Mi a közös abban, amikor határon túli magyarok küzdenek magyar nyelvű utcatáblákért, amikor cigányok harcolnak a káros sztereotípiák ellen, vagy nők az egyenlő bánásmódért? Egyesek szerint mindannyian identitáspolitikát művelnek: annak a társadalmi csoportnak az érdekeit próbálják érvényesíteni, amellyel azonosulnak. Vannak azonban olyanok is, akik szerint tévúton járunk, ha ezekről a problémákról és küzdelmekről az identitások mentén gondolkodunk. Kinek van igaza? Vajon az identitáspolitika a baloldaliság lényegi összetevője, vagy ellenkezőleg, az valójában tévútra visz?

Az identitáspolitika nyilván az identitás politikája, szóval mi az az identitás? A szociológusok és pszichológusok ezen hosszú ideje vitatkoznak, de általánosságban azt mondhatjuk, hogy egy ember identitása az a mód, ahogyan meghatározza, azonosítja önmagát. Például amikor a magyarul nem tudó Liszt Ferenc 1840-ben büszkén azt mondja, hogy „je suis hongrois” azaz „magyar vagyok”, ezzel azt fejezi ki, hogy ő – nyelvtudás ide vagy oda – magyarként határozza meg önmagát.

Az identitás azonban sokszor egyáltalán nem a szabad döntésünk vagy belső késztetéseink eredménye. Az Amerikában élő dakoták és sziúk eredetileg természetesen nem indiánként, hanem dakotaként és sziúként gondoltak egymásra és magukra. Az európai hódítók voltak azok, akik feltalálták az „indián” kategóriáját és ugyanúgy kiirtották, elnyomták, rezervátumba zárták őket függetlenül attól, hogy dakoták vagy sziúk voltak. Ők tehát kevésbé szerencsések Lisztnél, akinek csak azt kell eldöntenie, merre húz a szíve. Ma egy indiánt akkor is indiánként határoz meg a társadalom, ha neki ehhez semmi kedve. Az identitásainkat tehát olykor társadalomban elfoglalt helyünk, olykor önmeghatározásunk, olykor a kettő keveréke határozza meg.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

De hogy jön az identitáshoz a politika? Sok identitáscsoport – cigányok, melegek, nemzetiségi kisebbségek – fokozottan ki van téve a társadalmi elnyomásnak, a különféle társadalmi problémák számukra sajátos módon jelentkeznek. Tegyük fel például – direkt leegyszerűsített lesz a példa –, hogy egy adott régióban meg akarunk oldani egy általános társadalmi problémát, a szegénységet, és ezt munkahelyteremtéssel akarjuk orvosolni.

De rá kell jönnünk, hogy bizonyos emberek, akiket a társadalom nőként azonosít – és akik maguk is így azonosítják magukat – nem csak azért élnek szegénységben, mert a régióban nincs elég munkahely, hanem mert a házimunka és a gyereknevelés nagy részét is ők végzik, és emellett nem tudnak munkát vállalni. Ez pedig nem azért van, mert mindegyikük különösen jó lenne a házimunkában vagy égető vágyat érezne rá, hanem, mert a társadalom őket egy olyan csoport tagjaként azonosítja – és általában ők is magukat – akiknek ez a dolga.

Más emberek, akiket a társadalom – és ők magukat – cigányként azonosít, szintén nem csak azért élnek szegénységben, mert nincs elég munkahely, hanem mert ezeket a munkahelyeket nincs annyi esélyük megkapni, mint a nem cigányoknak, a környékbeli munkaadók előítéletei miatt. Ez a csoport megint csak önazonossága, identitása miatt kerül a társadalmi hatalmi hierarchia aljára; a társadalmi kirekesztés azért jelentkezik a számukra sajátos módon, mert ők azok akik, vagyis cigányok. És akkor még nem is beszéltünk a cigány nőkről.

Az identitáspolitika első fontos állítása, hogy a társadalmi elnyomás ilyen, identitásalapú formáit fel kell ismernünk és a különféle társadalmi problémák kezelése során számításba kell vennünk. Bizonyos értelemben minden olyan politikai törekvést, amely ezt az állítást elismeri, identitáspolitikának lehet hívni. Így például a nagy-britanniai Nők egyenlősége párt ebben az értelemben identitáspolitikát művel, politikai céljait kizárólag a nőknek mint sajátos identitáscsoportnak az elnyomása határozza meg.

Egy eggyel speciálisabb értelemben az identitáspolitika központi állítása, hogy e problémák megoldása az identitások átformálásában rejlik. Bizonyos feministák szerint például a probléma a nők helyzetével elsősorban az, hogy a társadalom őket és ők magukat úgy képzelik el, mint akiknek a konyhában és a gyerek mellett a helyük, ez pedig kiszolgáltatottá, alárendeltté teszi õket. Hogy ezen segítsünk, meg kell változtatnunk azt, ahogy a társadalom – nők és férfiak egyaránt – a nőkről gondolkodunk, ahogyan ezeket a csoportokat azonosítjuk, reprezentáljuk.

Ha ugyanis a nőket is a férfiakkal egyenrangú partnerként, a társadalom teljes jogú tagjaként ismernénk el, akkor ugyanúgy nem várnánk el tőlük, hogy a házimunka nagy részét elvégezzék, ahogy a férfiaktól sem várjuk el. Ha a melegek kapcsolatait teljes értékűként fogadnánk el és nem tekintenénk szégyellnivalónak, akkor nem tagadnánk meg tőlük mindazt, amit a hetero pároknál elfogadhatónak tartunk (pl. házasság, csókolózás nyilvános helyen, stb.). Az ilyen értelemben vett identitáspolitika központi fogalma tehát az elfogadás vagy elismerés (angolul: recognition), amit az identitáscsoportok társadalmi reprezentációinak, a róluk való gondolkodásnak a megváltoztatása által érünk el.

Az identitáspolitika mindkét fajtájával kapcsolatban számtalan kérdés és ellenvetés vetődik fel. Például: az addig oké, hogy cseréljük le a melegekkel kapcsolatos negatív sztereotípiákat, de mégis mire? Ki dönti el, hogy milyen az a pozitív töltetű meleg identitás, aminek a mentén gondolkodnunk kéne róluk? Rendben, ne gondoljuk, hogy a nőknek a konyhában a helyük, de akkor mit gondoljunk helyette? Van esetleg valamiféle valódi, autentikus „női identitás”, amit felszínre kéne hozni? Nem kell gendertudósnak lenni ahhoz, hogy belássuk, ez felettébb kétséges: nőnek lenni Dél-Szudánban és Párizsban, vagy akár egy elszegényedő magyar faluban és egy belvárosi bérlakásban gyökeresen különböző élethelyzetek.

Az identitáspolitika eszerint azzal fenyeget, hogy maga is az elnyomás eszközévé válik, hiszen ugyanúgy diktálja a különféle identitáscsoportoknak, hogy miként gondolkodjanak magukról, ahogy az elnyomó társadalom tette, még akkor is, ha szándékai ezzel ellentétesek voltak. Ha például megmutatjuk a társadalomnak, hogy a melegek nem deviánsok, hanem szerető férjek és családapák, egyszóval „normálisak”, azzal marginalizálunk és láthatatlanná tesszük azoknak a melegeknek a szempontjait, akik nem így élik meg a saját identitásukat, akik nem vágynak se házasságra, se gyerekre, mivel az ő problémáik és élményeik egészen más természetűek.

Persze egy ilyen helyzetben az ellentámadás is lehet identitáspolitikai: a fenti meleg fickó, aki nem akar családot, állíthatja, hogy az ő identitása továbbra sincs elismerve a „családközpontú” meleg identitáspolitika által, a küzdelme továbbra is arra irányul, hogy az ő identitását is teljesértékűként fogadják el, az is egy legitim válfaja legyen a meleg identitásnak.  Ebből a szempontból nem megalapozottak azok az érvek, amelyek szerint az identitáspolitika szükségszerűen a lehatárolt, elnyomó identitások szolgálatában áll, hiszen annak központi eleme az identitások megkérdőjelezése és újradefiníciója. Ez tehát nem magával az identitáspolitikával szemben egy érv, hanem helytelen alkalmazásaival szemben – szólhatna az ellenérv.

Felróhatjuk azonban az identitáspolitikának, hogy kihagy olyan csoportokat, amelyeket nem az identitásuk határoz meg. A nőkön, melegeken, cigányokon kívül vannak még a társadalomban szegények, munkások, öregek. De nemigen beszélhetünk „szegény identitásról” vagy „idős identitásról”, ezek az emberek nem azért tartoznak össze társadalmilag, mert bizonyos dolgokat gondolnak magukról vagy mások róluk, hanem mert a társadalom bizonyos módon bánik velük, és mert a társadalmi struktúrákban ugyanazt a helyet foglalják el.

Tovább menve mondhatjuk, hogy az identitás, az, hogy miként gondolkodunk magunkról vagy egymásról, egyáltalán nem számít: ami lényeges, azok a társadalmi struktúrák. Így például a nők nem azért vannak elnyomva, mert az emberek bizonyos módon gondolkodnak róluk, hanem mert a társadalmat olyan gyakorlatok és hatalmi struktúrák hatják át, amelyek szisztematikusan elzárják őket azoktól az előjogoktól, amelyeket a férfiak élveznek.

A legtöbb állásban, üzleti vagy politikai karrierben sokkal jobban lehet érvényesülni, ha az embernek nem kell munka előtt és után a házimunka nagyobb részét elvégeznie, ha soha nem esik teherbe, és ha van is gyereke, nem rá hárul a nevelési feladatok többsége. Mindez nem oldódik meg, ha a nők elkezdenek pozitívabban gondolkodni magukról és néha a férfiak is elmosogatnak: a munka, a hatalom a társadalmi szerkezetek egész rendszerének kell változniuk ahhoz, hogy ezeket a problémákat kezelni tudjuk. Emellett persze rettenetes előítéletek is élnek a nőkkel vagy cigányokkal kapcsolatban, de ha csak ezekre fókuszálunk, elvétjük a lényeget: ezek az előítéletek igazságtalan társadalmi gyakorlatok és hatalmi viszonyok termékei – a megoldást ez utóbbiak megszüntetése jelenti.

Az identitáspolitikus azonban válaszolhatja, hogy e két megközelítés között nincs ellentmondás. Nem kell választanunk identitás és struktúrák között, az identitások és reprezentációk ugyanis a társadalmi struktúrák részei. Az előítéletek, a diszkrimináció, a különféle csoportok hamis ábrázolása a nyilvánosságban – ezek mind eszközök arra, hogy e csoportokat elzárják bizonyos lehetőségektől és privilégiumoktól, és a hatalmi hierarchia alján tartsák. Mikor ezek ellen küzdünk, mikor egy identitás átformálásán fáradozunk, akkor voltaképpen a társadalmi struktúrák megváltoztatásáért küzdünk.

Az azonban kétségtelenül igaz, hogy a reprezentációk, előítéletek, identitások nem merítik ki az elnyomó társadalmi struktúrák körét. A nőket, cigányokat, melegeket, transzneműeket nem csak előítéletek révén nyomják el, hanem gazdasági kirekesztés és egyenlőtlen hatalmi hierarchiák révén is. Az identitáspolitika egyik veszélye, hogy eltereli a figyelmet a kirekesztés és elnyomás ezen formáiról. A vagyoni egyenlőtlenségek elleni küzdelem becserélése identitáspolitikára, az osztálypolitika helyettesítése identitáspolitikával kétségtelenül nem járható utak egy baloldali számára sem. Ez azonban nem jelenti, hogy az identitáspolitika problémáit ne kellene elismernünk vagy foglalkoznunk velük. A társadalmi igazságtalanság szerkezetei rétegzettek, számtalan különféle csatornán keresztül hatnak, melyek ezer szállal összefonódnak. Baloldaliként képesnek kell lennünk számításba venni ezt a sokrétűséget, mert csak így tudjuk kielégítően megérteni a társadalmi igazságtalanság rendszereit; ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy megszüntessük azokat.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!