt végzi el, ami éppen akad: szeméthordástól utcaseprésig mindent elvállal, de még így is nehezen élnek meg a fizetéséből és a segélyekből. Az étel szerencsére biztosított, azonban a nem mindennapi kiadásokra, például ruhára sokszor nem jut pénz, és ilyenkor hitelre vásárolnak a menekülttábor főutcáján működő boltokból.

 peter_biro_zaatari_013_res.jpg

Hiba, Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

„Sokszor nincs munkájuk a férjeinknek. Egymást felváltva dolgoznak a táborban, hogy mindenki jusson időnként egy kis fizetéshez. A férjeinket frusztrálja, hogy nem kapnak munkát, és szégyent éreznek, hogy nem tudják eltartani a családot. Feleségekként tiszteljük a férjünket, mellettük állunk, és támogatjuk őket” – mondja Tuffala, aki szerint a férjeket sokkal inkább megviseli a menekülttábori lét, a kényszerű semmittevés. 

Igen komoly probléma a nőkkel szembeni erőszak és rossz bánásmód

A rossz anyagi körülmények miatt a családok igyekeznek lányaikat mielőbb kiházasítani, mert így már nem a szülők dolga ellátni a leánygyermeket, hanem már férjének kell gondoskodnia róla. A központ tanácsadói ugyan tájékoztatják a családokat a korai házasság és a kiskorúan anyává válás veszélyeiről, azonban a szegénység és a mentalitás miatt nem mindig járnak sikerrel.

Ritkán fordul elő, hogy válás legyen egy házasság vége, még akkor sem, ha a férj bántalmazza a feleségét. Egy egyedülálló, elvált nőnek nehéz az élete, főleg akkor, ha kiterjedtebb családja nincs a táborban, például kitettebbek a nemi erőszaknak.

A nemi erőszak tabutéma, a központ pszichológusai, tanácsadói sem szívesen beszélnek erről. Csak annyit sikerül megtudni tőlük, hogy megtörténik, három havonta egy esetet regisztrálnak, de van olyan is, hogy évente csak egy nemi erőszakos esettel találkoznak. Persze, hatalmas a látencia, a nemi erőszakról szégyenükben sokszor nem beszélnek az áldozatok. A traumát súlyosbítja, hogy az abortusz illegális, a nemi erőszakból fogant magzatokat sem lehet elvetetni.

A menekülttábori lét, a kilátástalanság, a jövőkép hiánya rengeteg feszültséget képes generálni. Ezekkel a feszültségekkel próbál meg valamit kezdeni a központ a kamasz korú fiatalok körében.

peter_biro_zaatari_177-min.jpg

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

A központ tanácsadói érzékenyítő foglalkozásokat tartanak szexualitásról, nők elleni erőszakról, párkapcsolati kérdésekről, családi életről, számos olyan kérdésről, amely a korosztályhoz tartozók számára fontos.

Tuffala kislányait iskoláztatni szeretné, és nem szeretné, ha fiatalon mennének férjhez. De leginkább azt szeretné, ha a gyerekei Szíriában nőhetnének fel, és ott teremtenének maguknak jövőt. „Bár Jordánia tárt karokkal fogadott, és ezért hálás vagyok, alig várom, hogy hazatérhessünk Damaszkuszba. Az a remény éltet, hogy egy napon a teljes családom ismét együtt lehet. Nem hasonlít a tábori élet egy normális életre, de nem is kíséreljük meg elhagyni a tábort. Odakint élni nehezebb és jóval drágább, mint amit megengedhetünk magunknak. A tábori létnek vannak jó oldalai is, itt mindenki szíriai menekült, és közösségként élünk. Csak egy szíriai érti meg egy másik szíriai tragédiáját, fájdalmát, így támaszt is tudunk nyújtani egymásnak” – mondja.

peter_biro_zaatari_137-min.jpg

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

A „Champs-Élysées”

 A menekültek között akad néhány vállalkozó szellemű, ők boltot vagy étkezdét tartanak fenn a menekülttábor talán legforgalmasabb utcáján, amit Champs-Élysées-nek becéznek.

A zaatari falafel már-már attrakciónak minősül, a látogatót azonnal oda terelik vendégségbe. A barakkokban csak férfiak dolgoznak, csavarják a shaormákat.

Abu Abdullah shaormás falót működtet a vásárlóutcában. Damaszkuszban is vendéglőt működtetett, de aztán jött a háború, menni kellett. Már négy éve a zaatari menekülttáborban él, és itt is folytatta az üzletét. Kilenc alkalmazottja van, több váltásban dolgoznak, kell a munkaerő, mert sok tennivaló marad estére-éjjelre: a legnagyobb probléma az áramellátás hiánya, este hat órától hajnali egy óráig van áram, a többi napszakban a generátorral termelik az áramot. De még így is megéri nyitva tartani, mert 20 dinár a napi tiszta profitja. Amikor a konkurenciáról kérdezzük, csak nevet: „nincs verseny, nálam van a legjobb falafel”

peter_biro_zaatari_275-min.jpg

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Younis bizalmatlanabb, nem szeretné azt sem, ha lefotóznánk. Szíria déli részéről, Daraaból menekült el három éve a háború elől, azóta él Zaatariban. Szíriában cipőárusként dolgozott, itt is hasonló dologgal próbálkozik: négy hónappal ezelőtt nyitotta meg ruhásboltját, azelőtt a tábor utcáit seperte heti 20 dinárért, amiből csak szűkösen tudtak megélni. Most boltosként el tudja tartani hároméves kislányát, két hónapos fiát és feleségét.

Havonta tölti fel az árukészletét, egy bérelt kocsival szállítja az árut az 55 kilométernyire levő Ramthából. Akárcsak a tábor többi vállalkozója, Younis nem fizet adót, és dolgozhat kereskedőként a menekülttábor területén.

A városi környezetben élő menekültek nem dolgozhatnak bármilyen ágazatban

Például a kereskedelemben sem.

A regisztrációval nem rendelkezők sehol nem dolgozhatnak legálisan, semmiféle szociális szolgáltatásra nem tarthatnak igényt, nincs egészségügyi biztosításuk, és oktatás sem jár a gyerekeknek.

A jordániai hatóságok is tisztában vannak azzal, hogy a 657 ezer regisztrált szíriai menekült felét sem teszi ki azoknak a szíriaiaknak, akik ténylegesen az oszág területén tartózkodnak.

Becslésük  szerint 1,4 millió szíriai él az országban, a különbözetet azok a szíriaiak teszik ki, akik nem regisztráltak, tehát gyakorlatilag illegálisan tartózkodnak az országban, vagy olyanok, akik már a háború előtt is ott éltek.

peter_biro_zaatari_277-min.jpg

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Nadir (nem a valódi neve) és családja a főváros keleti részén, a szegénynegyedben él. A gettó-szerű tömbháznegyed épületei között gyerekek szaladgálnak, labdáznak, és minden arra járó idegennel megpróbálnak váltani két-három szót. A Dán Menekülttanács (Danish Refugee Council) központját egy felújított épületben sikerült berendezni.

Elsődleges célcsoportjuk az úgynevezett szürke zónában élő személyek, azok, akik regisztráció nélkül hagyták el a menekülttábort, vagy kerültek Jordániába, és ezért nem kapnak segélyt, és hivatalosan munkát vállalni sem tudnak. A gyerekeiknek foglalkozásokat tartanak, a szülők számára pedig megpróbálják beszerezni a szükséges iratokat.

Nadirnak és feleségének, Zeinabnak (nem a valódi neve) három iskolás korú gyereke van, és két kisebb. Négyéves fiuk 20 hónapos volt, legkisebb gyermekük, egy kislány pedig szinte újszülött, amikor 2014 júniusában elmenekültek Szíriából. „A sivatagon keresztül menekültünk, az országutat is bombázták, ezért kerülőutakon próbáltunk eljutni a határhoz. Több napig tartott az út, mert többször is fedezékben órákig kellett várnunk arra, hogy a bombázások megszűnjenek” – mondta Nadir. Az azraqi menekülttáborba kerültek, egy hónapig maradtak ott. „Nem volt áram, és rengeteget kellett gyalogolni vízért. Az egy hónapos kislányunk megbetegedett, a menekülttáborban nem kapott megfelelő kezelést, nem segítettek neki”.

peter_biro_zaatari_130-min.jpg

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

Amikor azt látták, hogy a kislány állapota egyre súlyosabb, úgy döntöttek, kiköltöznek a táborból, és Ammanban bérelnek lakást. Ezzel a hatósági kimutatásokban a családnak nyoma veszett. „Magánúton kerestünk orvost, aki meggyógyította a gyermeket. De még így is négy hónapig betegeskedett, ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza a táborba.” A menekülttáboron kívüli élet nehéz, mert csak feketemunkát vállalhat. Árurakodást vállal, amivel naponta 2-3 dinárt keres. A lakbér 130 dinár, ezért sokszor ételre és villanyszámlára sem futja.

„Sokszor eljutottam egy olyan pontra az életemben, amikor úgy éreztem, jobb lenne, ha nem élnék. A biztonságnál semmi nem fontosabb, Szíriában féltünk, és most létbizonytalanságban élünk. Nem hoztunk magunkkal semmit Szíriából, örültünk, hogy az utat nem kellett megfizetnünk. Valaki elhozott szívességből. Ha nem tette volna, ma nem beszélgetnénk itt, ki tudja, nem is élnénk”.

Kertész Melinda

peter_biro_zaatari_283_01-min.jpg

Fotó: Peter Biro/EU/ECHO

 

 

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.